Sötétedik, az ablakon kinézek.
A távoli házakon, mint kis mécsek
Az ablakok fényei már kigyúlnak
Először egy-kettő, azután újak.
Elgondolkozom, vajon kik vannak ott?
Hozzám hasonlóan boldogtalanok?
Sújtja mindegyiket fájó magánya
És sírva fekszenek le éjszakára?
Lehet, hogy a sors minket egy sorba tett
És semmit se váró, megtört emberek.
Ha foghatnánk egymás kinyújtott kezét-,
De nem lehet, mert oly nagy a messzeség.
Elkerültünk egymástól olyan távol!
És elegünk lett ebből a világból.
Kis mécses fények ott az ablakokban,
Csak az láthatja, aki egyedül van.
Kiáltunk egymásnak, nem hallom én sem,
Kiáltunk, de nincsen rá válasz mégsem,
Mert minden elhal már a messzeségben.