New York 1799-Október 12.

Sok-sok éve már, hogy a nap nélküled kel fel és nélküled nyugszik. Emlékezés, időfoszlányok, bánat...

Ahogy visszaemlékszem erre a napra, valahogy mindig borzongás fut végig testemen, mintha akkor éjjel valami más is jelen lett volna, valami, vagy valaki. Október közepe volt, hogy milyen nap már nem tudom, az éjszaka, mint egy megfagyott szürke háló települt halkan a városra miután felfalta a nappalt. A szobám ablakából bámultam kifele, s arra lettem figyelmes, hogy egy reszkető vízcsepp miként kúszik le a homályos üvegen, s elérve a fa-keretet véget ért amúgy is rövid élete. Néztem az embereket.... Vágyakoztam utánad, bár csak itt lennél velem, csak átölelhetnélek egyszer, mint rég, csak a szemedbe nézhetnék, hogy azt mondjam, szeretlek. Akkor még hittem, mint kisgyermek, hogy valóra válhat az álmom, de most már tudom, hogy ezek csak beteg gondolataim szüleményei voltak. Rövid gondolkodás után felöltöztem, s elindultam az éjszakában. Egy közeli kis kocsmába tartottam alig pár sarokra a lakásunktól. Mindig azon az úton mentem, ahol veled megannyi-megannyi éjszakán át, de most nélküled. A lovas-kocsik kerekei kísérteties hangot adtak, ahogy a macskaköves utcán elhaladtak mellettem. Az emberek mogorva arckifejezésekkel, menekülve az eső elől dideregtek, talán féltek valamitől! Pár perc gyaloglás után már a kocsma melege vett körül. Néhány ismerős arc, néhány beszélgetés emlékfoszlányai, nevek s találkozások maradványai kavarogtak gondolataimban. Miután leültem egy asztalhoz, kihozattam a kedvenc "boromból" csupán egy pohárkával. Vajon ez is lesz-e olyan tökéletes, mint az utóbbi? Lassan ízlelgettem, szerettem volna kiélvezni minden pillanatát. Páran ideköszöntek, amit bólintással viszonoztam, viszont tudtam, hogy a hátam mögött a legrosszabb kívánságaikkal lepnek meg. De ez mindig is így volt, gyarlóak vagyunk, s a kétszínűség az egyik legrosszabb emberi erény. Mint ahogy másnak ennek sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Hisz magányos voltam és vártam az elmúlást, szerettem volna már túl lenni mindenen, minél előbb meg akartam szabadulni ettől az érzéstől. Akkor még azt gondoltam, lehet ennél jobb is. Mily bizakodó és hiszékeny voltam, de talán ez így volt rendjén. Most is csak rád tudtam gondolni, fájt, égetett, gyötört, mint tűzvész a szomjazó földeket, azt kívántam bár meghalhatnék, de az, hogy gondolatban velem vagy, édesebb volt, mint maga az élet, még akkor is, ha kínzó sóhajával az őrület felé kergetett, bár tudtam, hogy ez már nem megy így soká. Nem szűnhet meg semmi magától. Csak hagytam, hadd történjenek a dolgok, talán akkor még gyengének éreztem magam, hogy elébük menjek. Vártam, elmerültem gondolataimban, az emlékeink kavarogtak bennem. Egyszer mintha a hangodat hallottam volna, ahogy engem hívsz, de mikor remegve körülnéztem nem találtalak. Istenem, bár csak meghalhatnék, hogy újjá születhessek benned! Átkozott voltam a kiátkozottak között, magányos, fáradt és öreg. Nem bírtam ezt tovább, emlékszem azonnal fizettem, s továbbálltam. És ekkor, hirtelen mintha rám szakadt volna az éjszaka, minden fájt, minden könyörtelen volt hozzám. Bolyongtam az utcákon egymagam, kerestem a megnyugvást. Az épületek óriásokként tornyosultak fölém, az eső nehezebb volt, s szinte ütlegelt, már nem is tudom sírtam-e akkor, de ha igen nem számított már.

1799. Október 13.

Egy újabb nap, amit megértem. Úgy terveztem, hogy a város közepén lévő parkban sétálok egy keveset, mielőtt nyugovóra térek. Október az esős időszak végét jelentette, az esőcseppek kifehérednek, könnyűvé és fagyosan hideggé lesznek. Egy nap alatt a fehér jégkirálynő beborította a várost bánatával. Kilépve az utcára a levegő szinte láthatóvá lett előttem, s fagyos köd formájában gomolygott tova. Emlékszem kabátom gallérját feltűrtem, hogy megvédjem arcomat, de még így is dideregve indultam az éjszakának. Az út másik oldalán várakozó hintóval elindultam a park irányába. A macskakövek és a kerekek szerelmi varázstánca monoton lüktetést kölcsönzött az amúgy is sejtelmes éjszakának. Szinte észre sem vettem, ahogy elértük a parkot, s ahogy kiszálltam még visszhangzott bennem a kattogás. Majd valami csoda, valami hihetetlen gyönyör tárult szemeim elém, de tudtam, hogy a szépség mögött a bánat lakozik, s mindez csak látszat, mert a természet szenved, s mi örömünket leljük benne. Közelebb léptem a park bejáratához, s mielőtt beléptem, egyszer még ránéztem a roskadozó fenyőfákra. Bent az idő kicsit enyhébb formája várt rám, de valami volt a levegőben valami, ami a legrémisztőbb gonoszságra emlékeztetett, valami követett engem. Ahogy beljebb és beljebb haladtam, éreztem, ahogy a föld könnyezik lábaim alatt, az eltört ágak suttogtak hozzám, s kértek, hogy ne tovább. De mit tehettem volna, hisz gomolygott velem a feledés, bánatos voltam, mit ért nekem a létezés? Most már tudom annyi év után, hogy nem volt értelme végigjárnom a számomra kijelölt utat. S ahogy ezt leírom most neked, érzem, hogy megkönnyebbülök, okulj belőle ha tudsz, vagy feledd el örökre. Visszatértem szerény hajlékomba, s az ablak elé ültem. Figyeltem a hóesést, s mielőtt szárnyával érintette a föld árnyékos oldalát a hajnal, lehúnytam szemem.

