1.
Karácsony reggelre zúdult rá az áldás a földszinti lakóra, Marika nénire. Tompa, hörgő morajjal megállíthatatlanul bugyborékolt a fekáliával kevert bűzlő szennyvíz a WC csészéből. Szinte kiapadhatatlanul ömlött a padlóra mind a tíz emelet bűzhödt szennye. Amikor már a szőnyegek is lebegve úszkáltak az iszonyú szennyárban, akkor ébredt fel Marika néni kómaszerű, mély álmából. Kilépve a szobából, megcsapta orrát az iszonyú bűz, s máris bokáig merülve a szennyvízbe hatalmasat csúszott az egyik összekötőszőnyegen.
Velőtrázó sikítással ébresztette élete párját, Gusztit, aki bütykös ökleivel kidörgölve az álmot szemeiből, gatyában topogva, ámulva dünnyögte.
— Az anyját, kiöntött a Duna?
— Apukám – rázta meg Marika néni, – nem a Duna öntött ki, hanem a szar öntött el bennünket! Szaladj a közös-képviselőhöz, hívja gyorsan az ügyeletet! Jaj Istenem, hogy ezt kelljen megérnem! Pont Karácsonykor! Mi lesz velünk, ebben a bűzben! Mi lesz az ünnepi ebédfőzésből így? – sopánkodott, és nekilátott menteni a fekáliától bűzlő szőnyegeket.
Azonnal beáztatta, s kisúrolva őket, levitte a pincébe kiteregetni, száradni. – csak mellékesen jegyezném meg, – másnapra valaki mind egy szálig ellopta őket.
A lakók, miután felébredtek, elvégezték összes kis és nagy dolgukat, – ezzel is gyarapítva Marika néniék szerencsétlenségét – leódalogtak a földszintre, lesni a más baját. Fél kilenc felé elő is került a vizes ügyelet két csapzott, borostás szerelője, s szerszámaikkal neki láttak a pincébe futó szennyvízvezeték kikotrásának, mert hogy ott volt a cső kanyarulatában a baj fészke, mint már a húsz év alatt annyiszor.
Találtak itt már mackóruhát, felmosórongyot, nagykabátot a szennycsatornába szorulva, de amit most találtak, az, mindenkit megdöbbentett. Egy hatalmas köteg Kárpótlási Jegyet húztak elő a szennyáradat útjából. Miután diadalmasan kipecezták a dugulás okozóját, egyből megindult a Duna felé a szennylé. Döbbenten állták körül a szerelőket a lakók, s izgatottan böngészték az átázott papírköteget. A tulajdonos: özvegy Barackay Elemérné, Irma volt, a tizedikről.
Nosza, rohant fel a nép a tizedikre, számon kérni Irmán a történteket, de miután nagy nehezen előkerítették a tartalék kulcsot, s bezúdultak a lakásba, ott iszonyú bűz és megdöbbentő látvány fogadta őket. Irma menyasszonyi ruhában ült a fotelban a szoba közepén, fejét hátravetette, s a fátyolkoszorú félrebillenve a vállaira csúszott. Arcát kétfelől kikezdték a macskák, szemeit kivájták a papagájok, fogatlan szája fekete üregként néma kiáltásra nyílott, örökre. A látvány döbbenetes volt. A lakók dühe részvétbe csapott át, s megdöbbenve, egymásra tekintgetve, kérdezgették – De, hát miért?
Irma, mindenki szeretett Irmája, meghalt. Már napok óta halott volt, de senki sem nyitotta rá az ajtót. A karácsonyi készülődés lázában valahogy megfeledkeztek róla. Ő pedig szép csendesen elment, hátrahagyva örök mementóul ezt a kis dugulási közjátékot.

2.
