Feltöltve: 2006-02-06 09:34:12
Megtekintve: 6141
Szeretetlenül
Ufó-ként, idegen bolygóról cseppent lényként tekintgetek mostanában környezetemben a rám zúduló gyűlöletáradatban fuldokolva. Gyűlölet fröccsen rám a boltban, a méla undorral kiszolgáló eladó szeméből. Süt belőle a gyűlölet, mert ki kell szolgálnia, mert el kell adnia az árut egy ugyanolyannak, mint ő. Süt a gyűlölet és a gőg a fizetőpincér szemeiből, amikor háromszori könyörgésre hozzám méltóztatik fáradni, s unottan dobja elém a túlszámolt számlát. Derogál neki, hogy a borravalót meg kell köszönnie! Süt a gyűlölet a benzinkutasból, mert ki kell szolgálnia, és morcosan, sértődötten gyűri zsebre a borravalót.
Érzem, megalázásom naponta rendületlenül folyik. Megalázásunk, egymás általi megaláztatásunk, gyilkos utálkozásunk, irigykedésünk megállíthatatlanul önti zavaros szennyét a nyakunkba.
Miért?
Miért ez a szitok-átok hadjárat egymás ellen?
Kinyitom a TV-t, ömlik belőle a habratyolás, egymás sértegetése. Előveszem a sajtót, teli van gyalázkodással, lejáratással, hazugsággal. Mellébeszél a kormány, a hivatal, az ellenzék, hazudik mindenki szemrebbenés nélkül. Miért? Úgy érzem, hogy bepánikolva, félelmében igyekszik a polgár megszabadulni átkos múltjától, kiokádni megalkuvásait, bűneit, 40 év elhallgatott kis és nagy disznóságait. Egymás gyalázásával, uszítással próbálja az új rendben pozícióját megerősíteni.
Miért?
A családok élete pokol, acsarkodás és marakodás. A gyerekek riadtan bújnak a sarokba, vacognak, és sírva kullognak el az őket eltoló anyától. Ölelésre kitárt kis kezük bénán hanyatlik le a rideg szavaktól: „Hagyjál már, nem látod, hogy ideges vagyok!”
Ufó-ként járok az országban, s riadtan konstatálom: Magyarországon megszűnt a szeretet, a béke, egymás megbecsülése. Amúgy is fogyó népességünk gyilkolja, öngyilkolja, elűzi egymást ebből a sokaknak oly drága kis hazából. Menekülne a nép, csak nem tudja, mi elől.
Olyan ez, mint amikor a vadnyulak próbálnak a hajtók gyűrűjéből kitörni, elkerülendő a feszülő hálót, a hurkot, mely menthetetlenül a nyakukra fonódik. Így vergődik a polgár, s próbál maradék kis pénzével szerencsét, kis bizniszeket kötni, tisztességesen vállalkozni, de mivel nincs tapasztalata a vad kapitalizmus mocsarában való járásra, hamarosan elnyeli a mocsár, megbukik, pénze elúszik, s eheti a munkanélküliek keserű kenyerét...
Szomorúan látom, ahogy csúszik ki a munka hajdani életvidám és gondtalan munkatársaim, barátaim kezéből, fogy el lábuk alól a talaj. Kinek jó ez?
Ez a nép nem hülye. Ez a nép méltóságában lett megsértve, arcul csapva, szemen köpve. És amikor kihúzzák alóla a talajt, akkor még ostorozzák, önérzetében sértik, becsületében mocskolják nap, mint nap sajtón, rádión, TV-n keresztül.
A minap otthon voltam szülőfalumban. Összetalálkoztam a régóta magányosan élő Bözsi nénivel. Vedlett gönceiben, hajlott derékkal, karjain koszos szatyrokat cipelve, kukázásból tért haza... Mellette hű kutyái csaholtak vidáman. Kivettem kezéből a szatyrokat, s elkísértem hazáig. És a kapu előtt megállva, szemeit szeretettel körülhordozva a kutyaseregen, csak mondta, csak mondta.
– Tudja, Bogumil, engemet ezek a kis állatok éltetnek. Hozzám csapódtak, kivetette őket is a társadalom, mint engemet. Nincs senkijük, rajtam kívül, megértjük egymást. Szeretetben élünk... ellátom őket. Kukázok: értük. A hentestől kidobásra ítélt nyesedéket kérek. A maszek vendéglőstől ételmaradékot kunyerálok nekik – és persze magamnak is...
