I.u. 26. tavaszán egy János nevezetű egzaltált, vallási túlfűtöttségben szenvedő, harminc év körüli ifjú vonult el a Jordán forrásvidékére, minél távolabb az emberektől. A Jordán, Palesztina éltető folyama, végig futván a galileai tartományon, leereszkedik Jordánia sík vidékére, hogy bő vízével öntözze a síkságon elterülő termőföldeket. A forrásvidék elvadult, bozótos, kecskelegelőnek való, cserjékkel borított érként indult, hogy a többi erecskével egyesülve, kiöblösödjék a forrásvidék síkságán és lassan, méltóságosan hömpölyögjön lefelé a tájon.
János, megunván az örökös egyhangú szántóvető munkát, úgy gondolta, hogy többre hivatott. Belső sugallatra egyre jobban kezdte a talmud és tóra igazságait boncolgatni, a rabbi tanításait hallgatni. Olykor-olykor heves vitába is keveredvén vele, kitűnt lázadó természete. Lelkét mélyen bántotta a társadalmi egyenlőtlenség, az igazságtalanságok sorozata, amivel az adószedők és farizeusok sújtják a vidék népességét. Úgy érezte, hogy a nép a vallás rabságában senyved. Mindenre van valamilyen szabály a szent iratokban. Szinte gúzsba köti a Törvény az ember testét és lelkét.
Minél többet morfondírozott ezeken, a dolgokon, arra a következtetésre jutott, hogy a nép a Törvények rabja. Következtetése: úgy látszik, a nép van a törvényekért és nem a törvények, vannak a népért, hogy annak üdvösségét és érvényesülését szolgálják. Mivel harminc éves korára sem nősült meg, mert a munkához nem igen fűlött a foga és szegény családból származván, nem tudott egy tisztességes hozományt összehozni, így házasságra nem gondolhatott. A családi gondok nem nyomasztották, így szabadidejének nagy részét a rabbival töltötte, elvállalván a templom takarítását. Szabad bejárása lévén a templomba, a rabbi engedélyével tanulmányozta a Tóra tekercseket. Sőt, ha kétségei merültek fel egyes törvényekkel szemben, a rabbi készséges vitapartnernek bizonyult.
Az éles-eszű ifjú ember többször tartott törvénymagyarázatot a gyerekeknek és ifjaknak. A rabbi olyankor megdicsérte és további tanulásra bíztatta. Többszörösen átrágva magát Mózes öt könyvén, az Ószövetségen és a hatszáztizenhárom törvényen, úgy érezte, hogy agyában káosz uralkodik. Nem ment a fejébe, hogy minek ez a rengeteg törvény. Arra a megállapításra jutott, hogy a rabbik és főpapok hitbizományként kezelik a gyereknek tartott, tudatlan köznépet. Ráébredt a javak elosztásának igazságtalanságára, a kíméletlen kizsákmányolásra és az állati, a földi és munka rabjaként szolgasorba taszított nép sanyarú sorsára.
Míg a kereskedők, farizeusok, nemes urak és papok palotákban és kőházakban laktak, drága ruhákban jártak és dúskáltak ételben, italban, addig a népesség nagyobbik része, igavonó baromként küzd a napi betevő falatért, neveli családját és a halálos kimerültségtől a kötelező szaporodáson kívül önművelésre nincs ideje, sem energiája.
Látta, hogy a nép magától nem ébred állati sorsának tudatára, ha nincs aki kinyissa rá a szemét. A gazdagoknak, uralkodó elitnek és rabbiknak nem érdeke a nép felemelése, mert akkor nem tudja tovább szipolyozni. Esetleg még fel is lázadnak sorsuk ellen.
Ördögi módon az Isten által Mózesnek lediktált Törvényekkel tartották sakkban őket. Mivel a nép olvasni nem tudott, így még arra is parancsot citáltak elő, mit egyenek, mit igyanak. És mennyit. Tehát tökéletes volt a vallás általi elnyomás és szolgaságba taszítás.
És mindezt tették isten nevében, Mózesre és elődeikre hivatkozva. Ezt látta át János, és lelke fellázadt a társadalmi igazságtalanság ellen. Egy szál magában volt, nem kellett a család féltése miatt megalkudni, az elnyomó hatalom előtt megalázkodnia. Éles eszének köszönhetően a hivatalos papírok megírásával, tanácsok adásával szép kis jövedelemre tett szert. Ez elég volt neki, hogy hetente kétszer meglátogassa a hetérák házát, és borral, vigalommal, kiadós szeretkezésekkel múlassa az időt. A hajnalig tartó tivornyákon a fügebor mámorába fojtotta utálatát és iszonyát a nép sanyarúsága miatt.
