A gyermeknap ürügyén rendezett szombat esti koncert utórezgéseinek következményeit vasárnap reggel észleltem az újságoshoz menet.
Az Irigy Hónaljmirigy (gusztustalan már a nevében is) fülsiketítő, érzelmeket felkorbácsoló, ösztönöket elszabadító, pusztító erőket felajzó koncertjét csápolva végigtomboló fiatal és korosodó résztvevők az üvöltéstől berekedve, kiguvadt szemekkel, vörösre csapkodott tenyerekkel, a zenétől (vagy mástól) megrészegülten özönlötték el a lakosság gyönyörködtetésére és lelkünk épülésére, szerető gondoskodással létrehozott és ápolt parkjainkat.
A Városháza mögötti park és végig az új Vasmű út, pusztító hurrikánra emlékeztető tájként tárult szemem elé. Kettétört kővirágtartó, leszaggatott padok, szétroncsolt és kiborogatott, járdák mellett álló szeméttartók széjjelszórt ocsmány tartalmukkal a földön heverve, letört faágak, kitaposott (a még el nem lopott) virágok kihuzigálva... Elkeserítő és felháborító!
Az őrült és esztelen pusztítás nyomai folytatódnak a felső és alsó Duna-parti sétányokon. Letört, karnyi vastag és egy derékba tört fa és ágaik... mi ez?
Ez nem más mint a velünk élő horror. A pusztítás vad angyalai szálltak le közénk, magukkal ragadták lelkünket és megmételyezve fiataljainkat - és olykor minket is - dühöngő őrületben éljük ki tudatalattink szunnyadó, véres, gyilkos ösztöneit.
Most még csak a tárgyak, az épületek falai (ocsmány falfirkák által) esnek áldozatul ezeknek az ösztönöknek. De, közel az idő, amikor egymásnak esve egymást gyilkoljuk le.
A gyerekek egymás közötti leszámolásai, minősíthetetlen antiszociális viselkedése, durva és ocsmány szavaik, tettlegességeik mind-mind ezt mutatják.
A Gamsta Zole féle ocsmány szövegű nóták fekete kazettamásolatain vadkender és más ajzószerek fogyasztása által bekáfolt tinik reppelő és őrjöngő dühöngései... A térdig érő ülepű, öt számmal nagyobb rappergatyás, ócska ingekben támolygó, felhős tekintetű, rothadt bűzt árasztó edzőcipőkben kóválygó gördeszkázó, görkorizó kamaszok ijesztő hada csak egy jelre vár. Egy jelre, amitől kitörhet belőlük a pusztítás vad angyala, a kéj és gyilkolási vágy.
A napokban hidegvérrel meggyilkolt kis osztálytársnő, a minap lelőtt amerikai tanár esete... Lehet ezt ragozni?! Lehetne!
Megálljt kellene parancsolni, de nem tudunk. Nem tudunk, mert a negyven-ötven év alatt elfojtott ösztönök most bugyognak, böffennek fel társadalmunkban. Kiokádjuk a mételyt, amit belénk csöpögtettek.
Jó, nem bánom, adjuk ki a múlt szennyét, de a jót tartsuk meg! Mert akárhogy is vesszük, a fölösleges erőt lekötötték a KISZ, MHSZ, Úttörő mozgalmak, Szocialista Brigádok által szervezett társadalmi megmozdulások. És a munkakényszerrel foganatosított Munkához való jog. Most ennek az ellenkezőjét éljük. Mindent szabad! Szabad a másikat, az államot, a fennálló rendet büntetlenül sértegetni, szabad rabolni, gyilkolni (ez egyben sikk is) és röhögni az általam galádul feljelentett szomszéd dühöngésein. Szabad nem dolgozni, mert nincs elég munkalehetőség, szabad kukázni és szabadon lehet éhen, halni, öngyilkosnak lenni, szabad hajléktalanokként kukázni, télen a kapualjakban halára fagyni!...Szabad, szabad mindent szabad, ami nem derül ki... Szabad maffiózni, bandákban rabolni.
Szabad, mert a példákat erre a milliárdokat síboló bankok és nagy pártokhoz közel álló vállalkozások lenyúlásai adják.
A fiatalok érzékeny műszerként reagálják le a körülöttünk forrongó eseményeket. Lázadnak és beleokádják a társadalom pofájába nemtetszésüket.
Hol az a kéz, ami lefogja a pusztítás és halál angyalait? Ki az, aki megálljt kiált? Hol vagytok ti, régi hősök, eszmények, ideák...? Kérdezem a szelet, nem felel. Visszatekint rám, és gúnyos kacajjal tovanyargal, itt hagyva kétségeimmel a pusztulás völgyében.
Dunaújváros 2000 május 31.