Az asszony merev arccal állt a tükör előtt. Belenézett mélykék szemébe, megigazította a kontyát, és elmosolyodott:

- Hát bevégeztetett. – mondta csendesen a tükörképének. A mosoly még akkor sem hervadt le szép arcáról, amikor csengettek.

Tudta, hogy jönnek majd, úgyhogy nem lepte meg az érkezésük. Újra a kontyához nyúlt, de rájött, hogy fölösleges volt a mozdulat, a frizurája tökéletes, mint mindig.
Lassan kisétált a hálószobából, és elegáns léptekkel a bejárati ajtó felé vette az irányt. A gondolatai közben elkalandoztak.

- Vajon ha akkor másképp döntök, most boldogabb lennék? – kérdezte önmagától.

- Talán boldogabb, de nem elégedettebb… bár akkor megkímélt volna a sors ettől a rengeteg mocsoktól, ami most körülvesz…- válaszolta meg saját kérdését.

Odaért a bejárati ajtóhoz, és kitárta:

- Uraim! – mondta nyugodt, derűs hangon. – Fáradjanak beljebb!







Katalin története

1.

Fiatalon mentem férjhez. Túl fiatalon, alig voltam 20 éves. De hát a szerelem rendkívüli erejének ki tud ellenállni? András jóképű volt, okos, romantikus és irányítható. Nagyon szerelmes volt belém, igyekezett mindig a kedvemre tenni.
Én titkárnőként dolgoztam 18 éves koromtól. Először egy nagy vállalat húsz titkárnője közül voltam az egyik, aztán már a vezérigazgató közvetlen titkárságán ültem három másik nővel, majd rövid idő elteltével a vezérigazgató közvetlen asszisztense lettem.
Hogy hogyan értem el mindezt?
Hah. Nem volt nehéz. Kiváló külsővel áldott meg az ég, és a szerencsés géneket is volt kitől örökölnöm. Ezeket a jó tulajdonságaimat meglehetősen gyakran fel is használtam a boldogulásom érdekében.
Erkölcstelenség?
Talán. Talán csak életrevaló voltam. És nem bántottam senkit, Andrást sem. Nem tudott semmiről. Ő azt gondolta, hogy remek titkári képességeim juttattak egyre magasabb és magasabb pozícióba, és ebben volt is némi igazság. A munkámat lelkiismeretesen, pontosan végeztem, nem lehetett rá panasz. Azonban az egyéb szolgáltatásaim nélkül még mindig csak huszadragú titkárnő lennék minimálbéren, egy gyár titkárságán. Tehát nyújtottam a szolgáltatásokat, és lassan jobban kerestem, mint a középiskolai tanár férjem.
Már tizenkét éve voltunk házasok, én egyre jobb állásokat fogtam ki, míg András stagnált a gimnáziumban, és tanította a történelmet rendületlenül, nevetséges béréért.

Ekkor kaptam ajánlatot Radó Lászlótól, miszerint arra kért, hogy legyek a személyi asszisztense, és emellett az ágyasa is.
Először meglehetősen taszított a feladat, tekintve, hogy Laci nem volt egy férfiszépség, sőt. Mondhatni, hogy határozottan kövér és visszataszító ember volt, így köszöntem, de nem kértem a lehetőséget. Ez azonban nem tántorította el őt, annál hevesebben udvarolt, elhalmozott virágcsokrokkal, vacsorameghívásokkal. Látva a bőkezűségét egy alkalommal elfogadtam a meghívását, és elmentem vele vacsorázni. Nem bántam meg.
Igazi úriemberként viselkedett, a legdrágább étterembe vitt, a legdrágább pezsgőt rendelte, körülvette a gazdagság magabiztossága és a pénz hatalma. A pincérek úgy ugráltak körül bennünket, mintha legalábbis az angol királyi pár vacsorázott volna az éttermükben.

Bevallom, hogy a vacsora végén már nem találtam Lacit annyira taszítónak, mint eleinte. Hallottam sokszor, hogy a pénz megszépíti az embereket, és most ezt a mondást beigazolódni láttam. Sok férfival tartottam fenn kapcsolatot érdekből, előrejutásért, de soha nem viszolyogtam egyik partneremtől sem, viszont egyik sem volt olyan dúsgazdag, mint Radó László.
Telt az idő, és Laci nem tágított. Elhatározta, hogy megszerez magának, és ezért sok mindenre képes volt.