Mióta épülni kezdett s combosodott a vaskohászat fellegvára: Sztálinváros, Irma volt a Kék Egérben a CSAPOS. Így csupa nagybetűvel. Irma intézmény volt. Mindenki apró kis titkának tudója, cimborája, pótanyja, barátja, barátnője. Intézmény volt már akkor is, amikor még tanácsháza sem volt, csak barakkok és internáltak hadából verbuvált hős építők. Én is az Intézményből, a Kék Egérből ismertem őt. Alacsony, tömzsi alakja rendíthetetlenül állt, mintegy lecövekelve, a pult mögött, lóarcából vizslatva nézett ki két bazedovos, dülledt, savószín szemével. Ha munka után betértünk az Egérbe, vagy másik nevén az Egyujjasba egy zónára, akkor Irma csak ránk nézett, s máris csurgatta teli a poharakat sörrel, mérte a feleseket, s kiabálta befelé a konyhába.
— Négy pacal, egy savanyútüdő, két babgulyás. – ismerte mindannyiunk gusztusát.
Az elárvult, deportált, gyengébb jellemű, s a pénzt beosztani képtelen páriák helyett ő osztotta a pénzüket. Nála mindig volt hitel. Egy tál meleg étel, ha a kártya lapjárása rossz volt éppen, vagy a kurvák levették az embert. Szóval, Irma intézmény volt.
Amikor a hőskornak vége lett, a hatvanas évek végén, úgy hozta a sors, hogy egy lépcsőházban vettünk lakást, az első szövetkezeti lakások egyikét. Mi a hetediken, Irma a tizediken. Akkor még jobban összetartott a nép. Névnap, húsvét, szilveszter nem múlhatott el egymás köszöntése nélkül. Irma különösen a szívünkhöz nőtt. Mivel váltóműszakban dolgozott, amíg nem értünk haza rábízhattuk nyugodtan a gyerekeket, megmelegítette az ebédet nekik, felügyelte őket. Szívesen tette, önzetlenül.
Ha délelőttös volt, akkor esténként vacsora előtt mindig lejött hozzánk „vizitre”. Hat óra körül meghallottuk asztmás fujtatását az ajtó előtt. Nem is kellett csengetnie. A gyerekek visítva szaladtak ajtót nyitni, s hangosan kiabálták befelé: Megjött a báróné! – és a sarkig nyitott ajtóban ott állt Irma, hajában hajcsavarókkal, koszlott otthonkában, vállán Miskával, a hatalmas, fekete kandúrral. Ők ketten elválaszthatatlanok voltak. Érces hangján beköszönt, egyenest a konyhába ment. Nejem kihúzta megszokott hokedlijét, elé tette a hamutartót, s nekiállt megmelegíteni a kávéját. A gyerekek a lába alá rakták a kissámlit, s a macskát kezdték el dögönyözni. Az pedig a konyhakövön hanyatt vetve magát hangos dorombolással nyugtázta hasának simogatását, állának vakarását.
Míg a vacsora főtt, a két asszony beszélgetett. Irma naprakészen beszámolt a kocsma történéseiről. Minden jeles alakot ismertünk általa. Tudtuk, hogy Lófej, Csöpi vagy a Rác bandája milyen csínyeket követtek el éppen, hogyan adták össze a törpéket tudja fene hányadszor az asztal tetejére állítva. na, szóval esténként újra meg újra átéltük a kocsma életét. Irma meg csak ült, kavargatta kávéját, balkezével otthonkája zsebéből előhalászta Kossuthját, s a gázlánghoz hajolva rágyújtott. Csak félig szívta el a cigarettákat. Inkább szertartás volt ez nála, amolyan úri passzió.
A gyerekek imádtak nála elidőzni. A sok ódon bútor megannyi fiókjából régi színészképek, albumok, családi fotók százai, Színházi Élet, Tolnai Világlapok és még sok egyéb dolog került elő, amit lehetett böngészni. Aztán ott voltak a papagájok és a kandúr. A két hatalmas Arra-papagájjal úgy lehetett beszélgetni, mint egy emberrel. Sok malacságra meg lehetett őket tanítani.
