Megszülettem

Hello. Boci vagyok. Származásomat tekintve nőnemű házimacska.
Édesanyám egy kellemes, meleg fészekbe szült engem és még két testvéremet. Ez a puha vacok egy falusi ház verandájának a sarkában állt, ahová nem fújt be a szél, nem permetezett az eső, és nem tűzött oda a nap. Szép nyári éjszakán születtünk, nem túl nagy örömet, viszont komoly fejtörést okozva ezzel a gondozónk nővérének. Ő vigyázott a házra ugyanis, amíg a gondozónk és családja nyaraltak.
Anyám mesélte, hogy többször hallotta az asszonyt sóhajtani, amikor ránézett:

- Jaj Fekete, meg ne szülj itt nekem, mit is csinálnék veletek?! Várd csak meg Tündikét, ő tudja, hogy mi a teendő a kiscicákkal.

Hát anyám nem hallgatott Csöpi mami könyörgő szavára, és szépen megszült bennünket. A természetnek nem lehet parancsolni. Ugye.
Másnap reggel a szokott időben Csöpi mami kinyitotta a konyha verandára nyíló ajtaját, és hozta az ételt, mint minden nap. A többi macska (elfelejtettem mondani, hogy rajtunk kívül Tündike még hét fajtársamról gondoskodott) a reggeli finom falatok tudatában már gyülekezett. Csöpi mami kiosztotta a tápot és a tejet, majd anyámra nézett:

- Gyere Fekete, egyél, neked külön hoztam ennivalót.

El kell mondanom, hogy Csöpi mami kissé vaksi volt a szemüvege nélkül, így nem tűnt fel neki, hogy anyám mellett még három kis szőrcsomó kuporog a vacokdobozban. De abban a pillanatban, ahogy anyám kikászálódott a fészekből és a tápra vetette magát én megmozdultam és Csöpi mamiban megérett a felismerés:

- Feri, Feri gyere gyorsan! – kiabálta a hímnemű párjának – Ez a büdös Fekete csak megszült!

- Na hogy a fene vigye el – morogta Feri – most mit csináljunk ezekkel?

- Honnan tudjam? Sosem volt még újszülött kismacskám. Mindenesetre torlaszoljuk el a dobozt, nehogy a kandúr megkaparintsa a kicsiket!

Hát igen. Nálunk nem úgy mennek a dolgok, mint az embereknél. Ha az embernek gyereke születik, akkor többnyire az anya és az apa együtt örül, és segíti, amíg fel nem nő. Bennünket macskákat csak addig gondoz az anyánk, amíg megerősödünk, aztán nem törődik velünk többé. Az apák pedig nem hogy nem foglalkoznak a kiscicákkal, de újszülött korukban akár meg is ehetik őket. Kellemetlen családi körülmény. Az emberek nem eszik meg egymást, viszont sok olyan dolgot csinálnak, amit az állatok sosem tennének a fajtársukkal. Erre persze csak később jöttem rá, amikor hivatásos nagyvárosi figyelő lettem, nem lévén más dolgom.
Visszatérve születésem körülményeire elmondhatom, hogy Csöpi mami igazán megfelelően gondoskodott a jólétünkről annak ellenére, hogy semmiféle tapasztalata nem volt kiscica ügyben.
Egy zavaró tényezőt azért még megemlítenék születési helyemmel kapcsolatban: Kökényt.
Kökény egy kutya volt. Méghozzá pulikutya kölyök, az elkényeztetett fajtából. Loncsos bundája belelógott a szemébe, és semmi más nem járt az eszében, mint a zabálás és a játék. Ha az emberek nem foglalkoztak vele, akkor a macskákat hajszolta. Fel a fára, le a fáról, fel a korlátra, le a korlátról. Ezzel tartotta edzésben sorstársaimat, majd egy hónap múlva már engem is. Azt gondolta, hogy ő az úr a háznál, és a macskák úgy pattognak, ahogy ő fütyül.

Egyvalakitől azonban ő is tartott. Nem mástól, mint a ház rusnya nagyasszonyától, Betsytől. Betsy egy szürke, nyomott orrú, félelmetes perzsamacskaként élte úri életét. Egyedül neki volt joga Kökényen kívül a házban tartózkodni, és úgy bántak vele, mint egy királynővel. Külön étkezett, velünk, egyszerű házimacskákkal szóba sem állt. Puha, szőnyeghez szokott tappancsait sosem dugta ki az ajtón, nem koszolta össze fényesre fésült, ápolt bundáját az udvar porával.
Idősebb volt mindegyikünknél, és ezt meglehetősen gyakran éreztette is velünk.
Mi, kiskölykök sokszor megpróbáltunk beszökni a házba, iszonyú kíváncsiak voltunk, hogy milyen lehet bent az élet. Na kaptunk is a pofácskánkra! Betsy felfújta magát, kimeresztette a körmeit, és csak úgy fújt ránk, hogy levegőt sem mertünk venni. Húúúú. De iszkoltunk! Eldöntöttem, hogy az embereken kívül Betsy a legfélelmetesebb és legrondább teremtmény a földön.

Lassan eltelt öt hónap a születésem óta, cseperedtem szépen a testvéreimmel együtt. Csöpi mami majd’ minden hétvégén meglátogatott bennünket, mindig megjegyezte, hogy mekkorát nőttünk, és milyen fantasztikusan szép kiscicák vagyunk. Tisztára úgy nézett ki a dolog, mintha legalábbis az ő érdeme lenne, hogy ilyen jó svádájú gyerkőcök lettünk.
Na jó. Azért van benne valami, hiszen az életünket köszönhetjük neki. Ha ő nem talál nekünk megfelelő helyet annak idején a kazánházban, ki tudja, hogy mi történt volna velünk kitéve Kökény, a kandúr és egyéb ijesztő vadállatok kénye-kedvének. Hihi. Kökény, mint vadállat. Ez még viccnek is rossz.
Kökény egy betoji (bocsánat) kutyautánzat. Betsy úgy helyre rakta párszor, hogy hetekig nyalogatnia kellett a sebeit. Főleg a lelki sebeit, hogy egy vén macska így el tud bánni vele.
De hát igaz ami igaz. Betsy bazi félelmetes volt. Na. Álmomban sem szeretném viszontlátni a rusnya pofáját.