Eljött az a pillanat, hogy úgy döntöttem elfogadom az ajánlatát.
Nem kizárólag anyagi érdekből döntöttem így. Megkedveltem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a pénze nélkül is vonzónak találtam volna.
Nem. Laci a pénzével együtt kellett nekem, mert tervem volt vele.

2.


A terv nem volt túl bonyolult, a kivitelezése annál inkább, és sanszos volt, hogy nem tudom megvalósítani.
Elhatároztam, hogy Radó László felesége leszek, társadalmi rangot szerzek magamnak ezáltal, és úgy élek a pénzéből, ahogy mindig is vágytam élni.
Ezt elérni nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy Radó, aki pénzen szinte mindent megvásárolhatott, megrögzött agglegény volt, elsősorban azért, mert meggyőződése volt, hogy őt kizárólag a pénzéért viselik el a nők. Amiben mellesleg nem is tévedett nagyot.
A dolgom annyi volt, hogy elhitessem ezzel a kőkemény üzletemberrel, hogy halálosan beleszerettem, és nem érdekel sem a pénze, sem a hatalma, én őt szeretem, az embert, a kövér testével, szuszogásával, és lomhaságával együtt.

Hogy gondolkodtam-e közben azon, hogy vajon mit szól majd mindehhez a férjem?
Hát persze. Tudtam, hogy el kell majd válnom tőle, de csak akkor, ha már révbe értem Radónál.
Ja? Hogy sajnáltam-e a házasságomat? Andrást?
Nem. Romokban hevert a házasságunk. András sejtette, hogy már nem érzek iránta semmit. Illetve ez sem igaz. Nem igaz, hogy semmit sem éreztem. Leginkább egy tehetetlen, tesze-tosza, szerencsétlen álmodozónak láttam a férjemet, akinek ez ugyan jól állt húsz évesen, harmincon felül viszont rém bosszantóvá vált. Élhetetlenséggel vádoltam, amikor nem fogadott el egy állást egy gazdag magániskolában.

Ő azzal érvelt, hogy minden lépését ellenőrizni akarják, és meghatározzák, hogy hogyan tanítson, és különben sem akar elkényeztetett, úri kölyköket okítani, akiknek úgyis mindegy, hogy tanulnak-e, vagy sem, mert semmi esetre sem buktathatja meg őket. Ő bizony a hivatásában nem hajlandó megalkuvóvá válni. Megélünk mi abból is, amit most keres, miért kellene neki olyan helyen dolgoznia, ahol meggyűlöltetik vele a szeretett munkáját.

Hát erre én mit mondhattam volna? Azt, hogy nekem kevés a panellakás, és kevés az, hogy kétévente mehetünk nyaralni, akkor is a lehető legegyszerűbb, legolcsóbb módon? Azt, hogy én nem arra születtem, hogy pörköltön, meg paprikás krumplin éljek, és hogy sose jussak el étterembe, mert arra nincs keret?
Hogy az ékszert a legvékonyabb kis aranylánc, a parfümöt pedig a kínai piacon vásárolt utánzat jelentse?
Nem mondtam én semmit.
Cselekedtem.
Betelt a pohár, és igent mondtam Radónak. Otthon pedig elújságoltam lelkesen, hogy új munkahely, magasabb bér ütötte a markomat, de sajnos ezekkel a pozitívumokkal együtt jár az utazás is, úgyhogy gyakran kell majd külföldre mennem a főnökömmel.
Nem tudom, hogy András akkor már érezte-e, hogy ez mit jelent.
Mindenesetre nem hozta szóba, én pedig hallgattam, mint a sült hal, és elégedett voltam a szépen, lassan Radónál elért eredményeimmel.
Haladtam a tervemmel, fejlődött a kapcsolatunk. Én húzd meg ereszd meg játékot játszottam, és felcsigáztam Radót a végletekig, hogy annyira kívánjon, hogy majd’ bele őrüljön.
Aztán megadtam magamat egy időre, elfogadtam az ajándékait, elfogadtam az udvarlását, az imádatát.
Csak akkor lettem az övé, amikor már tudtam, hogy szerelmes belém. Akkor viszont olyat nyújtottam az ágyban, hogy bármelyik profi megirigyelhette volna a teljesítményemet. Radó nyüszített a kéjtől, és a boldogságtól összeszakadva kérte, hogy legyek a felesége.
Felhívtam a figyelmét arra a nem éppen elhanyagolható tényre, hogy férjnél vagyok, így ez jelenleg lehetetlen, de ő nem tágított.
Azt akarta, hogy azonnal adjam be a válókeresetet. Nagyon határozottan kijelentette, hogy én az övé vagyok, és nem hajlandó osztozni rajtam.
Akkor már egy kicsit gyanakodhattam volna, hogy talán nem is olyan rózsás a természete, mint azt eleddig mutatta, de a pénz és a hatalom megszerzése, a gondolat, hogy a tervem megvalósulni látszott elvette a józan eszemet.