Szóval, Irmával a kapcsolat évtizedekig tartott, sőt az után is, hogy a gyerekek megnőttek, kirepültek. Az utóbbi években már az unokák imádták a bárónőt, s hancúroztak a két böszme nagy papagájjal és a tizennégy macskával. Igen, balszerencséjére, jó szívének áldozatul esve, Irma magához vett egy kóbor nősténymacskát pár éve, s a macskahad szaporodásnak indult. Ki tudja mi lett, volna a vége, ha Irma nem hal meg.
Hogy hogyan ragadt rá a bárónéság, arra is rátérek rögvest. Mert Irma nem volt akárki: echte báróné volt a javából.

3.
Amikor lakótársak lettünk, s kezdtünk Irmával összemelegedni, egyik este a szokásos szeánsz alkalmával, félig szívott Kossuthtal a szája szögletében a hokedlin ülve, macskával az ölében, kávéját kortyolgatva, pár pillanatra elmélázott. Nem tudván megállni, beszóltam neki. „... mondd, hová meredt el szép szemed világa, mi az mit messzi távolban keres?...” Irma megrázkódott, s visszatérve révületéből a következőket válaszolta.
— Visszaeveztem kicsit a múltamba, hajdanvolt báróné koromba. Amikor még élt szegény férjem. Bizony, bizony láttam én valaha szebb napokat is, szomszéd. Na, de félre a múlttal, a lényeg az, hogy élünk, és csak a mának élünk. Elsüllyedt a múltunk, mint egy léket kapott hajó. A jövőnk meg bizonytalan, mint a kutyavacsorája. Igaz-e Belfegor? – dünnyögte elérzékenyülten, és megsimogatta a fekete macska hátát. Az, kéjesen felnyögve ásított egyet, jelezve, hogy jól érzi magát.
— Irmuska, ha meg nem sértem, megkínálhatom ezzel az eredeti kóser diópálinkával? Hátha felfrissítené az emlékezetét, aztán megosztaná velünk, tudatlanokkal a múlt emlékeit.
— Ó, nincs az én sorsomban semmi érdekes, de a pálinkát, azt szívesen megkóstolnám – próbálta elhárítani a mesélést. De amikor már a második kupica szaladt le ráncos gigáján, akkor dülledt szemei bepárásodtak, s megnyitotta az emlékezés kapuját.
— Honnan szerezte ezt az echte zsidó pálinkát Gyuluskám?
—
Ó Irmuska, az elvtársak repi piájából mentettem meg ezt az üveget. Mint tudja, személyi titkár vagyok a vezérnél, és én vagyok a felelős a reprezentációért. Na, lecsíptem ezt a kis üvegecskét. Mondom magamban, hogy nem ártana megkóstolni, milyen volt valaha az uraknak. De, hát ezt jobban tudja báróné? – hízelkedtem, s imígyen aláadván a szavakat, még egy kupicával megerősítettem az emlékezetét. Irma pedig elkezdte.
— Talán ott kezdeném, hogy nagyon széplány voltam, de még büszkébb voltam arra, hogy három nyelvet bírtam, és elvégeztem a Vendéglátó és Kereskedelmi Főiskolát. A nagy Gundel volt az osztályfőnököm. És polgárlány létemre üzletvezetői bizonyítvánnyal büszkélkedhettem 1936-ban. Rögtön felvettek a Kék Egér vendéglőbe, üzletvezető helyettesnek. A tulaj, Barackay Elemér, negyvenkét éves agglegény, amolyan zsidóbáró volt. Rusnya kis emberke, de okos és aranyszívű főnököm volt. Amikor aztán jöttek a diszkriminációs idők, amikor a zsidó vezetőket kiebrudalták, az igazgatókat leváltották, úgy gondoltuk, hogy összeházasodunk Elemérrel. 1938-ban esküdtünk, polgári esküvővel, mivel én semmi szín alatt nem akartam áttérni, hiszen semmi jó nem várt rájuk. Elemért ezért kitagadták a klánból. Sajnos ez sem mentette meg a deportálástól. Negyvennégyben elvitték Auschwitzba, és egy év múlva vergődött haza, lefogyva, csontsoványan, de élve.