Rossz fát tettem a tűzre

Nos, csintalan kiskölyök voltam. Noha Betsytől rettegtem, nem állhattam meg, hogy néha borsot ne törjek az orra alá ráadásul lehetőleg oly módon, hogy ő még csak ne is sejtse, hogy én vagyok a ludas a dologban.
Egyik nap szerencsésen be tudtam surranni a konyhába úgy, hogy senki sem látott meg.
Jól kiterveltem mindent előre. Betsy éppen délutáni álmát aludta a nappaliban, mit sem sejtve akciómról. Kökény az udvaron bohóckodott egyedül és unalmában a saját farkát kergette. Tudtam, hogy Tündike imádja azokat a színes, selyemfényű rövid kis kukacszerűségeket, amik mintás zacskókban ücsörögnek a márványmintázatú konyhapulton, egy tálcán szépen egymás mellett. Az emberek gumicukornak hívják. Láttam, hogy néha-néha Betsy is kap egy-egy szemet, ha nagyon könyörögve néz. A szúnyoghálón keresztül pontosan megfigyelhettem a terepet. Szerencsére nem volt túl bonyolult odajutnom. Először a kisszékre kellett felugranom, majd onnan át a hokedlire, a hokedliről már csak egy apró ugrás a konyhaasztal, onnan pedig gyerekjáték elérni a konyhapultot. Szépen minden zacskót kiborítgattam a tálcára. Bolond dolog. Az emberek imádják az édességet; a különböző cukorkákat, csokoládét, süteményeket. Betsy is szereti, de ő egy elkorcsosult macskapótlék. Belekóstoltam minden zacskó tartalmába és megállapítottam, hogy az egyik savanyú, mint az éretlen bogyók a kertben, a másik túl édes, és ragadós, ráadásul visszataszítóan narancssárga, a harmadik meg olyan kemény, hogy majd beletört a fogam. Borzasztó, hogy miket képesek tápláléknak nézni ezek a szegény, tudatlan emberek.
Úgy döntöttem, hogy jobb, ha Tündike sem eszik ilyen ehetetlenül pocsék kukacokat, úgyhogy szépen a tappancsommal lesöpörtem az egészet a földre.
Miután végrehajtottam igazán segítő szándékú tettemet, már csak a megfelelő alkalomra kellett várnom, hogy kisurranhassak.
Nem kellett túl sokáig dekkolnom, mert hazaérkezett Csucsu, Tündike nagyobbik lánya. Szerencsére mindig nagyon szétszórt és figyelmetlen volt, úgyhogy most sem zárta be maga mögött rögtön az ajtót. Először beüvöltött a lakásba:

- Van itthon valaki?

Hát nem volt, de én ennyi idő alatt kilopóztam a házból. Már csak az eredmény volt hátra. Biztos voltam benne, hogy ha észreveszik, hogy a zacskók tartalma a konyha padlójára került, azonnal és kizárólag Betsyt fogják gyanúsítani.
Csak ő volt a házban, ráadásul szereti azt a gumiborzalmat.
Nemsokára megérkezett Tündike a munkából. Az ő útja először a konyhába vezetett.

- Mi történt itt? – kiabálta – Bomba robbant a konyhámban?

- Mi baj Anya? – szaladt ki Csucsu.

Elképedve álltak a romok fölött.

- Te láttad ezt, Csucsu?- kérdezte. – Ki tehette?

- Hááát, csak Betsy volt a házban amikor én megjöttem. – mondta ki a varázsmondatot Csucsu, legnagyobb örömömre.

- Ó a hálátlan macskája! Betsy! Gyere csak ide! – harsogta Tündike – Most nem úszod meg szárazon, az biztos.

Betsy álmos tekintettel teljes tudatlanságban ballagott ki a konyhába, és nem értette, hogy mi ez a nagy ramazuri.

- Betsy! Kiporolom a nadrágod! Nem kapsz tán eleget enni? Mi vitt rá erre a rombolásra?

Én eközben a szúnyoghálós ajtó sarkában a verandán kucorogtam, és lelkesen hallgatóztam. Az járt a fejemben, hogy most aztán jól megkapja a magáét!
Betsy bambán nézett a gondozónkra, nem értett semmit. Olyan riadt volt a tekintete, hogy majdnem megsajnáltam.

- Ma nem kapsz vacsorát, csúnya macska! – tajtékzott tovább Tündike! - Pont a kedvenc nassolnivalóimat borítottad ki!

Betsy szomorúan lehajtotta a fejét, panaszosan nyávogott néhányat, próbált védekezni, hogy ő nem tudja, mi is történt tulajdonképpen, de amikor látta, hogy senki nem érti a mondandóját, lógó fejjel elsomfordált. Akkor már nagyon sajnáltam.

- Szegény öreg, nem lett volna szabad ilyen rútul kiszúrni vele. Még akkor sem, ha utálatos, fennhéjázó és goromba. – gondoltam, de rögtön elterelődött a figyelmem, mert Tündike fincsi-fincsi falatokat hozott nekünk. A vacsora.

- Vacsi után megyek szunyálni. – gondoltam elégedetten – Jó sokat végeztem ma.

Örömömben Tündike lábához dörgölődztem, majd ásítottam egy nagyot.

- Te Boci! – szólt Tündike – nyisd csak ki a szádat még egyszer! Mitől olyan lila a te nyelved? Csak nem gumicukrot evett ez a kis gaz macsek?

- Szóval te vagy az igazi tettes! – dörgött gondozóm – én meg szegény öreglányt büntetem miattad, te gonosz pernahajder!