3.

Emlékszem, február volt. Hideg, havas február, nem a tavaszváró, illatos február.
Már jó ideje unszolt Laci, hogy rukkoljak elő a férjemnek a tervünkkel, nevezetesen azzal, hogy össze kívánunk házasodni, és ennek egyetlen akadálya ő, a férjem.
Az egyik este, amikor már megvacsoráztunk, és a gyerek is a szobájába vonult, odaálltam András elé, és minden különösebb köntörfalazás nélkül megmondtam neki, hogy válni akarok.
András meglepett.
Teljesen elborult.
Nem kiabált, az nem volt szokása, de fojtott hangjából sütött az indulat. Lekurvázott.
Azt mondta, hogy eladtam magamat a pénzért.
Aztán elrohant. Amikor megfordultam, láttam, hogy a lányom a szobaajtóban áll, és meredten néz. Soha nem fogom elfelejteni azt a vádló, komoly tekintetet. Tizenhárom éves volt akkor, nagyon érett, okos kislány.
Anna.
Istenem, Anna!
Nem szólt. Csak bámult, mintha várná a magyarázatot, vagy a varázsigét, ami meg nem történtté teszi azt, amit kihallgatott.
Éppen meg akartam szólalni, valamiféle magyarázattal szolgálni, vagy csak megnyugtatni, amikor meghallottuk a csattanást.
Megrebbent dermedt tekintetünk, mindketten azonnal tudtuk, hogy az a borzalmas csattanás minket érint.
Megszűnt a dermedtség, kirohantunk a folyosóra, le a lépcsőn, ki az utcára, és akkor már láttuk, hogy iszonyatos baleset történt a kereszteződésben. Egy személyautó összeütközött egy kamionnal. A személyautóból csak egy roncs maradt, ahogy a kamion elkapta az oldalát, majd a villanyoszlophoz csapta.
Az András autója volt. Már embergyűrű vette körül, éppen érkezett a mentő és a rendőrség szirénázva…
Álltunk Annával a tömegben. Csak álltunk, sokkosan, nem tértünk magunkhoz. Nem rohantunk oda az autóhoz, tudtuk, hogy András halott. Ezt nem lehetett túlélni.
A továbbiakra arról a napról csak ködösen emlékszem. Jöttek a rendőrök, aztán egy orvos nyugtatót adott, én feküdtem, nem voltam teljesen észnél.
Egyetlen mondat azonban világosan a szívembe égett.

- Te vagy az oka! Te ölted meg! – suttogta a lányom, és úgy nézett rám, mintha valóban én öltem volna meg az apját a két kezemmel.

Lesújtott a gyűlölet, ami attól a naptól fogva felém sugárzott. Olyan mély megvetéssel nézett rám, hogy majd’ összeroppantam a súlya alatt.
Reméltem, hogy meg fog érteni. Reméltem, hogy meg tud nekem bocsátani, hiszen az anyja vagyok, felneveltem, míg kicsi volt szeretgettem, dédelgettem…
De nem. Egyre jobban belelovalta magát abba, hogy én vagyok az apja gyilkosa, és a szeretőm mindennél fontosabb volt nekem.
Ezt beigazolódni látta, amikor eljött a temetés napja.
Ő nem sírt. Száraz szemekkel, sápadtan állt mellettem a ravatalozóban, és fájdalmas gúnyosan lebiggyesztett szájjal nézett rám, amikor én a könnyeimet törölgettem.
Pedig a könnyeim igaziak voltak, hiszen nem kívántam András halálát, azt kívántam, hogy éljen boldogan nélkülem, szerettem őt, ha nem is úgy, ahogy egy feleség szereti a férjét, de mint egy barátot, egy kedves, régi barátot… Elsirattam hát.
Anna ezt színjátéknak érezte, leginkább azért, mert az utolsó sorban észrevette Lacit, aki eljött a temetésre.

