Egy belvárosi gangos bérház belső udvarára nyílik a hely, ahol dolgozom. Sötét lyuk az, ahová még a nap sem süt be. Az udvar nyáron dzsungelre hasonlít, annyi cserepes virág borítja a kövét. Nincs összhangban egyik a másikkal, nincs rendszer az elhelyezésükben, gyenge próbálkozás, hogy utánzata legyen a kinti világnak. Most azonban, a tél derekán csak a bilikékre festett poroló árválkodik, és a kötél, mely két ütött-kopott állvány között feszül. Nyáron itt mosott ruhák lógnak, sokat rontva az amúgy is kaotikus látványon, jelezve, hogy itt kérem emberek laknak. Átellenben, a házmesterlakás pöffeszkedik, mutatva, hogy az udvar az övé, és senki másé ebben a házban. A mi irodánk csendesen meghúzza magát a sarokban, se virágunk, se lócánk az ajtó mellett, de még egy nyomorult szárítókötelet sem tulajdonlunk ezen az udvaron.
Házmesterünk, Manyika kicsi, gömbölyű, nagyhangú asszonyság, hatvan felé járhat. Ő a házifőnök, aki mindenről első kézből értesül, kérés nélkül meg is osztja mindenkivel azt, ami a tudomására jut, és emellett az üggyel kapcsolatos véleményét is előszeretettel terjeszti. Kevesen szeretik, mert a modora hagy némi kívánnivalót maga után, de ezt a lakók jól titkolják előtte, mert áldásosabb vele békességben élni.
A minap azt vettem észre, hogy Manyinak bizony alkalmazottja van. Az udvarunkon egy hosszú, zsíros hajú, szakállas, cserzett képű, mocskos ruhát viselő öregember matatott. Aztán láttam, hogy a lépcsőházat sepregeti görnyedt háttal serényen, míg Manyika az utasításokat osztja pattogó hangon:

-Hé! Te! Fiam! A sarkokat is! De rendesen ám!

-Na - gondoltam magamban - Jól megy a Manyinak, már beosztottja van, akit egrecéroztathat. Na de ez a hangnem! Mégiscsak egy öregember.

Aztán még aznap összefutottam a Manyival. Azonnal belekezdett a mesélésbe:

-Látod azt az embert? Na. Az egy hajléktalan. Ezt figyeld! Egy tányér ételért, meg egy-két kávéért kinyalja az egész házat. Csináltam neki egy melegedőt a pincében, ott dekkol, ha nagyon fázik. Jó. Nem?

Őszintén szólva nekem nem tetszett az egész, de konfliktuskerülő vagyok, úgyhogy ráhagytam az örömét. Én végül is csak dolgozni járok ide, engem nem izgat, hogy ki lakik a pincében, de egy dolgot nem állhattam meg szó nélkül:

-Jó. De azt mondd már meg nekem Manyika, miért hívod fiúnak ezt a szerencsétlen embert? Neki is van méltósága!

-Méltóság, méltóság! Azért hívom fiamnak, mert a fiam lehetne. Harminc éves az istenadta. Még csak két napja ismerem, és folyton kimegy az eszemből a neve. Majdcsak megjegyzem.