Köldökzsinór a semmiből

Valami még itt tart, valami még magához húz,
valami még erőt ad a szenvedéshez, az élethez,
valami még magába bugyolálva,
sírva tömi tele képekkel az agyamat,
valami még nevel, nevettet, boldoggá tesz,
valami és valaki még megbocsát.

De majd egyszer elszakad a kötél, a zsinór,
A lánc-hús szemek milliónyi darabra esnek szét,
majd nem lesz egykoron semmi, ami ideköt,
egyszer majd minden elpattan,
akár az idő vasfogai rágta gitáron a feszes húr,
nem elsz több dallam, csak vékonyka kandikáló nyakak…
melyeket elmetsz,
elpattan és széttörik,
elfolyik és szétzilál,
elolvad és szertefoszlik,
Vér szennyezi majd be az újkor
dermedt félénk hajnalát…
valaki vagy valami a tudatára ébred létezésének.

Köldökzsinór, ami a semmiből jön
és a semmibe tart,
eressz el! Engedj!
Menj utadra! Hagyj!
Lelegezni akarok és magányt,
nem kellenek a kötelékek,
nem kellenek a színek és nem kellenek az emberek,
nem kell a szép és nem kell a jó,
nem kell a rossz és nem kell a gonosz sem,
nem kellesz élet te magad sem!