- A főnököd vagyok. Meglepő lenne, ha nem jelennék meg. Ráadásul szeretném, hogy érezd a támogatásomat Drágám. – mondta Radó, és én ebben nem találtam semmi kivetnivalót.

Azt az egyet felejtettem el, hogy Anna, az apjával folytatott beszélgetésünket kihallgatva tudomást szerzett arról, hogy éppen Laci miatt készülök válni. Amikor észrevettem, hogy milyen arccal néz Radóra, aztán rám, már tudtam, hogy hibáztam.
- Hiszen a lányom ismerte Lacit, járt már nálam az irodában, találkozott vele, és most a temetés…Istenem! Ezt elrontottam…nagyon elrontottam. – gondoltam kétségbeesve. - Várni kellett volna ezzel az egésszel. Csak amíg egy kicsit csillapodik a dolog, míg Anna egy kicsit megnyugszik…

Már mindegy volt. Lassan telt az idő. A lányom nem beszélt velem. A szükséges dolgokról sem. Egyszerűen levegőnek nézett.
Én nem tudtam kibújni a bőrömből. Megszoktam ezt is. Ennek is megvolt a pozitív oldala. Legalább nem veszekedtünk, nem kértük számon egymást. Igen, igen. Én se őt. Gondoltam, ha valami baja lesz, úgyis hozzám fordul, ki máshoz fordulna? Nem aggasztott, hogy még csak tizenhárom éves. Mindig olyan értelmes, kötelességtudó gyerek volt.
Nekem pedig meg kellett teremtenem a jövőnket. Folyton abban reménykedtem, hogy Anna rám ütött, és meg fogja tanulni értékelni a jólétet, és a gazdagságot, és ezzel a lendülettel túlteszi magát azon, hogy el akartam hagyni az apját.

Nem vagyok hajlandó elismerni, hogy András miattam halt meg. A saját indulatai miatt karambolozott, és ennek ugyan közvetve én is oka voltam, de egyedül ő tehet a haláláról.
Miért kellett elrohanni?
Miért kellett neki kocsiba ülni?
És miért nem figyelt jobban a kereszteződésben?

- NEM ÉN VAGYOK A HIBÁS! – mondogattam magamnak nap, mint nap.

Hamarosan el is hittem, hogy semmi közöm nem volt a férjem halálához.

4.

Az életem hatalmas fordulatot vett, amikor beköltöztünk Laci mesésen fényűző villájába. Egyetlen problémás területe volt az együttélésünknek, mégpedig a hálószoba kérdése.
Én igyekeztem elérni, hogy külön hálószobánk legyen, hivatkoztam gyakori migrénjeimre, a horkolására, de hajthatatlan maradt.
Bevallom, hogy azért akartam külön hálószobát, mert szexuálisan a legkevésbé sem izgatott, sőt, mondhatom, hogy egy idő után meglehetősen taszított Radó.
Eleinte, amikor még a pénz dominált, érdekes, de nem undorodtam tőle. Amikor viszont kezdtem magamat biztonságban érezni, már nem akartam minden éjjel kiszolgálni a némileg perverznek nevezhető vágyait. Nem élveztem, kimondottan irtóztam a testétől.

A gyászév letelte után összeházasodtunk. Gyönyörű esküvőnk volt, hatalmas, gazdag. Eljött mindenki, akit meghívtunk, kivéve a szüleimet.
Ez nagyon bántott, mert tudtam, hogy elítélnek. Telefonon többször kértem őket, hogy fogadják el a meghívást.

- Miért nem tudnak eljönni? Küldök pénzt vonatjegyre, ruhára! – kérleltem az édesanyámat.