1799. Október 14.

Ismét egy ébredés az édenkertben, tartja ezt a lélek, ha boldog. Órákig csak bámultam egy rózsát az asztalon, s arra gondoltam, hogy a szépség oly mulandó dolog, ma virul, holnap elhervad, a szirma lehull majd nyoma vész, mintha soha sem létezett volna. Gondolataim, képtelenné teszik az írásti, de nem is tudom, hogy emlékiratomba egyáltalán kerülnek-e még sorok. Elfáradva, égettem egy gyertyát a hajnal előtt, hallottam a viasz jajveszékelését, féltem az álomtól, de lassan, csendben otolsó percéhez ért a szó.

2001. December 24.

Az ébredés az talán mi ma meglátogatott, vagy a halál nyújtotta át kezét a holdfényudvar ráncos, rideg könnyei között! Nehéz a választ megtalálnom a sok emlék szülte kérdésre, de közel a vég. Sok éve már, hogy a semmi elhatalmasodott rajtam, de ma valahogy újra itt ülök, kezemben egy tollal, s bánatomat papírra vetem. Mert itt van egy nap, mely más, mint a többi, a szeretet ekkor beköltözik minden otthonba, s az emberek elfeledik bánatukat. Feldíszítettem a fát úgy, ahogy ketten szoktuk, és a fenyő illata fájt, mikor a sokasodó rosszullét elérte elmém kapuját, és bekopogtatott, ütötte verte a rácsokat, majd bejutott s összetört. Hisz mellettem nem áll senki, nem vagy itt, egy vérben áztatott rózsaszirmon kívül, mely lassan a feledés homályába vész, nincs más örömöm nekem.
Haldoklom, csendben igaz, de fájt.

2001. December 30.

Egykori énem születésnapja, s talán a vég is egyben. Emlékezek az emlékezésre, törlöm arcomról könnyeim, hallgatom a csendet, és így tovább...

Az utolsó óra

Nyúlj a zsebedbe, és húzd elő a lelked egy darabját.
Ki vagy te itt? Tagadod, vagy tagadnád?
Őrült, zord harsonáján a szél ordít, zenél.
Asztalodon a szobában egy darab kenyér.
Kedves most utoljára, egyél.
Majd feledd el e zord világot,
Hol a fényben megölnek,
S eltaposnak, mint egy virágot.

Tél volt akkor, hallgatag betegség szunnyadt a tájon. A félelem bús komor hálójába burkolta a világot. Az éjszaka, mint mindig a szunnyadó szellő szárnyán érkezett. A Halál illata áradt a levegőben, s a sóhajok, vízcseppek formájában kopogtak a lelkem még emberi mivoltán. Szerettelek!

A sötétségbe burkolt szívem már évezredek óta egy társat keresett, egy embert, akiben az élet fénye ragyog. S egy nap megtaláltalak kedves. Vörös rózsával a kezemben érkeztem hozzád, elvittem a Halál halhatatlan csókját. De át nem adtam soha, mert megszerettelek. S azóta-is, ha felvet a gondolat, száz éve már talán, hogy hallottam a hangodat, de a szél még ma is úgy énekel, mint akkor azon az éjszakán, csak énnekem, csak énnekem.

Emlékszem egyszer, egy megfakult szürke szalmazsákon, mikor nekem adtad szívedet, sírva fakadtam, s vérem puha bársonyos kezeiddel törölted le az arcomról. Nevetni kezdtem, s te velem, boldog voltam, akkor először. De ahogy teltek az évek, összeszorult szívvel kellett végignéznem, ahogy az idő vasfogával egyre távolabb és távolabb sodor minket egymástól. Megöregedtél, s én csak néztem tehetetlenül. De nem hagyhattam, hogy a sötétség, téged a nap gyermekét a méhébe fogadjon.

És most, mikor már semmim sem maradt, több száz év szenvedést hagyva magam mögött, elindulok hozzád, a végtelenbe. Kijöttem, mint minden éjjelen sírodhoz, s könnyezve búcsúztatom a múltat, de azóta már nem érinti meg arcom az ujjad, s nem törli le a csorgó életet. Lehajtott fejjel még egyszer rád gondolok, s annyi év után először, megvárom a napfelkeltét, s elindulok...