A vasárnapi ebéd után, verőfényes napsütésben délutáni sétámra indultam a városban.
A kihalt, ötszáz méteres Köztársaság útra érve akartam a technikumi negyedbe átjutni. Jobbról az iskola betonkerítése, balról az óvoda vaskerítése szegélyezi az utat. Sehol lakóépület, és vasárnap közvetlen ebéd után lévén, az utca is kihalt. Az út közepére érve, merengésemből, az iskolakapu takarásából egy tizenéves kamasz lép mellém, és suttogva megállít. Két forintot kér tőlem, csak úgy...
Mióta Valparaisoban hasonló trükkel kiraboltak, övtáskámat levágták, és bedobtak a halas ládák közé, azóta az ilyen trükkökre érzékenyen reagálok.
Így hát keményen rászóltam: "ne kéregess!" És haladtam tovább. A srác rám ragadt, megpróbált haladtomban megállítani. "Csak azt akartam kérdezni, hány óra!" jött az újabb trükkel, mire én rámordultam: "takarodj!", s rendületlenül folytattam utamat. Két perc alatt a forgalmas Szórád Márton úti kereszteződésbe értem, s visszanézve látom, hogy a srác az út másik oldalán várakozó négy sihederhez szaladva magyaráz.
Megálltam, vártam, mi következik. Pár perc múlva egy idősebb nő ért az út közepére. A csali átszaladt hozzá a túloldalról, magyarázott neki, a nő a táskájához nyúlt, közben körbevették a sihederek. Pillanatok múlva szétfröccsentek a zsákmányul ejtett pénztárcával. A döbbenetből magához térő nőt így vigasztaltam.
- Örüljön, hogy ennyivel megúszta! Tudja, hogy Valparaisoban naponta 100 embert rabolnak ki és ölnek meg...?
- De uram! - szepegett a nő - Valparaiso messze van...!
- Tényleg olyan messze van?

Dunaújváros, 2001. 03. 18.