Tavasz felé, ha tűnődnek a kertek,
lehet, hogy ti is bánatokra leltek,
míg az utcák kék vággyal nekivágnak
a végtelenben oldódó világnak?

Nincs új szín még, - de majd pirosa harsan
virágoknak illatos lángtavaszban,
lobogásban, mely azt vallja, hogy szép itt.
Bízó ágrügyek ezt már most sem kétlik.

A bánatokat majd akkor is látom:
foltsötétet kanyargó csigaházon,
levéltenyéren azt az őszi estét,
mely esőcseppen csillantja keresztjét.

Ó, Tavaszok, irányjelzők a tájon,
ti nem tűnődtök el az Elmúláson,
dalon, mely úgy hal meg a daltalanban,
ahogy az öröm pusztul el a bajban?!

Ti hisztek egy bolondos szív-iránynak,
amely felé úgy sietnek a szárnyak,
s a légnek, melyben olykor ott remeg még
csend-emléketek, képzelt csillagesték?

Elfogy az út, az álom, és sötét lesz,
de mégis ekkor nyílik ki a lényeg
égajtaja, - és kegyetlen ajándék
látni azt is, amit, jaj, dehogy látnék!

Tavasz felé megyünk, fekete kertek:
Látszat felé. Itt-ott gyümölcsszerelmet
szirmok ígérnek, - s bolondos szívekben
olykor oly elhitt lesz a hihetetlen!