Aztán, egyszer csak, egy átmulatott éjszaka után kijózanodva, leballagott a Jordánhoz és meztelenre vetkőzve megfürdött, majd bemenvén a városba, feltarisznyázott magának és búcsút intve eddigi életének elhatározta, hogy vezeklésre indul testének és lelkének megtisztítása végett, mint egykor ősei, a próféták tették.
A városszéli fogadóban egy tevehajcsártól megvette a teveszőr csuháját és feltöltve, búcsú nélkül nekiindult a bozótos pusztának.
A pusztában bolyongva sáskákon, bogyókon tengődve, a végső kimerültség határán, mély meditációkat végezve látomások törtek rá. Egy belső hang azt súgta neki, hogy hirdetnie kell az egyenlőséget, a bűnbánatot, mert közel a megváltás, hamarosan eljő a mennyek országa és oda csak az igazaknak lesz bebocsátása.
A Jordán forrásához érve, ahol a három erecske összefolyik, felverte kalyibáját és egy hatalmas fakeresztet fabrikálva, kitűzte azt a dombra. Úgy gondolta, hogy itt a Jordánban mindenki, aki magbánja bűneit, megosztja javait, megmártózás után általa megkeresztelkedhet és az igazak táborába kerülve, elnyeri a bűnbocsánatot istentől, és mennyek országába jut.
Hét napon át, kuksolt magányában, amikor, mivel senki nem jött arra, taktikát változtatott. Kiment a keresztútra és az arra járókat vette célba. Szóba elegyedett a városokba és üzleti útra sietőkkel. Felállította tábori irodáját. Alamizsnáért, ingyen szerkesztette a beadványokat. A fizetség az volt, ha végighallgatták agitációját. Híre hamarosan elment minden felé. „van a Jordán forrásánál egy habókos férfi” mondogatták. „Ez olyan igaz dolgokat prédikál, hogy vagy próféta vagy messiás vagy szent őrült..., de meg kell hallgatni őt!” Így szállt a híre szájról szájra, mígnem egy szép napon megjelentek az első fecskék a kalyibánál, hogy ugyan keresztelné meg őket is a szent forrásokban!
Hát, valahogy így kezdődött János végzetes pályafutása. A hír madárszárnyakon járt. Egyre többen jöttek hallgatni a messiást, aki isten országának eljövetelét hirdeti.
Úgy adódott, hogy egy szép napon a tetemesre duzzadt keresztény táborba farizeusok érkeztek, látni akarván a megszállottat. János, most szavait egyenesen nekik szegezte.
– Osszátok széjjel javaitokat, hogy mindenkinek jusson! Viperák fajzatai! Ki tanított benneteket arra, hogy elfussatok sorsotok elől? Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcsét! A fejsze már a gyökerekhez ért, hogy kivágjon minden fát, amely jó gyümölcsöt terem!
A nép ijedten nézett össze és megkérdezték tőle: mit tegyünk hát?
– Akinek két köntöse van, ossza meg avval, akinek egy sincs! És akinek ennivalója van, tegyen hasonlóképp!
A nép dermedten nézett össze, és halk moraj futott át a tömegen.
Messiás ez, egyenesen a megváltó követe, avagy próféta lenne tán? – találgatták izgatottan. János azonban lehűtötte a kedélyeket, imígyen szólván:
– Én csak vízzel keresztellek benneteket! De ez nem elég! Ahhoz, hogy megtisztuljatok, ki kell takarítanotok lelketek és testetek istállóját. Ki kell irtanotok magatokból a rosszat, a bűnt. Tartsatok bűnbánatot mielőtt megmerítkeztek és a kereszt alá állva, megkeresztellek benneteket! Csak a megtisztultakat fogadom be az isten országába menetelők közé. – Dörögte és feszt keresztelte az egyre nagyobbra nőtt tömeget. Mindenki csodára várt.
A csodás gyógyulások és jelenségek azonban elmaradtak. A nép habozni, sőt csüggedni látszott. Egyre többen kérdezték kétkedve:– Nem próféta ez, de nem is messiás, nem tesz csodát.