Ajaj! Lebuktam! Oda a szépen kivitelezett terv, a remekül felépített projekt, vége a „rendes kismacska” imázsomnak, vége mindennek. Nem tudtam, hogy a gumicukor elszínezi a nyelvet és a fogakat. Futottam szégyenemben, ahogy csak a lábam bírta, meg sem álltam kert végéig. Ott felkuporodtam a nagy diófa legvastagabb ágára, és ott töltöttem az éjszakát vacsora nélkül, álmatlanul, dideregve a kora ősz sötétjében.


Elajándékoztak

Ezzel a tettemmel nem loptam be magamat gondozóm szívébe, főleg azért, mert lelkiismeret furdalása volt, hogy olyan csúnyán leüvöltötte a szőrt a szerencsétlen Betsy fejéről. Ezért kapva kapott az alkalmon, amikor látogatóba jött az unokahúga, Angie, és elkezdett neki könyörögni:

- Tüncike, hagy vigyem el magammal Bocit! Jó dolga lesz, ígérem! Annyira édes azzal a hófehér bajuszával, hogy mindjárt megzabálom!

Amit kifejezetten utálok az emberekben az, hogy nem értik a nyelvünket. Szörnyen buták szegények. Bezzeg mi állatok, mindent értünk, amiről ők beszélnek, és természetesen a többi állatfaj beszédét is megértjük.
Persze az is lehet, hogy csak lusták az emberek, és eszük ágában sincs megtanulni a nyelvünket. Nekik nem muszáj, nem ők vannak kiszolgáltatva nekünk, hanem fordítva.
Itt egy példa. Tessék. Egyszer rossz fát tettem a tűzre, és mi a következménye?
Elajándékoztak egy vadidegen embernek, aki elvisz egy vadidegen városba, vadidegen házba, ahol ki tudja, hogy milyen borzalmakon kell keresztül mennem! És hiába tiltakoztam.
Senki sem hallgatott meg! Nem törődtek a nyávogásommal, pedig üvöltve, zokogva nyávogtam, hogy:

- Itt akarok maradni! Ne vigyenek el innen, kérem szépen! Itt vannak a barátaim, az anyám! Ígérem, hogy többet nem szívózok Betsyvel, és nem karmolom össze Köki orrát! Ígérem, mostantól jóóóóóóóóóó leszek!

De senki sem hallgatott rám. Senki sem törődött velem, Tündike odaadott Angienek, aki berakott egy dobozba. Egy DOBOZBA! Ó börtönök börtöne! Ezentúl egy dobozban kell élnem az életemet? Dörömböltem, ugráltam, mindent elkövettem, hogy kiszabaduljak a papír-dutyiból, de nem sikerült.
Rájöttem, hogy teljesen fölöslegesen pazarolom az erőmet, engem bizony most elszakítottak a szülői háztól és nem egészen fél éves kismacskaként meg kell állnom a saját lábamon.

- Valószínűleg ez az Angie nevű ember lesz az új gondozóm. - gondoltam.

Hallottam, ahogy Angie búcsúzkodik (megjegyzem, hogy tőlem a kutya sem búcsúzott el), aztán éreztem, hogy elindulunk egy zörgő-morgó gépezettel. Mint később megtudtam - ez Angie autónak már nem nevezhető vénséges vén járgánya volt. Végül a monoton zúgás elaltatott, és csak arra eszméltem, hogy csapódik az ajtó, és meglódul velem a doboz. Megérkeztünk valahová. Én még mindig ideiglenes házam mélyén kucorogtam, és semmit nem láttam a külvilágból, viszont félelmetes zajok szűrődtek be a doboz apró résein. Hangos zúgás, aztán kelepelés, emberi kiáltozás, bömbölő zene, dörgő robaj, aztán visító szirénák, és mindez egyszerre…Te Szent Tonhalas Macskatáp! Hova keveredtem? Hová hozott ez az őrült némber?
Jobbra, balra dülöngéltem a dobozban, ahogy fogva tartóm kitartóan haladt velem valamerre. Kezdett komoly gyomorproblémát okozni a himbálódzás. Aggódni kezdtem, hogy ha ez így megy tovább, meg fogom tisztelni a doboz alját némi reggeli maradékkal, ami már csak azért is roppant kínosan érintett volna, mert jelen helyzetemben pozitívabb dolog lenne, ha előnyös oldalamról tudnék bemutatkozni új gondozómnak.
Először kulcscsörgést hallottam, majd éreztem, hogy Angie leteszi a dobozt. Abban a pillanatban nyílt börtönöm kapuja – na jó: a doboz teteje – és éles fény vágott a szemembe úgy, hogy hirtelen semmit sem láttam.

- Gyere Bocika, megérkeztünk. Adok neked egy kis tejet.- azzal kivett a skatulyából és letett a padlóra.

- Kőpadló. Zárt helyen vagyok. Akkor mi ez az éles fény? – gondoltam.

Miután szédelegtem még egy kis ideig, lassan megszokta a szemem a fényviszonyokat, és körül tudtam nézni. Egy lakásban voltunk. Icipici lakásban. Fű sehol. Fa sehol. - Hová fogok kisdolgozni, meg nagydolgozni? – tettem fel a kérdést magamban.

- Nehogy bepisilj! Mindjárt hozom az almodat! – mintha a gondolataimban olvasott volna a csaj. – De mi az az alom?

Jött is egy másik dobozzal. Alacsonyabb falú, vastagabb anyagú, röhejes színű kasztnival, amiben – mint később kiderült – roppant drága, és szagmegkötő hatású macskaalom volt. Amíg én aludtam a kocsiban, azalatt ezt is beszerezte.
De nem csak ezt. Haha! Vett valami fadarabot is, hogy azon fényesítgessem a körmömet, meg egy műegeret, hogy ne unatkozzam. És mindezt úgy rakta elém, mintha valami óriási ajándékkal lepett volna meg.

