Feltöltve: 2006-02-11 16:15:03
Megtekintve: 5934
Kit szerettem
Nem tudom, mi ez, de időről időre előjön,
Fájdalmak kavalkádja, piciny öröm,
Mint egy bent maradt szálka,
A szívem egy hibás darabkája.
Gyötör újra és újra,
A fájdalom szörnyűségeit fülembe sugdossa,
S a gyomrom görcsbe rándulva,
Szorongásra késztet újra és újra.
Rá gondolok, s a múltunkra,
Olyan éles minden darabka,
Minden érintés, minden sarok,
A �szeretlek� szavak okoznak bánatot,
Hogy miért fáj még most is néha?
Mert szerettem.
S mert soha eddig nem feledtem.
Sírni látom magam az utcában állva.
Látom, hogy elárultam magam,
Hogyan sírdogál elhagyatottan,
Látom az összetört szívünk millió darabkáit,
S a jelenbe kapaszkodó kezünk, ez a kép sem tágít,
Látom, ahogy újra elárulom magam,
Hogy felette nincs, s nem is volt hatalmam,
Hogy újra vissza fog térni az emléke,
S majd újra eltűnik a messzeségbe.
Csak túl kell élnem ezeket a napokat,
Mert ha feladom, nem lesz esély, hogy megtaláljam magamat,
S majd a múltban élem életem,
S majd nem tarthatom kordában képzeletem.
S akkor elveszek az elképzelt szerelemben,
A pitypangok által sárgára, s hazugra festett képzelgésemben,
S elhinném, hogy lesz majd jövőm a múltban,
S ismét ráeszmélek magányomra egy kihalt kútban.
Ha szeretsz, majd nagyon magányos leszel,
S álmokban boldogságot keresel,
Ez talán jó, talán mégsem az,
Mert álomban élni nem igaz.
Tehát csak a könnyeket engedem néha szabadjára,
Ez gyógyír lelkem, s lényem fájdalmára,
S könnyes tekintetemmel a napsütötte tájat kémlelem,
S tudom, hogy egy-két nap, s nyugalmam ismét meglelem.
2006. február 11.
Fájdalmak kavalkádja, piciny öröm,
Mint egy bent maradt szálka,
A szívem egy hibás darabkája.
Gyötör újra és újra,
A fájdalom szörnyűségeit fülembe sugdossa,
S a gyomrom görcsbe rándulva,
Szorongásra késztet újra és újra.
Rá gondolok, s a múltunkra,
Olyan éles minden darabka,
Minden érintés, minden sarok,
A �szeretlek� szavak okoznak bánatot,
Hogy miért fáj még most is néha?
Mert szerettem.
S mert soha eddig nem feledtem.
Sírni látom magam az utcában állva.
Látom, hogy elárultam magam,
Hogyan sírdogál elhagyatottan,
Látom az összetört szívünk millió darabkáit,
S a jelenbe kapaszkodó kezünk, ez a kép sem tágít,
Látom, ahogy újra elárulom magam,
Hogy felette nincs, s nem is volt hatalmam,
Hogy újra vissza fog térni az emléke,
S majd újra eltűnik a messzeségbe.
Csak túl kell élnem ezeket a napokat,
Mert ha feladom, nem lesz esély, hogy megtaláljam magamat,
S majd a múltban élem életem,
S majd nem tarthatom kordában képzeletem.
S akkor elveszek az elképzelt szerelemben,
A pitypangok által sárgára, s hazugra festett képzelgésemben,
S elhinném, hogy lesz majd jövőm a múltban,
S ismét ráeszmélek magányomra egy kihalt kútban.
Ha szeretsz, majd nagyon magányos leszel,
S álmokban boldogságot keresel,
Ez talán jó, talán mégsem az,
Mert álomban élni nem igaz.
Tehát csak a könnyeket engedem néha szabadjára,
Ez gyógyír lelkem, s lényem fájdalmára,
S könnyes tekintetemmel a napsütötte tájat kémlelem,
S tudom, hogy egy-két nap, s nyugalmam ismét meglelem.
2006. február 11.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!