Közben én egyedül vittem a vendéglőt, s neveltem a két gyereket, Imikét és Ágikát.
Amikor Elemér hazajött a rombadőlt Pestre, a mi házunk több belövéssel ugyan, de állt. A vendéglőt egy percig sem szüneteltettem. Nálam mindig volt étel, ital. Ha más nem lópecsenye, babgulyás, de volt mit adnom a vendégeknek.
A negyvenes évek végére konszolidálódtunk, ahogy a rendszer is. Szépen virágzott az üzlet, és akkor 1950-ben egy éjjel teherautók álltak meg a házunk előtt, és négy órát adtak, hogy, készítsem össze a személyes holminkat. Deportálnak bennünket a felszereléssel együtt. Elemérem ettől az újabb megpróbáltatástól agyvérzést kapott és félreálló szájjal, mereven nézte, amint élete szorgos munkája gyümölcsét egy tollvonással elrabolják tőle. Megúszta a gettót, és akkor most újból ütnek rajta, mert zsidó, mert báró, mert burzsuj?
— Ezek... Rosszabbak, mint a fasiszták – hörögte, majd jó időre elnémult. Üveges szemmel ült a teherautó tetején, amint a felpakolt berendezéssel Sztálinváros felé robogtunk az éj sötétjében.
— Dehát, csak úgy, ezt meglehetett tenni? – kérdeztem méltatlankodva és újfent megerősítendő megingott önbizalmamat, lehajtottam Irmával egyetemben egy fél pohár kóser pálinkát.
— Hogy meg-e? Gyuluskám, maga el sem képzeli, hogy mit meg lehetett tenni! Nézze, az ország elitjét és a csőcseléket internálták ide, az építkezésekre. Hercegek, bárók, egy egész kupleráj madámostól, rablók, csavargók, munkakerülők, kulákok... Soroljam még? Így épült a büszke Sztálinváros, keserves sóhajok, átkok és szenvedések árán. Barakkokban laktunk itt is, mint a koncentrációs táborokban a nácik idején. Csak annyi volt a különbség, hogy itt nem égettek el bennünket... Azaz ha a testünket nem is, a lelkünket azt igen. Kiégtünk belül, mint a cigarettahamu.
Emlékszem az Árvai elvtárs volt a vendéglátó igazgatója. Kocsma is kellett a népnek. Na, mármost az volt a szokás, hogy ha a Késdobálóban a csőcselék összetörte a berendezést, akkor az ÁVÓ-nak ment egy telefon, és pár óra alatt Pesten felpakoltak egy kocsmát, s lehozták személyzettel együtt. Ezt a népséget nem lehetett megfékezni csak úgy, ha az italtól elkábultak.
Mivel a létszám egyre növekedett, a népség kinőtte a késdobálót, így az Árvai elvtárs egy komolyabb vendéglőt rendelt a GH-tól... Így hoztak le minket szőröstől, bőröstől.
Elemérem soha nem jött helyre teljesen. Meg tanult akadozva beszélni, de a jobb lábát és jobb kezét húzta. Így is élt még tizenhét évet. A szakmába nem jöhetett így, kacska kézzel, hanem a József Attila Kultúrházba közönségszervezőnek felvették. Népművelőt csináltak belőle. Én pedig vittem a kocsmát.
56-ban a gyerekeim disszidáltak, engem pedig, mivel hogy megbízhatatlanná váltam, azonnal leváltottak és visszaminősítettek büntetésből csaposnak. Így vittem el a balhét a gyerekeimért. De ki törődött ezzel, amikor éltünk. Elemér bridzs szakkört szervezett, és kiváló csapatot alakított ki a kiselejtezett hercegekből és bárókból. Megszervezte a sakk és bélyeggyűjtő szakkört is. Még egy kiváló dolgozó oklevelet is kapott 64-ben.