- Boci! – mondta Angie – Ezentúl ide kell végezned a dolgodat. Ha nem ezt teszed, megjárod. Világos?

- Világos, világos. – nyávogtam. - De miért pont ebbe a büdös koszba kell belemásznom? Én nem akarom ebbe beletenni a tappancsomat! – persze ő ebből semmit nem értett. Most már legalább tudtam, hogy az alom a WC.

Nekiláttam kortyolgatni a tejecskémet egy egészen pofás kis tálkából. Éreztem én, hogy most nem esik olyan jól, mint eddig, de kaját ugye nem hagyunk ott a tálban, úgyhogy szépen belefetyeltem mindet. Nem telt el öt perc, és az egészet kirókáztam a padlóra.

- Na szép. Jól bemutatkozom. – morfondíroztam. – A baj már megvan, mit tegyek? – Angie éppen a ruháit pakolta a szobában, még nem vette észre, hogy kidobtam a taccsot. – Végül is nem olyan durva a mennyiség, lehet, hogy ha szétkenem a tappancsommal a padlón, fel sem fog tűnni neki.

Nekiláttam hát eltűntetni a nyomokat. Széles mozdulatokkal kentem a cuccot a kövön, teljesen belemerülve a kardinális probléma megoldásába, amikor ezt hallom:

- Jesszusom Boci! Mi a fenét csinálsz? – felnéztem, és Angie döbbent tekintetét látva zavaromban – arcomon bocsánatkérő vigyorral - még serényebben törölgettem a hányásomat.

- Boci! Ne gusztustalankodj már! – szólt undorodva. - Az még csak hagyján, hogy idehánysz, az előfordul! De hogy szét is kened! Megáll az eszem. Most egy folt helyett, az egész előszobát felmoshatom! Fejezd be a tapicskolást, te kis disznó!

Megszégyenülten álltam a hányásom közepén, egy idegen lakásban, idegen emberrel, akire, ki tudja, hogy számíthatok-e?
Én csak nem akartam, hogy észrevegye. Én csak jó benyomást akartam kelteni. Ehelyett csak tetéztem a bajt.

- Olyan egyedül vagyok!



Új otthon

Na, itt sem indult felhőtlenül a karrierem. A hányós téma után roppant kellemetlenül éreztem magam, mert rendkívül fontosnak gondoltam azt a „jó benyomás” dolgot. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy újra elajándékozzanak valakinek.
Törtem a fejemet, hogy hogyan tehetném jóvá kapitális baklövésemet, de egyenlőre nem jutott eszembe semmi megfelelő haditerv azon kívül, hogy addig nyalizok, dorombolok Angienek, amíg meg nem bocsát nekem. Tudtam, hogy ellenállhatatlan vagyok, amikor rebegtetem a bajuszkámat, és esdeklően, szinte könnyben ázó tekintettel tapadok a kiszemelt áldozatom arcára.
Beballagtam lehajtott fejjel a szobába, és előadtam kis műsoromat a felmosás után éppen békésen pakolászó lánynak.
Hát persze, hogy nem tudott nekem ellenállni.

- Na jól van, gyere ide te kis lőkötő! – mondta – Nem haragszom.

Az ölébe telepedtem, és doromboltam boldogan.

- Na ezt is ügyesen elintéztem, simán az ujjam köré csavartam. – gondoltam.

Közben nézelődtem, mert úgy határoztam, hogy jó lesz nekem gondozónak ez az Angie lány, lehet vele bánni, meg embernek egész tisztességesen néz ki, nem tör ki tőle a frász, ha éjjel mély álmomból felébredve hirtelen megpillantom. Nappal meg kifejezetten szimpatikus kinézetű személynek mondanám. Mindenesetre jó szaga van. Nem olyan jó, mint a tonhalnak, vagy a marhahúsnak, ugye, de azért emberhez mérten egészen elviselhető.
Az új lakhelyem viszont meglehetősen szűkösnek tűnt első blikkre. Mit mondjak? Egy szobában kell tengődnünk kettőnknek, ami méretemet tekintve nem gond, viszont mozgásigényemre nézve siralmasnak látszott.
Egyetlen dolognak tudtam csak örülni újdonsült lakásomban, és az a televízió volt. Tudtam, már régebben is, hogy van ilyen. Betsy gyakran tévézett a családdal, persze nekünk közönséges házimacskáknak erre nem volt lehetőségünk. Iszonyatosan irigykedtünk Betsyre, amikor elmesélte, hogy milyen csuda dolgokat látott a „képes dobozban”. Merthogy mi először képes doboznak hívtuk a készüléket, csak később hallottuk, hogy tévének hívják.
Na, nekem Angienél külön, saját tévém lett. Sose hittem volna, hogy megcsípek egy ilyen státuszt, de hát kérem, a helyezkedéshez is tudás és szerencse kell! Ugye!
Persze tudtam, hogy nagyon fog hiányozni a szabadság, a fák, a virágok, a méhek zümmögése, az egerek motozása, és a barátaim ilyen-olyan szeretete is, de reménykedtem, hogy mindezt ellensúlyozza a városi élet izgalma. És az, hogy kizárólagos, egyszemélyes gondozóm lett, aki csak velem törődik, csak nekem ad enni, csak hozzám beszél barátságosan butaságokat…, mert az is igaz, hogy Angie bár kellemes személy, azért nem túl okos. Mint az emberek általában.
Beszél hozzám folyton, kérdez is, akkor én válaszolok – ő meg mosolyog:

- Jaj, de buta vagyok, egy macskától várok válaszokat.
Hát tényleg elég buta, mert én bizony nagyon is jó tanácsokat tudnék adni neki, de olyan ostoba, hogy nem érti egyetlen szavamat sem.



