Anyuka meséli teljesen kiborulva, zaklatottan, még mindig remegve az események hatása alatt.
-Képzelje el, verik a fiamat! Ezt írja meg az újságba!
-De, asszonyom, hogy-hogy verik? Csak úgy, minden nélkül?
-Karcsika, a kisfiam, vézna, szemüveges, tyúkmellű kiskamasz. A kisebbek közül való, esetlen, a testi erőt kívánó játékokhoz esetlen, csetlő-botló. A széltől is óvjuk, mert beteges, stresszes, fejfájós. Amúgy kitűnő tanuló, úgy vág az esze, mint a borotva. Tisztességtudó. segítőkész, remek kis emberke. Még a légynek sem tudna ártani. Az utóbbi hetekben látom rajta, hogy egyre feszültebb, magába zárkózik, elvonul a szobájába, és sírdogál. Faggatom, de válasz helyett, csak a fejecskéjét ingatja szomorúan, némán, s szemeiből ömlik a könny. Helyette azonban beszélnek a testét tarkító kék és zöld foltok, fejecskéjén a dudorok.
-Bántanak, kisfiam? - kérdeztem a minap, ki tudja hanyadszorra, amikor remegve hozzám bújt és suttogni kezdett:- anya, engemet naponta, rendszeresen vernek.
-Kik?- kérdeztem hűdötten.
-Hát, az osztálytársaim.- vallotta meg titkát, szégyenérzetével küszködve.
-De, hát miért? Rosszul szóltál nekik?
-Nem, nem, ilyesmiről szó sincs: csak úgy heccből vernek, szórakozásból. Ha semmit sem teszek az is ürügy a verésre. Olyankor körbeállnak, röhögve szemembe húzzák a bézbólsapkámat és így kiabálnak:- Nézzétek a Kaka Matyit, megkukult! Még beszélni sem tud!- Aztán ha beszélgetek velük, együttesekről, akkor, ha dicsérek egyet azért vernek el, ha meg leszólom valamelyik együttest, azért kapok. Ellopják a radírjaimat, kitörik a ceruzám hegyét, összefirkálják a füzetemet, kikapják kezemből az uzsonnámat, és röhögve befalják" Anya, ezt nem bírom tovább! Nem lehet így élni"!- zokogta vállamra borulva. Megnémultan a probléma megoldásán törtem az agyamat, miközben a gyerek szaggatottan folytatta tényfeltáró önvallomását.
-Sokszor már azon gondolkodom, hogy bennem van a hiba. Nem vagyok erre a világra való. Elemésztem magamat!
-Ugyan, kisfiam, csacsiságokat beszélsz. Beküldöm apádat. Beszél a tanárokkal, az osztálytársaiddal.- vigasztaltam, de ő riadtan tiltakozni kezdett, elhárítva a segítségünket.
-Anya, kérlek benneteket, könyörgöm: ne avatkozzatok bele, mert még nagyobb verést kapok! Talán még meg is ölhetnek, agyonrugdalnak.
-Mit tehetünk érted kisfiam?
-Anya, ha segíteni akartok, beszéljetek az osztályfőnökkel, írassatok át másik iskolába!
-Átiratunk kisfiam, ha ez a megoldás. De, tudod, hogy ez megfutamodás.- mondtam neki és másnap bementünk az iskolába. Átírattuk egy másik iskolába. Ott befogadták. Azóta megint tud nevetni. Visszanyertük a mi régi Karcsikánkat...
Miután elváltunk elgondolkoztam. Meddig terjedhet az erőszak, a garázdák rettegésben tartó uralma felettünk? Mikor fogunk már össze, s fogjuk le az életünkre törő, hiszékenységünk vámszedőinek, kiszolgáltatottságunkkal visszaélőknek a kezeit! Hallom, hogy már az óvodában is verik a gyengébbeket. Ha, az óvodákban, iskolákban sem tudunk gátat vetni az erőszakhullámnak, akkor elősször az óvónők arcán csattan a pofon, aztán a tanárok fejéhez repül a szék, utána, ha felnő ez a nemzedék, akkor eluralkodik a garázdaság, s elszabadul a pokol. Az a szomorú az egészben, hogy saját magunk neveljük ki későbbi sírásóinkat. Ne, várjuk ölbetett kezekkel, hogy az eljövendő nemzedék rombadöntse az általunk, s eleink által megteremtett szépséget, jót, a rendet, mert könnyen lehet az erkölcs és morál pusztulásával a fizikai rombolás romjai maguk alá, temetnek bennünket! Ne, hagyjuk, hogy világunk melegágya legyen a nihilnek, erőszaknak és az ocsmányságnak.