TIÉD a reménytelen keserű világ, ott ragyogsz a sárguló felkelő nap
végetlenjében csüngeteg, s ott tündökölsz a vörösben botorkáló lenyugvóban.
Fehér ezüstös arcod szelíden feszül a ridegen tátongó lélegző holdra.
TIÉD az újjászülető mosolyba ébredő langyos tavasz,
gyengéden dédelgetett álmaiddal új és új rügyeket fakaszt,
Felolvasztja az elmúló fagyott alvó birodalmat,
lágy szellőivel átöleli a fákat és a bokrokat,
a karcos valóságot és a gyermeki álmokat.

Benned a lángoló tüzes nyár,
és még az egész kikelet,
szeretem nézni, mikor mosolyogsz,
mikor forrón nevetsz és mikor álmodsz.
Szeretlek hallgatni, ámulni titokban nézni,
merre száll könnyű merengő szépséged,
érezni az évek repedéseit, mint buzgón
halk szomorúságban apró alumínium-szavak.

TIÉD az ősz... az elmúló és hallgatag.
Némán oson a forró nyári utcán,
száraz, kicsavart karját végighúzza a fáradt, fásult falakon.
A kopár tüzesen lüktető birodalom,
mint tűnő pillanat... elvész... elszakad...
Magaddal hozod a szépet, a benned
áramló nyugodt örök sötétséget.

Benned születik meg az elmosódó zaj és a tél...
A fehér végtelenségbe ébredő fagyos birodalom,
üveg-virágok, üveg-lombok,
zokogó keserű üveg-arcok,
melyekben a halványkék-eres b?r születik.

Benned a testnélküli vallomás és a
végtelen csont-hús ketrec.
Keserű lelkem némán sír,
lebegő emlékfoszlányok, gyémánt koporsók érintenek meg...
és vágyak, vágyak és álmok.. emlékek.
Vágyak, hogy újra beléd karolhassak,
emlékek, hogy vöröslő kitines ajkad újra érintsem,
álom, hogy megtartsalak. Soha nem jön el!

Testem... akár a molylepte ruha,
elmúló... véges... szürkén csámborgó.
Mikor átölellek újra az enyém vagy és enyém A VILÁG,
tündöklő szerteomló önmagaddal,
egy arccal,
örömmel, álokkal, valami olyasmivel, melyet szerek nem pótolhatnak!
És nézem... nézem a végtelenbe folyó álmodó szemeid.
Nézem arcod, arcod hófehér selymes vásznát,
képeket és emlékeket... megtérő mosolyt adnak
egy betegnek...

TIÉD... TIÉD a magányos temetők és az évmilliárdok vegetációja,
a holtak álmatag álma, melyet a hideg fekete föld borít,
hogy senki se lássa..
hogy senki se lássa..

TIÉD a tükörbe ágyazott ezerarcú bánat,
az osztódó és a megvalósuló anyag,
TIÉD a csillag? a ködbe tűnő terhes űr.
Te szikrázó gyengéd szerelmes-akarat,
te a sötét űr kozmikus tengerében
kódorgó csüngeteg, céltudatlan fény gyönyör.
TIÉD a világ és TIÉD a habzó víz-omlatag,
TIÉD a halvány ceruzarajz a bőrön és
a tündöklő búsuló sorvadó gondolat,
TIÉD a gyönyör és a délceg szenvedés.
TIÉD a tegnap és a tékozló ma,
TIÉD a jövő és a halhatatlan hulló remény,
TIÉD a megtörő burjánzó szépség,
melyet nap, mint nap magadra öltesz,
Tiéd a világ... TIéD a világom... TIÉD mindenem.
Neked mégis semmi sem kell, így hát emlék vagy csupán ma már,
de boldogan gondolok rád, arra az időre, mikor még szerettél,
mikor a hátam mögött nem ki beszéltél, mikor még megismertél.