Enyémek a rothadó fáradt testek,
a jelen megsemmisülő múltjai,
az elfeledett emlékek és a végtelen fájdalmak,
belémpetéznek az oszló és megvalósuló deszka-rügy koporsók,
elnyelek és eltemetek mindent, mindenkit.

A halál csont-pikkely szárnyaimba burkolózik,
s én elrejtem őt, féltem, óvom, mint egy félénk kisfiút,
eltemetem a mosolygókat és a sírókat,
elnyelem a gondtalanokat és a szenvedőket,
magamba húzom az öregeket és a fiatalokat,
a pityergő csecsemőt, s a kéj fertőzte asszonyokat,
a bombázó repülőgépek olajos dühébe robbanó roncsokat,
az elhamusodott és meg nem született vágyakat.

Legszívesebben téged is magammal vinnélek,
oda, mélyre, legbelülre... a sötétségbe,
elrejtenélek a világtól, hogy senki se lásson,
eltemetnélek, magamba, hogy senki se bántson.

Legszívesebben átölelnélek, magamhoz szorítanálak,
de meghal, akit szárnyammal átfogok,
eltemetem azt, akihez a sötétségben suttogok.
Láttam... láttam megszületni a keserű átkot,
véres tollaival beborította testem a rothadás marta fájdalmas éhség.

Enyémek... enyémek az örök temetők,
a szertefoszló, hideg szemfedő-rongyok,
a gyász-szemét és ŐK...
a bennem bomló hallgatag testek.
Én mindent szeretek, ami penészes és elmúló,
ami lecsukott és ami korhadó,
a leszögeltet és a láthatatlan láthatót,
a bolyhos páncélok nevelte báb-arcokat,
és téged.... Téged,
TE drága, 18 év marta fény arany pillanat,
TE álmodó-némán szállni vágyó törékeny üveg angyal.

Zavaros szerelmes szívem újra korhad,
forrón mosolyba eped és dobog,
de én vagyok az örök temető,
a teleírt szomorúsággal, mindenek titkával,
penésszel, rothadással, zokogó álmokkal,
éhségem végtelen, csillapíthatatlan...
de téged soha fel nem fallak!

Elmondtam... elmondtam, hogy elvesztem magam,
ha nincs jogom arra, ami van.
Ha megölöm magam, elvérzek,
keserűen rothadok és már semmit sem érzek,
akkor megszűnik a halál,
s ti tovább éltek...

De kié lesz a földem?
Tiéd... tiéd, kedvesem... és tiéd mindenem.
A földem, a múltam, az életem,
A jelenem és a jövőm délcegen.