Mert, aki az élet peremén van, túl a hetvenen, az már semmit ne várjon senkitől. Nekem itt vannak ők. Én vagyok a királynéjuk, s ők az én alattvalóim. Szeretjük egymást, Istenem, hát baj ez? Miért baj ez, mondja meg. Miért fáj egyeseknek ez a nagy békesség énnálam. Miért akarják a sintérrel elvitetni a barátaimat... Nem értik, hogy rajtuk kívül nincs senkim se? Gonoszak az emberek, nagyon gonoszak... Emberfarkasok ... Emberfarkasok ...
Érzem, megalázásom naponta rendületlenül folyik. Megalázásunk, egymás általi megaláztatásunk, gyilkos utálkozásunk, irigykedésünk megállíthatatlanul önti zavaros szennyét a nyakunkba.
Miért?
Miért ez a szitok-átok hadjárat egymás ellen?
Kinyitom a TV-t, ömlik belőle a habratyolás, egymás sértegetése. Előveszem a sajtót, teli van gyalázkodással, lejáratással, hazugsággal. Mellébeszél a kormány, a hivatal, az ellenzék, hazudik mindenki szemrebbenés nélkül. Miért? Úgy érzem, hogy bepánikolva, félelmében igyekszik a polgár megszabadulni átkos múltjától, kiokádni megalkuvásait, bűneit, 40 év elhallgatott kis és nagy disznóságait. Egymás gyalázásával, uszítással próbálja az új rendben pozícióját megerősíteni.
Miért?
A családok élete pokol, acsarkodás és marakodás. A gyerekek riadtan bújnak a sarokba, vacognak, és sírva kullognak el az őket eltoló anyától. Ölelésre kitárt kis kezük bénán hanyatlik le a rideg szavaktól: „Hagyjál már, nem látod, hogy ideges vagyok!”
Ufó-ként járok az országban, s riadtan konstatálom: Magyarországon megszűnt a szeretet, a béke, egymás megbecsülése. Amúgy is fogyó népességünk gyilkolja, öngyilkolja, elűzi egymást ebből a sokaknak oly drága kis hazából. Menekülne a nép, csak nem tudja, mi elől.
Olyan ez, mint amikor a vadnyulak próbálnak a hajtók gyűrűjéből kitörni, elkerülendő a feszülő hálót, a hurkot, mely menthetetlenül a nyakukra fonódik. Így vergődik a polgár, s próbál maradék kis pénzével szerencsét, kis bizniszeket kötni, tisztességesen vállalkozni, de mivel nincs tapasztalata a vad kapitalizmus mocsarában való járásra, hamarosan elnyeli a mocsár, megbukik, pénze elúszik, s eheti a munkanélküliek keserű kenyerét...
Szomorúan látom, ahogy csúszik ki a munka hajdani életvidám és gondtalan munkatársaim, barátaim kezéből, fogy el lábuk alól a talaj. Kinek jó ez?
Ez a nép nem hülye. Ez a nép méltóságában lett megsértve, arcul csapva, szemen köpve. És amikor kihúzzák alóla a talajt, akkor még ostorozzák, önérzetében sértik, becsületében mocskolják nap, mint nap sajtón, rádión, TV-n keresztül.
A minap otthon voltam szülőfalumban. Összetalálkoztam a régóta magányosan élő Bözsi nénivel. Vedlett gönceiben, hajlott derékkal, karjain koszos szatyrokat cipelve, kukázásból tért haza... Mellette hű kutyái csaholtak vidáman. Kivettem kezéből a szatyrokat, s elkísértem hazáig. És a kapu előtt megállva, szemeit szeretettel körülhordozva a kutyaseregen, csak mondta, csak mondta.
– Tudja, Bogumil, engemet ezek a kis állatok éltetnek. Hozzám csapódtak, kivetette őket is a társadalom, mint engemet. Nincs senkijük, rajtam kívül, megértjük egymást. Szeretetben élünk... ellátom őket. Kukázok: értük. A hentestől kidobásra ítélt nyesedéket kérek. A maszek vendéglőstől ételmaradékot kunyerálok nekik – és persze magamnak is...
Mert, aki az élet peremén van, túl a hetvenen, az már semmit ne várjon senkitől. Nekem itt vannak ők. Én vagyok a királynéjuk, s ők az én alattvalóim. Szeretjük egymást, Istenem, hát baj ez? Miért baj ez, mondja meg. Miért fáj egyeseknek ez a nagy békesség énnálam. Miért akarják a sintérrel elvitetni a barátaimat... Nem értik, hogy rajtuk kívül nincs senkim se? Gonoszak az emberek, nagyon gonoszak... Emberfarkasok ... Emberfarkasok ...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!