Első este az új lakásban


Eljött az első este az idegen lakásban, és Angie úgy döntött, hogy nekem a padlón a helyem.
Attól tartok, nem volt elég sikeres az alakításom, amikor az ágyához ültem, és szomorúan bámultam rá. Persze ez is csel volt, be akartam nyalizni magamat a párnák közé.
Erre Angie kimászott az ágyából, leült a szőnyegre, az ölébe vett és nekilátott énekelgetni nekem, miközben simogatta a bundámat. Miért hiszik az emberek, hogy nekünk az a jó, ha folyton fogdosnak?
Na, mindenesetre énekelgetett egy bugyuta kis dalocskát, álmokról, amik szivárványból vannak, meg meleg, puha fészekről, meg napsugárról…

Micsoda hülyeség ez? Először is, eszemben sem volt aludni. Kicsit álmos voltam ugyan az egész napos megpróbáltatásoktól, de egy kemény vadászmacska, akinek némi vér is van a pucájában, az éjszaka prédára les, figyel, teszteli a zajokat, a kinti világot, pláne, ha belecsöppen egy ilyen őrült nagyváros közepébe, mint én.
Pont egy ilyen kínrímfaragóval kellett összehoznia a sorsnak! El is nyávogtam neki a véleményemet, mégpedig azt, hogy, ilyen ostoba versikét én is faragok bármikor.

Közben úgy tettem, mintha elaludtam volna.


Mint az őrült vágtatok,
Lalla-lalla-lalla-la,
Ellenszélben vigyorgok,
Lalla-lalla-lalla-la.

Fogaim közt muslica,
Lalla-lalla-lalla-la,
Tigris vagyok, nem cica,
Lalla-lalla-lalla-la.

Nem érdekel az eső,
Lalla-lalla-lalla-la,
Nem zavar az őszidő,
Lalla-lalla-lalla-la.

Kemény vagyok, nagy vagány,
Lalla-lalla-lalla-la,
Nem egy pisis macskalány,
Lalla-lalla-lalla-la.

Első éjjel mégis elaludtam. Micsoda álmom volt! Vadállatként uraltam a várost, senki nem mert velem kekeckedni, futottam, futottam, futottam…! Hűűű, de szép volt! Aztán szépen rádöbbentem, hogy továbbra sem a város uraként tartom rettegésben a lakosságot, hanem egy mikroméretű, tejfölös doboznál alig nagyobb, lakásnak csak kis jóindulattal nevezhető lyukban gubbasztok a padlón, taknyos kismacskaként. Mellettem az ágyon édesdeden szuszogott új gondozóm, a szőke hajú Angie, aki lehordott megérkezésünk napján a hányásom szétkenése miatt. Aztán béna kis altatódalt énekelt, (megjegyzem: nem egy Maria Callas a lány) én meg szépen elaludtam. Jól elfáradtam az utazásban.
Ébredés után viszont fitt voltam, kész a felfedezésre, kalandra! De csalódnom kellett. Angie miután fölébredt, berohant a fürdőbe, ott negyed órát matatott, majd felöltözött, nekem adott némi májkrémet, tejet, és vizet, majd így szólt:

- Megyek dolgozni Boci. Ez így lesz minden nap ezentúl. Kivéve persze a hétvégéket, mert azt Kalászon töltjük. Ne csinálj felfordulást, mert balhé lesz!

- Csak nem hagysz egyedül? – nyávogtam – Mit csináljak itt magamban? Ennyi kaját kapok csak? Mikor jössz haza? És hogy kell bekapcsolni a tévééééééét???????


Barátokat szereztem

Miután magamra maradtam, nekiláttam részletesen felfedezni a lakás minden zegét-zugát. Nem tartott sokáig. Találtam egy kalandvágyó pókot, aki már a fűtőtestet körbeszőve, unalmában az állólámpa köré épített rovarcsapdát, de mindhiába: egy kósza légy nem sok, annyi sem tévedt arra mostanában. Be kell vallanom, hogy első pillanatban tápláléknak néztem, bár hozzáteszem, nem volt túl étvágygerjesztő a külseje. Mégiscsak 8 lába, és ha közelebbről megnézzük, meglehetősen szőrös teste volt.
Azonban amint bemutatkozott rájöttem, hogy semmi esetre sem ehetem meg, hiszen ő a társaságom lehet, ráadásul sokkal régebben a lakója ennek a lakásnak, mint én, vagy akár Angie, így óriási tudásbázissal rendelkezik a lakhelyemet és a gondozómat tekintve egyaránt.
A pókkal folytatott diskurzusom során értesültem arról, hogy Angie bizony nem az a takarítós, tisztaságmániás fajta, de ha mégis hozzáfog port törülni, esetleg még porszívózni is, azt is csak olyan felületesen végzi, nehogy lakótársaiban kárt tegyen. Így Maxim, a pók, teljes biztonságban érezhette magát, mint ahogy Linda, a fürdőszobabogár is.
Linda, a fürdőszobabogár esetében már eszembe sem jutott, hogy akár meg is ehetném. Neki csak hat lába volt, de ettől a ténytől eltekintve semmivel sem volt csinosabb, mint Maxim, a pók.
Örültem, hogy a sorsom ilyen kiváló lakótársakkal hozott össze, akik azonnal befogadtak, és elláttak minden szükséges információval.

- Angie, sokkal barátságosabb és előzékenyebb házigazda, mint az előzőek voltak. – mesélte. – Azok hetente takarítottak. HETENTE! BORZALOM! De nem ám csak úgy tessék-lássék módon, hanem alaposan! Minden héten új hálót kellett szőnöm, hétvégenként pedig még nekem is menekülnöm kellett, nehogy a porszívóval felszippantsanak! Újabb és újabb búvóhelyeket kellett keresnem, nehogy kipenderítsenek a lakásból! Angie fél éve költözött ide, azóta nincs gond a közbiztonsággal, csak ugye kajahiány van…na mindegy. Ezt a telet is kihúzom valahogy.

- Ha már ilyen jól összebarátkoztunk, nem mutatnád meg, hogy hogyan kell bekapcsolni a tévét? – kérdeztem reménykedve.