– Ez, csak lázít bennünket, ámít. – mondták innen is, onnan is. János, megelégelve a méltatlankodásokat, így szólt a felajzott tömeghez:
– A csodákat ne tőlem várjátok, a csoda bennetek van. El fog jönni hamarosan az, aki hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy a saruszíját megoldjam. Ő szentlélekkel tölt fel, és tűzzel keresztel meg benneteket! Szórólapáttal kezében kitakarítja szérűjét, és csűrbe gyűjti a tiszta búzát, az ocsút pedig olthatatlan tűzben elégeti!
Természetesen Heródeshez is eljutott a lázító próféta híre. Éppen elég baja volt a halált megvető bátorsággal ellene küzdő zelótákkal, egyáltalán nem hiányzott, hogy a kommunista, egyenlőség elvét hirdető, isten országát ígérgető próféta fellázítsa a csőcseléket. Még csak az kellene! Más se hiányozna, még, hogy Róma a lázadás leverésének ürügyén megnövelje a helytartó seregének létszámát és a még meglevő viszonylagos függetlenséget is elvegyék a zsidóktól.
Bár igaz, hogy Róma csatlósaként fél függetlenséget élveztek, Poncius Pilátus római helytartó a határok védelmére és a rendre ügyelt. Ha nem volt lázongás és időben megfizette a tartomány a kivetett adókat, akkor nem avatkozott a szidók dolgaiba. Félő volt azonban, hogy János könyörtelen nyíltsággal kikiáltó lázító, egyenlőséget hirdető szavai a csőcseléket begerjesztve a kufárok, kereskedelmi csomópontok, farizeusok ellen hergeli. Elhatározta, hogy maga elérendeli Jánost. Ha nem jön szép szóra, akkor erőszakkal vezetteti elő. Aztán majd, valamilyen ürüggyel jó időre lecsukván, kivonja a forgalomból, amíg az idő jótékonyan elfedi a lázadás emlékét.
János hírneve egyre jobban nőtt és keresztény követőinek tábora is szépen gyarapodott. Míg Júdeában szervezte az őskereszténységet, addig az örökké renitens, nyakas és lázadó Galileában unokatestvére az ács fia, Jézus is spontán kezdte el hirdetni az igét.
Jézus, az idős Józsefnek második házasságából származó egyetlen fiúgyermeke, viszonylagos jólétben, konszolidált körülmények között nevelkedett. Gyermekkorában éles eszével és élénk érdeklődésével kitűnt társai közül. Így hamarosan a rabbi kedvence lett és szívesen oktatta a Tóra és Talmud titkaira. Az ifjú minden szabadidejét az ősi krónikák, törvények tanulmányozásával, magyarázatával és a különböző értelmezések vitájával töltötte. A rabbinak annyira tetszett az ifjú értelmes okfejtése, hogy megengedte neki a szombati templomi napon a fiatalok oktatását. Sőt, tizenéves korára már a felnőttekkel is felvette vitában a versenyt.
Tizenkét évesen a szüleivel felment Jeruzsálembe és a három napos ünnepen ott maradva, a tanítók közt helyet foglalva, komoly kérdésekkel bombázta őket. Szülei meghatódtak ekkora tudásszomj láttán. Apja józan ítélőképességére vall, hogy magamellé véve kitanította az ács-mesterség csínja - bínjára. Amikor már nem tudott neki újat tanítani, akkor a többi iparos legényhez hasonlóan, vándorútra indult Jézus is, hogy a vidéket járva, munkát vállalva, vándor ácsként keresse, alapozza meg egzisztenciáját.
Jézus pedig Galilea szerte, járva, alkalmi ácsmunkákat vállalva, szerény megélhetésre és kis tartalék pénzecskére is szert tett. De közben mindegyre a tanítás körül forogtak gondolatai. Ha nem akadt pár napig munkája, akkor a szent tekercset bújva, igyekezett elsajátítani a Tóra összes törvényeit.
Aztán amikor már úgy érezte, hogy túlcsordul benne a tudás, szerette volna másokkal is megosztani, amit elsajátított. Így aztán vándorlásai közben egyre nőtt híveinek tábora. Elterjedt Galilea szerte, hogy van egy ember, akitől lehet kérdezni, és mindenre választ tud adni. Sőt, a törvény szabályait ismerve, bármilyen peres ügyben eligazítja az embereket. Húszas éveinek derekán már annyi követője akadt, hogy felhagyott az ácskodással, és csakis az írás és törvény magyarázatának szentelte magát. Ő alkalmazta először a sétálva tanítás módszerét. Kis csoportjával sétálgatva, a templomon kívül okította a tudásra szomjazókat.
