Készülődik az est. Egyedül vagyok.
Állok és némán nézem az ablakot.
Kint az egyhangú, már ismert téli táj.
Nem tudom mi és miért, valami fáj.
Elmerül lassan minden a homályba
Átmegyek lassan a másik szobába.
Hol az urna van. Előtte megállok.
Olyan hideg van és érzem, hogy fázok.
Olyan hideg van. Megkérdezem, fázol?
És elsírom magam. Nagyon hiányzol.
Sóhajtok. A kérdés nem több csak álom,
Nem törhet át a rideg valóságon.
Mert csak az urnádban vagy, fekete por,
Csak voltál egyszer és nem vagy már sehol.
Csak voltál egyszer és nem vagy már semmi,
Csak hazudok, hogy tudjam elviselni.
Telnek az évek és te nem vagy már itt,
Vigasztalásul a képzelet játszik
És csak eltakarja a valóságot,
Becsapom magam, hazugok az álmok.
Voltál és nem vagy, nem is leszel többet,
Sírhatok, de nem használnak a könnyek.
Az urna felett a falon a képed,
Amit egy ideig még hosszan nézek.
Mit ér az álom, mit ér a képzelet?
Lehajtom fejem, szobádból kimegyek.