- Szívesen megmutatom!.– örvendezett Maxim, a pók.- Én édes kevés vagyok a bekapcsolásához, de ahogy elnézem, te igazán jó súlyban vagy! Az pedig szükséges a feladat végrehajtásához!

Időközben csatlakozott kis társaságunkhoz Linda, a fürdőszobabogár is. Ő is elégedett volt jelenlegi házigazdájával, aki úgy látszik, hogy a fürdőszobát sem takarította alaposabban, mint a többi helységet. Bár Linda, a fürdőszobabogár szerencsés volt alapvetően, mert amint tisztasági veszélyt érzett, nyomban leslisszolt a csatornába és csak a veszély elmúltával tért vissza a fürdőszoba számára legszimpatikusabb sarkába. Ez speciel a WC kagyló mögött, a WC kefe melletti rész volt, mely teljesen rejtve maradt az emberi szem elől. Kivéve persze, ha valaki elmozdította a kefe tartóját a helyéről, ami a legritkább esetben fordult elő. Ehhez komolyan takarítani kellett volna a fürdőszobában.

Újdonsült barátaimmal feltelepedtünk Angie ágyára, és Maxim, a pók utasításait követve életre keltettem a televízió készüléket. Csodák csodájára csak egy gombot kellett megnyomnom a tappancsommal.
Utólag meg kell állapítanom, hogy a televízió egy szórakoztató találmány, de a legtöbb műsor, amit vetítenek igazán borzalmas. Az emberek biztos, hogy nem normálisak. Tévénézős délelőttjeinken ezt állapítottuk meg a társaimmal, maximális egyetértésben. A híradó csupa vér és háború, a filmekben lövöldöznek, ölik egymást az emberek, a show műsorokban nevetségessé teszik és lejáratják magukat, és még csak nem is veszik észre. Ezek a show szereplők az emberek között a híresek, akik nagy autókkal járnak, sok pénzt költenek, finomakat esznek, csillogó-villogó ruhákat hordanak.

- Micsoda faramuci világ ez! – gondoltam. – Akik dolgoznak egész nap, mint Angie is, azok egy miniatűr lakásban laknak és szétesik a kocsi alattuk, akik pedig idióta módjára ugrabugrálnak a képernyőn hülyét csinálva magukból, gazdagok és híresek. A híradások pedig másról sem szólnak, mint harcokról, háborúról, gyilkosságról, vérről, halálról.

Maximmal, a pókkal és Lindával, a fürdőszobabogárral megállapítottuk, hogy még soha nem hallottunk olyan fajról, amely saját magát próbálná kiirtani ilyen vehemens intenzitással, mint ez az együgyű emberei faj.



Utazás

Angie amikor hazaért meglepődve látta, hogy be van kapcsolva a tévé.

- Bocika! Te kapcsoltad be a tévét? - kérdezte kuncogva-cincogva. – Hát persze, hogy nem te voltál. Honnan is tudnád, hogy hogyan kell kezelni a távirányítót! Néha olyan lökött vagyok. Biztosan reggel úgy hagytam. – Az ölébe vett és szokás szerint rákente a komplett napi koszt, ami a kezére ragadt az én tiszta bundámra. – Ehhhh. De azért jól esett. Az emberek így fejezik ki a szeretetüket, én meg úgyis hiába nyávognék, hogy inkább valami finom falattal örvendeztessen meg, annak jobban örülnék. Végül is csak szokás kérdése. Legfeljebb újra és újra megmosakszom egy-egy ilyen simogatós „jajdeszeretlekbocika” akció után.

- Ma már péntek van hál’ istennek, úgyhogy jön értünk Fecó, az én szerelmem és elmegyünk vele Kalászra. Ott leszünk egész hétvégén. Hidd el Boci, élvezni fogod!

Na hiszen!- honnan tudja ez a lány, hogy én mit élvezek és mit nem?!
Ennek ellenére nagyon kíváncsi voltam. Kezdjük ott, hogy nem tudtam, hogy emberi viszonylatban milyen beosztás az, hogy „szerelmem”, és hogy ki lehet az a Fecó. Angie hangjából úgy éreztem, hogy minden bizonnyal egy nagggyon fontos személy.
Nemsokára mindenre fény derült. Fecó egy hím volt. Egy emberi hím. Jó nagy darab fickó, meg kell hagyni. Hozzám képest Angie is egy monstrum, de Fecó bőven túltett rajta a méreteit tekintve. Először ijesztőnek találtam, mert a sűrű fekete hajával, a kis körszakállával, meg a vaskos fekete szemöldökével pont úgy nézett ki, mint ahogyan az ördögöt elképzeltem. Anyám sokszor rémisztgetett azzal annak idején, hogy ha rossz leszek elvisz a fekete ördög, a patás! De amikor ez az ember leguggolt hozzám, a bundámba törülte a kezét, és belenézett a szemembe tudtam, hogy nincs baj, ezt én kedvelni fogom. Olyan ártatlan, és hatalmas kék szemek lestek rám, a sötét szempillák alól, mint egy kölyökmacska szemei, amik épphogy csak kinyíltak.
Azt is megtudtam, hogy a „szerelmem” azt jelenti, hogy „hím párom, akivel folyton nyalogatjuk egymást, ha kell, ha nem”. Legalábbis Angie és Fecó ezzel a számomra meglehetősen gusztustalan tevékenységgel foglalták el magukat. Pfuj.
Na szóval. Angie a hóna alá csapott, és a búcsúra időt sem hagyva újsütetű barátaimtól, megindult velem kifelé a lakásból. Meglepetten pislogtam a hóna alól, miközben kiértünk a ház kapuján. Hűha! Micsoda forgalom!
Autók suhantak egy széles utcán jobbról, balról ijesztő sebességgel, emberek rohantak minden irányból olyan gyorsan, hogy be kellett hunynom a szememet, ha nem akartam elszédülni.