67-ben halt meg szegénykém. Úgy, hogy a gyerekeit soha nem látta viszont. Én meg itt vagyok egyszál magam, mint a szedett fa. Gyerekeim Ausztráliában. Fogadott gyerekeim a papagájok meg ez itt, ni! – simított végig az ölében lomhán elnyúló macska bundáján. – Csaposkodom, amíg nyugdíjba nem küldenek. Hogy aztán? Mi lesz aztán? Magam sem tudom, de az Úr majd elrendezi a sorsomat...

4.
Irmát 1967-ben nyugdíjazták. Mivel teli volt ambícióval, nem tudta elviselni a tétlenséget, és visszament szeretett kocsmájába, mint a sajátjába, WC-s néninek. A törzsvendégek ugyanúgy tisztelték WC-s néniként is, mint csaposként. Kijárt neki a báróné megszólítás ezután is. Sőt, mivel a bridzsklubba ő is el-eljárogatott, férje halála után megszervezte a römi-klubot a bridzs mellé, így lassan rajta maradt a Römi báróné ragadványnév. Hétvégeken régi barátnőivel, lecsúszott egzisztenciákkal, a 44-45-ös ostromban átrömizett nappalok és éjszakák nosztalgiájaként összejártak egy-egy hajnalba nyúló rabló-römi csatára, félfilléres alapon. Kilószám állt az aprópénz az asztalon, hiszen naponta szépen kapott... Így aztán a hétvégi römi csata után a nyereséggel együtt szépen berolnizta az aprót és vitte a postára beváltani.
Lakásába mindenféle antik holmit felhalmozott. Kilószám álltak az ékszerek a rejtekhelyen, s lógtak a bundák a szekrényekben. Hetvennyolc évesen még mindig fess és csinos volt, ha kiöltözött. Aztán a rendszerváltás szele őt is megérintette. Rehabilitálták. Visszakapta férje után a vitézi rangot, és egy szép napon megkapta a kárpótlási jegyeket is.
Megvehette volna rajta újra a Kék Egeret, de már öregnek érezte magát az üzleti élethez. Így aztán nem tudta, mit kezdjen a több millió forintot érő kárpótlási jeggyel. Nem sok ideje maradt azonban a töprengésre, mert egyik nap csöngött a telefon és egy ismerősnek tetsző férfihangot hallott a vonal túloldaláról.
Emerich von Barackay báró jelentkezett. A negyven éve disszidált fiú. Soha, a negyven év alatt egyszer sem érdeklődött az anyja után. Irmát megrendítette ez a fiúi érdeklődés, de amikor megtudta, hogy igényt tart a vagyonra, és haza készül, akkor Irma némán letette a kagylót.
Attól kezdve bezárkózott a lakásba. Sem ételt, sem italt nem vett magához. Öt napig böjtölt, majd lehúzta a WC-kagylóba az összes kárpótlási jegyet. Ezután megfürdött, haját bebodorította, arcát kifestette és felöltözött menyasszonyi ruhájába.
Miután így eljegyezte magát a halállal, bevett egy marék, altatót, megivott rá fél üveg kóser pálinkát, és a karosszékben ülve, várta a halálba segítő bódult álmot.
A többit már tudjuk: a papírok megduzzadva eltömítették a szennyvízlefolyót, és pár nap múlva feltört a szennyes lé a földszintre. A kiéhezett madár- és macskahad pedig kivájta Irma szemeit és szétrágta az arcát.
Irmát ez már egy cseppet sem érdekelte. Kitátott szája gúnyos vigyorra merevedett, mintha azt hörögné: Az élet álom, és én most. Magamat a halálba álmodom! Azt álmodom halálomban, hogy élek, élek és félek! Nem akarom ezt a világot, már nem akarom!