- Nem vagyunk mi odavalók, Lányom! – mondta az anyám – Hogy is venné ki magát egy ilyen fényes társaságban a mi falusi külsőnk, meg viselkedésünk. Nem tudunk mi ilyen puccos népek között mulatni. Meg hát…nem is igen akarunk.

- Ezt hogy érti? – élesedett a hangom.

- Tudod te azt Kató! Nem tetszik nekünk ez az új házasságod, akármilyen gazdag is a vőlegényed. Alig halt meg András, aszt máris összeadod magad mással. – bökte ki az anyám, és éreztem a hangjában a megvetést.

- Akkor maradjanak otthon! - mondtam sértődötten – Ne gratuláljanak az egyszem lányuknak!

- Úgy lesz, Lányom, úgy lesz. De azért csak áldjon meg az Isten. – békült meg egy kicsit az anyám hangja.

Rosszul esett. Nagyon fájt, hogy elítélnek a szüleim is. A lányomtól már nem vártam mást, de a szüleim mindig mellettem álltak, és most még ők is elfordultak tőlem. Ezen nem volt könnyű túltenni magamat.

Az esküvő napján Anna úgy viselkedett, mintha nem az anyja, hanem egy távoli, idegen rokon esküvőjén kellene részt vennie, ami egy felettébb kellemetlen kötelesség, időrabló tevékenység. Még tisztességes ruhát is alig tudtam ráerőltetni.
Láttam, hogy mennyire szenved, és valahol meg is értettem a szenvedésének az okát, de már egy év is eltelt az apja halála óta, és ő még mindig kizárólag utálattal a hangjában volt képes kommunikálni velem. Nem is beszélve arról, hogy Laci mindent megtett azért, hogy jól érezze magát, ő ezt megvetéssel és gyűlölködéssel hálálta meg.
Külön lakosztályt kapott, fantasztikusan berendezve, új ruhatárat, a város legjobb iskolájába is felvették Laci befolyása miatt, ő pedig mindezt teherként fogta fel, és utálta az egészet. Nem értette, akárhányszor is próbáltam elmagyarázni neki, hogy mennyire hálásnak kell lennünk a sorsnak, hogy ennyi mindenünk van, és ilyen mérhetetlen gazdagságban élhetünk.

- Tudod te, hogy hányan szeretnének ebbe az iskolába járni? – kérdeztem egyszer, amikor duzzogva jött meg az iskolából, és kijelentette, hogy ma volt ott utoljára, mert minden osztálytársa idióta görény.

- Akkor járjanak oda ők! – dacolt mind a tizennégy éve teljes gőgjével.

- Nem fogod fel, hogy milyen sokra viszik azok a gyerekek, akik innen kerülnek ki? Mindet felveszik külföldi egyetemekre, egytől egyig. – magyaráztam némi indulattal.

Nagyon felbosszantott, hogy nem értékeli a lehetőségeknek ezt a garmadáját, amihez Lacin keresztül jutott, jutottunk. Nagyon felbosszantott a lázadó kamasz szereppel, amit képtelen volt levetkőzni, nem egy évvel, de négy, sőt öt évvel az apja halála után sem.
Én megértem, hogy hiányzott neki az apja. Azt is megértem, hogy úgy érezte, hogy ha András élne, ő sokkal boldogabb lenne, de ideje lenne már beletörődni a megváltoztathatatlanba.


5.


Közben Laci egyre feljebb avanzsált a politikai pályáján. Nagyon profi, diplomatikus módon hódította meg a politikai és a gazdasági elit szereplőit. Ehhez természetesen én is tevékenyen hozzájárultam.
Sőt. Ezáltal olyan üzletet kötöttem Lacival, ami mindkettőnk számára roppant előnyös feltételekkel bírt.
Ez a házasságkötésünk után két évvel történt. Megállapodtunk, hogy megkapom a külön hálószobát, de ennek fejében szórakoztatnom kell az ominózus vendégeket, kit így, kit úgy. Szerencsére az esetek nagy százalékában a sima háziasszonyi teendőim ellátásán túl semmiféle feladatom nem volt, azonban Laci sem őrült meg.
A fülébe jutott, hogy az egyik nagy párt befolyásos vezetője férfitársaságban gyakran hangoztatja, hogy mi mindent tudna velem kezdeni, ha nem volna úriember. Már meg is volt a terve.

