Óh Attila, bár mondtad volna,
Utolsó szavaiddal: soha,
Nem mondtál igazat nekünk.

Te is megvetetted társaid.
Utónak hagyott nagy szavaid,
Hamisak mind! Nem valósak.

Mint az Isten hamis igéi,
Szavad varázslóként igézi,
Gondolatom bús menetét.

Megvetném én magam is akár,
Ha gőgömnek nem szabna határt,
A te szent tanításod.

Bár lehetnék nem ember-némber,
Mert nekem az áldott hűs fény kell,
Melyben vársz rám jó mesterem.

Te nem is voltál emberi lény,
Szenvedés, tökély, maga a tény,
Hogy lehet másképp csinálni.

Hát végy magadhoz engem kérlek,
Vagy szavaid a múltból tépjed!
Mert vagy ember, vagy Isten vagy.