- Hát ez Budapest! Ez az idegesítő, zsúfolt dzsungel! Ajjaj! Hová keveredtem! És ez a bűűűűűűűűűűűűz! Ez mind az autókból jön ki? Katasztrófa! Vajon az embereket milyen kínzóeszközzel kényszerítik, hogy ebben a hihetetlenül zajos, büdös, szürke betonrengetegben éljenek? – morfondíroztam.

Némi sasszézás, ügyeskedés után halált megvető bátorsággal átjutottunk az utca túloldalára, ahol Fecó gépjárműve parkírozott. Nekem eközben kimeredt a szemem a rémülettől, mert nem láttam biztosítva az életben maradásomat Angie hóna alatt.

- Ha Angiet elüti egy autó, akkor belőlem macska-matrica lesz, az biztos! – gondoltam. - Hála a magasságos Cicmáknak rémületemben nem pisiltem be, mert az aztán megpecsételte volna a sorsomat a jövőre nézve.

Fecónak egy bazi nagy autója volt, fehér, és sokablakos, soküléses, és mi Angievel az első ülésre ültünk, ahonnan kiváló kilátás nyílt mindenfelé.
Elindultunk, és én döbbenten tapasztaltam, hogy nem minden gépjármű zörög, kattog és csattog, és ráz. Úgy tűnik, ezek a tulajdonságok az Angie kocsijának voltak a kizárólagos sajátosságai. Szerencsére. Még egy olyan gyomorforgató utazáshoz nem nagyon fűlött a fogam, mint az ideköltözésem napján.
Tágra nyílt szemekkel bámultam a körülöttem kitárulkozó világot, ami olyan nagyon különbözött a szülőhelyemtől, hogy tulajdonképpen hasonlóságot csak nagy nehézségek és megalkuvások árán voltam képes felfedezni közöttük.
Például hasonlóságként említeném, hogy Budapesten is van néhol fa, és fű. Hozzáteszem, hogy aznap, amikor ezt megállapítottam, már nem nagyon voltak levelek a fákon, és a gyep is siralmasan mutatott a parkokban, ahol többnyire egyébként sem lelhető fel egybefüggő fűtakaró, csak némi foltos, kitaposott, kifocizott maradvány. Később megtudtam, hogy azért itt is megtalálható a természet egy-egy idillikus szösszenete, de ahhoz vagy a Margit-szigetre, vagy a Városligetbe kellene eljutni, ami egy macskának ugye nem egyszerű feladat. Kiváltképpen, ha vidéki az illető, kifejezetten lakásban tartott macskaként nevelődött, és nincs megfelelő kóbor-helyismerete.
Utazásunk közben megállapítottam, hogy az emberek szinte kizárólag autóval közlekednek, vagy kicsivel, vagy olyan naggyal, hogy irdatlan sokan beleférnek, és nem is tud mindenki leülni, hanem a többség nevetségesen lóg egy-egy kapaszkodón, és teljesen kifejezéstelen arccal bámul ki az ablakon. Az ilyen óriási autókból van kék, meg piros is, sőt olyan is, amelyik síneken megy. Azoknak zöld, vagy sárga a színe, és több autó összekapcsolásával egy gigantikus járművet alkottak belőle.


Melepetééééés!

- Meglepetéééés! – hallottam a hátamról Maxim, a pók hangját.

- Meglepetéééés! - csipogta szintén a hátamról Linda, a fürdőszobabogár.

- Mi a fene! – nyávogtam elképedten – Ti hogy kerültök ide?

- Amikor Angie felkapott, jó erősen belekapaszkodtunk a bundádba, és elbújtunk a szőrszálak között. Jó puha kabátod van, hallod-e!? Eljöttünk veletek kalandozni! Még sosem jártunk a lakáson kívül, ez lesz ám a szuper túra! – nyekeregte jókedvűen Maxim, a pók.

- Ez veszélyes mulatság! Mi lesz, ha Angie észrevesz benneteket, és egyszerűen lesöpör a hátamról? - nyafogtam.

- Mi az Boci? Mi baj van? Miért nyivákolsz? – kérdezte Angie – Éhes vagy talán? Nemsokára megérkezünk, és akkor kapsz enni, addig bírd ki!

- Boci! – szólt Maxim, a pók – Mostantól nagyon kapaszkodunk, ne aggódj! Egy percre sem engedjük el a bundádat. Igaz, Linda?

- Igaz, Maxim, igaz! Ügyesek leszünk! Tudunk vigyázni magunkra, ne félj Boci! – nagyképűsködött Linda, a fürdőszobabogár.

Megérkeztünk az úti célunkhoz.

- Hurrá! – gondoltam – ez egy falu! Újra friss levegőt szívhatok, élvezhetem a ragyogó napsütést, ugrálhatok a ropogós fűben!

Aztán eszembe jutott, hogy már egy kicsit sincs odakinn jó idő, a nap a legritkább esetben süt és a fű a dértől és a fagytól ropogós, nem a finom kis nyári esőtől.
De mindez nem szegte a kedvemet, addig ficánkoltam, amíg Angie le nem tett az öléből. Vad ugrándozásba fogtam, boldogan pattogtam össze-vissza, míg egyszer csak egy pocsolya közepén kötöttem ki csurom vizesen.

- Vigyázz Boci! – Kiáltották egyszerre tapadós barátaim! – Így bele fogunk esni a vízbe!

Pocsolyában tocsogok,
A bundám tiszta lucsok,
Heje-haja-huja-hó,
Dagonyázni jaj, de jó!

Így kiáltoztam, miközben dagasztottam a sarat a tappancsommal!

- Nahát, Boci! – kiáltotta Angie – Te tényleg nem kiscica, hanem egy koszos kismalac vagy! Na gyere csak ide, rögtön meg kell fürödnöd, iszonyú sáros vagy!