- Megkapod a hálószobát, Katalin, egy feltétellel. El kell csábítanod Aranyosit, mégpedig a saját hálószobádban. Kompromittáló felvételeket fogok rólatok készíteni. Aranyosi úr pedig úgy fog táncolni, ahogyan fütyülök. – vigyorgott, és közben a mellkasát simogatta elégedetten. Ez a szokása iszonyatosan idegesített. Ez az elégedett mozdulat…hozzá a mindent tudó vigyor. Fúj.

Megtettem. Mindent megtettem volna, csak szabaduljak az ágyából, és megtarthassam a pénzét.
Egy idő után már nem Aranyosi volt az egyetlen, akit zsarolásával sakkban tudott tartani Radó, úgyhogy szépen gyűlt az ellenségeinek a száma.

Meglepő, de én eközben nem voltam boldogtalan. Képes voltam elvonatkoztatni a saját, enyhén szólva morálisan kifogásolható tetteimtől. Arra gondoltam, hogy mindennek ára van. Én legalább nagy árat számítok fel, míg mások aprópénzért fetrengenek a mocsokban.
Lacit viszont egyre jobban utáltam. Természetesen ezt nem mutattam, nem őrültem meg, hogy elriasszam a pénzeszsákomat, de a kezdeti lelkesedésem, és az a rövid életű érzés, hogy kedvelem, elmúlt. Kizárólag a pénze érdekelt.

A külön hálószoba sajnos nem azt jelentette, hogy megszabadultam a Radóval való szextől. Időről időre bejárt a hálószobámba, és kikövetelte magának a jussát.
Mint említettem, Laci szerette a perverz játékokat, főleg azokat, amivel fájdalmat okozott, vagy porig alázhatott.
Később rájöttem, hogy a komplexusaitól igyekezett megválni ekkor, mert képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy ő szexuálisan semmit sem nyújthat egy nőnek, úgyhogy inkább megalázott, vagy bántott.
Szerencsére ez nem volt mindennapos, így én élhettem a gazdag úriasszonyok életét, amire mindig is vágytam.

A legnagyobb problémámat a lányommal való kapcsolatom okozta.
Nagyon szerettem a lányomat. Bár a látszat többnyire ellenem szólt, és való igaz, nem vagyok egy anyáskodó, nyalakodó típus, de a világon a legfontosabb a lányom volt a számomra. Ezért gondoltam úgy, hogy ha megérti, hogy mennyire fontos az életben a boldoguláshoz a pénz, és mennyire boldogtalan lehet egy ember, ha szegény, és hogy a legnagyobb szerelmet is megöli a hiány, a pénztelenség, akkor megérti azt is, hogy miért cselekedtem így évekkel ezelőtt.
De ez a remény egyre halványabb, és halványabb lett, ahogy láttam, mint távolodik tőlem Anna, hogy nem avat be a dolgaiba, és hogy milyen undorral néz rám még mindig.

Tudtam, hogy jár valakivel. Tudtam, hogy már évek óta van egy barátja, mert - őszintén szólva - tavaly megfigyeltettem egy fizetett emberrel.

Ez az ember beszámolt Anna minden lépéséről. Elmondta, hogy folyton egy fiatalemberrel lóg, olyan tizennyolc év körüli fickóval, akiből semmi jót nem nézett ki.
Azt is mondta, hogy a lányom cseverészik, nevetgél ennek a fiúnak a társaságában, és egészen felszabadultnak látszik.

- Szóval barátja van a kisasszonynak. – gondoltam. – Nézzük csak, hogy ki ez a barát!

Az eszembe sem jutott, hogy megbántom a lányomat, vagy szomorúságot okozok neki azzal, hogy megpróbálom eltávolítani tőle a fiút. Én jót akartam.

6.

Megkerestettem ezt a fiatalembert, akit Lévai Barnának hívnak, és elhívtam a házunkba.
Senki sem volt otthon.