A nép kezdte hírét költeni és a rabbi címmel, illetni őt. Két-három munkanélküli tanítványa tudásszomjtól fűtve mellé csatlakozott és állandó kíséretéül szegődött. Jézus különbözött a templomban tanító tudós rabbiktól. Ő nem tartozott semmilyen templomhoz, nem parancsolt neki a jeruzsálemi főrabbi sem. De nem tartozott a lázadó, szabadság eszméket valló zelóták zendülő csoportjaihoz sem. Ő mindig a tiszta igazat, az írás szavait magyarázta és hirdette.
Két vezérmotívuma a szeretet és a hit azonban már hamar kibontakozott. Bölcsen rátapintott, hogy a Teremtő Isten az embert szeretetenergiával töltötte fel és a felebaráti szeretetre teremtette. És rájött arra is, hogy hittel mindent el lehet érni. Kedvenc mondásává vált, hogy hittel hegyeket lehet mozgatni.
Huszonnyolc éves korára eljutott odáig, hogy legfőbb életcéljának az istenkeresést és az Úrhoz való közelkerülést, annak feltétlen szolgálatát keresse. Éppen ezért nagyon nagy örömmel hallotta, amikor rokona, unokatestvére János Júdeában a Jordán vidékén a kereszt szentségét, a keresztelkedést és a Jordán vízében való megkeresztelést hirdette és a gyakorlatban alkalmazta is.
Elhatározta, hogy hívei növekvő seregével elzarándokol hozzá és megkeresztelkedik általa. Több százra gyarapodott követőinek száma, amikor elérte azt a helyet, ahol János keresztelte a népet. János nagy örömmel fogadta és úgy tekintett rá, mint nálánál magasabb fokozatú prófétára.
– Neked kellene engemet megkeresztelni, mert te mindannyiinknál nagyobb vagy – kiáltotta, mikor Jézus előadta kérését.
De Jézus, szép csillagszemeivel rátekintve, nyomatékosan tudtára adta, hogy tőle szeretné a keresztséget elnyerni. János, amikor a Jordánban merítkezőt a keresztség szentségében részesítette (megkeresztelte), így szólt:
– Megkeresztellek téged a legmagasabb isten nevében.
– Köszönöm neked rabbi! – szólt csengő hangon Jézus, mire János így válaszolt.
– Atyádnak köszönjed, mert te neki, legkegyelmesebb istenünknek a fia vagy! Így tehát, az atya nevében kereszteltelek meg Jézus!
A tömeg megbabonázva hallgatta János kinyilatkozását, és Jézus! Jézus!– kiáltozásokkal, most már az ő keze alá özönlöttek, hogy tőle, az Isten fiától nyerjék el a keresztséget.
Jézus napnyugtáig keresztelt. Majd a lebukó nap fényében az égre nézett és lelkét hatalmas szeretet szállta meg. Úgy érezte, hogy betöltekezett hittel és a szent szellemmel. Önbizalma akkorára nőtt, hogy annál csak hite volt nagyobb. Mivel a nép a nagy messiásvárásban valamilyen csodás jelre várt, egymás után járultak elé a betegek, bajukra gyógyulást keresve. Jézus, az úrban bízva, kezét a fejükre helyezve, kézrátéttel meggyógyította őket.
A bénákra, leprásokra, bélpoklosokra és nyavalyatörősökre rátette kezeit, és csoda történt: a betegek a kézrátevéstől meggyógyultak. A tömeg vad tülekedésbe kezdett, és mindenki Jézus közelébe akarván jutni, egymást taposva tolongtak.
– Netán ez lenne a messiás, az ács fia? A galileai Jézus ez, Józsefnek, az ácsnak a fia! – hangzott több felől is. Jézus visszahőkölve a ráaggatott messiás címtől, így próbálta lehűteni a kedélyeket.
– Nem vagyok messiás. Én az ember fia vagyok, aki hitben bővelkedem! Nem én, a hitetek gyógyított meg benneteket! – mondta és kíséretével indult éjszakai szállást találni.
A keresztség felvétele után Jézus búcsút intve tanítványainak ugyanúgy, mint egykoron Mózes is tette, kiment egyedül a pusztába és negyven napig maradt ott étlen-szomjan, a rét bogaraival és bogyóival táplálkozva, harmattal enyhítve szomját. Rendes táplálékot nem vett magához a negyven nap alatt.