- Hoppá! – gondoltam – Ez nem lesz így jó! Ha megfürdetnek, akkor Maxim, a pók és Linda, a fürdőszobabogár nagy bajba kerül!

- Bociiiiiiiiiiiiiii! Ne hagyd, hogy megfürdessen! Kérlek! – könyörögtek a hátam lakói – Meneküljünk! Ments meg!



A szökés

Nem gondolkodtam tovább, hanem futásnak eredtem, és futottam, futottam, ahogyan csak a lábam bírta. A hátam mögül hallottam Angie trappolását, és kiáltozását, de nem törődtem vele, csak azzal, hogy hős macskaként megmentsem a barátaimat.
Maxim, a pók hangjára eszméltem:

- Már nem követ. Leráztuk.

Akkor megálltam, és körülnéztem. Egy mezőn voltunk, a távolban látszottak a házak fényei, körülöttünk meg a nagy semmi.

- Na most mi legyen? – kérdeztem lógó nyelvvel. – Vissza nem mehetünk egy darabig, mert akkor nektek annyi. – Elindultam a mezőn. - Mindenesetre derítsük fel a helyszínt!

A távolban látszott egy fényes pont, éppen ellenkező irányban volt, mint a házak fényei. Arrafelé igyekeztünk. Egyre jobban sötétedett, és engem egyre jobban aggasztott a szökésünk.

- Mert oké, hogy megmentem a haverjaimat a vízbefúlástól, de mi lesz velem? Angie most mit gondolhat vajon?
Biztosan azt, hogy egy hálátlan macska vagyok, és nem érdemlem meg, hogy szeressen. És ugyebár soha nem leszek képes elmagyarázni neki, hogy Maxim, a pók, és Linda, a fürdőszobabogár a barátaim, és az ő életben maradásuk érdekében lógtam meg ilyen váratlanul.
Én vagyok a hibás!
Minek kellett belemászni a pocsolyába?
Így ostoroztam magamat, miközben Maxim a pók, és Linda a fürdőszobabogár nagy csöndesen meghúzták magukat a hátamon.

- Most már ti sem szóltok hozzám? – förmedtem rájuk.

- Ne haragudj Boci, hogy belerángattunk a szökésbe. – csipogta Linda, a fürdőszobabogár. – Most semmi gondod nem lenne, ha mi nem akarunk világot látni. – Olyan érzésem volt, hogy Linda, a fürdőszobabogár rögvest elbőgi magát.

- Jól van, jól van, nincs olyan nagy baj. – mondtam, de egyáltalán nem ezt gondoltam. Az járt a fejemben, hogy hogyan fogunk visszatalálni a házhoz, és hogyan fogom elrejteni Maximot, a pókot, és Lindát a fürdőszobabogarat. Persze mindez csak abban az esetben probléma, ha
1. Visszatalálunk a házhoz,
2. Angie nagylelkűen visszafogad,
3. mégis meg akar fürdetni, mert mégis szeret.

Baktattunk tovább az egyetlen fénypont felé, ami a mező végén látszott.
Közben alattomosan leszállt az este, és valami permetezve hullott az égből, amit nem neveznék esőnek, mert fehér volt és könnyű, ha közelebbről megnéztem csillag alakú, nagyon szép képződmény. Nagyon szép és nagyon hideg.

- Ez hó. – szólt Maxim, a pók. – Havazik.

- Nahát. Nagyon szép dolog ez a hó. – mondtam elbámulva. – Ez gyakran előfordul?

- Telente gyakran. Máskor nem sűrűn. Most késő ősz van, ilyenkor már nem meglepő, hogy esik. Még sosem éreztem a havat. – mondta Maxim, a pók, és álmélkodva forgatta a szemeit. – Mindig az ablakból néztem, sosem hittem volna, hogy hideg. Azt gondoltam, hogy olyan, mint egy meleg takaró.

- Bújjatok bele a bundámba jobban, nehogy megfázzatok!

Egyre közelebb jutottunk a fényhez. Már jól ki lehetett venni, hogy ez egy ház, illetve nem is egy, hanem legalább három, de csak az egyik volt kivilágítva.

- Figyeljetek! – szólt Maxim, a pók. – Mi lenne, ha meghúzódnánk az egyik kivilágítatlan épületben és átvészelnénk az éjszakát fagyási sérülések nélkül?

Mi, Linda a fürdőszobabogár és én megvettük a tervet azonnal, mert rettenetesen fáztunk és én speciel farkas éhes is voltam. Azon agyaltam, hogy egy ilyen nagy házban biztosan van némi ehető ez meg az. Hangosan megkordult a gyomrom.

Ahogyan közeledtünk a házakhoz, egyre tisztábban kivehetővé vált, hogy bizony gondos kezek körbe kerítették őket, nem gondolván a fáradt éjszaki vándorokra, vagy éppen nagyon is gondolva rájuk.

- Nem kívánt betolakodóknak tünés innen!- jelezte a drótkerítés felénk a háziak üzenetét.

- Most mi a fenét csináljunk? – érdeklődtem némi éllel a hangomban. – Éhen veszek és lefagy a csülköm!

- Keressünk rést. – ajánlotta Linda, a fürdőszobabogár. – Biztos, hogy valahol van egy kis rés, ahol be tudunk bújni.

- Egyem az optimizmusodat, Linda! – nevetett kínjában Maxim, a pók.

- Mondj jobbat, Okostojás! – replikázott a sértett fürdőszobabogár.

- Jól van, Linda, igazad van. Nincs jobb ötletem. Úgy nézem, hogy ez egy farm. Ilyet már láttam a tévében. Akkor itt vannak állatok is. Akkor innen ki is szöktek már állatok, az biztos! Azt a helyet kell megtalálnunk, amelyiket a többiek is használják!

- Húúú! De okos vagy Maxim! – valódi tisztelettel néztem rá, ahogy a mellszőrzetemen lógva előadta elméletét. - Induljunk gyorsan, és keressük meg a lyukat! Mert van. Az biztos!