Meg kellett állapítanom, hogy remek ízlése van a lányomnak. A fiú jókötésű, jóképű és nagyon vagány benyomást keltett, lazán, feszélyezettség nélkül állt a hallban, zsebre dugott kézzel, és szemtelen kis mosoly játszott az ajkán. Az első percben megtetszett, de próbáltam ezt titkolni. Erőteljesen ecseteltem neki azt, hogy nem egymáshoz valók a lányommal.

- Nézze. Nekem fontos, hogy a lányom jövője. Mondja! Maga mellett milyen jövője lehetne? – kérdeztem fensőbbséges mosollyal, de egyáltalán nem voltam olyan magabiztos, mint mutattam.

- Ne haragudjon, de milyen jövőről beszél? Nem tervezzük még a házasságot, ha erre gondol. – vigyorgott az arcomba a fiú. – Bár ha Anna később úgy fog kinézni, mint maga, máris kedvem támad feleségül venni.

- Nem gondolja, hogy a pimaszsága felháborító? – Próbáltam mérges hangot megütni, de nehezemre esett. Tetszett ez a fiú.

- Ha ezt a bókot szemtelenségnek tartja…Bár meg kell mondanom, hogy igaz a mondás, „ Nézd meg az anyját, vedd el a lányát.” Maga gyönyörű.

Egyre izgatottabb lettem.

- Ez a pofátlan kölyök udvarol nekem. És micsoda kölyök! – gondoltam.

Szó szót követett, Barna egyre közeledett hozzám, még egy lépés, még egy lépés…én pedig nem akartam hátrálni. Mintha érezte volna, hogy mennyire tetszik, mennyire kívánom. Megbabonázott a tekintetével, a fiatalságával, és a sármjával. Hihetetlenül sármos volt.

Igen. Lefeküdtem vele. És a mai napig sem bánom.
Sőt. Beleszerettem, méghozzá úgy, mint még senkibe.
Anna természetesen nem tudja.
Találkozgattunk. Óvatosan, hol itt, hol ott, nehogy valakinek feltűnjön. Néha vettem neki ajándékokat.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy sem Anna, sem Laci nem tudott a kapcsolatunkról.
Hogy Barna mit gondolt?
Nem tudom. Olykor úgy éreztem, hogy ő is többet érez irántam szimpla vágynál, de nem merem ezt teljes bizonyossággal kijelenteni egy tizennyolc éves fiú esetében.
Pláne, hogy nemcsak az én, hanem egyben a lányom szeretője is volt. A titok, a tiltott gyümölcs csak fokozta a vágyát, és nem csinált lelkiismereti problémát a viszonyunkból.
Én sem tettem.
Úgy gondoltam, hogy jót teszek a lányommal, ha eltávolítom tőle Barnát.

Nos, ez nem úgy sikerült, ahogy először gondoltam.
Beleszerettem a fiúba, neki pedig esze ágában sem volt úgy ugrálni, ahogy én fütyülök. Inkább én kerültem teljesen a hatása alá.
Micsoda fertő! – gondolhatják a magukat erkölcsösen élőknek tartó emberek.
Ezek azok az emberek, akiket sosem kísértett meg az ördög, akiket elkerült minden izgalom, akik nem ismerik az őrült vágyat, ami széttépi az embert, ami olyan tettekre készteti, melyet józan ésszel soha nem tenne meg.
Ez nem józan állapot. Ez maga a téboly!

Ebben a tébolyban éltem, ebben a szerelmi, és erotikus tébolyban, és egyre jobban gyűlöltem a férjemet. A mocskos kis játékait, a gusztustalan zsarolási ügyeit, azt, hogy egy csettintésére le kellett feküdnöm bárkivel, akit kijelölt nekem.
Undorodtam Lacitól, és undorodtam az ügyfeleitől is.

Nem azért, mert megváltoztak.
Én változtam meg.


Gyakran gondoltam arra, hogy ha Laci meghalna, rám hagyná a vagyonát...
Ha meghalna, nem kellene többé elviselnem a mocskos érintését…
Ha meghalna nem kellene többé elviselnem az ügyfelei érintését sem…
Ha meghalna szabad lennék…
Ha meghalna szabad lennék, és gazdag…
Bárcsak meghalna!

Most, hogy halott, boldog vagyok. Boldog és szabad…