Lángcsóvákon át nyúltam bele,
el nem engedtem a véremet
Két kezét a szívemmel fogtam
és lelkemet a lelkébe hagytam.
Remegve álltunk a határon
féltünk a kudarcos haláltól.
Ídézve szenderültünk el éjjel
puha cukrok hulltak ránk.

Néha-néha majdnem felállt,
de soha-soha nem adta fel.
Mesélni, mindig mesélt jót,
kihuzni is huztam a "rosszból".
Együtt mi emberként harcolunk,
de még félve várjuk a tündért.
Kincsemet rejtem, zsebembe teszem,
a világ még várjon, én megvetem.