1.
A csodálatosan széparcú harminchatéves primadonna, a vidéki nagyváros vezető színésznője idegesen fészkelődik a főorvosi szoba puha, öblös sky foteljában. Szemben vele, a hatalmas íróasztal mögött ritkuló hajú, ősz halántékú intézetvezető főorvos feszeleg. Idegességét levezetendő a leletekkel babrál.
– Kedves Rita, már megengedi, hogy ne a művésznevén szólítsam, elvégre most hivatalos a beszélgetésünk – mondja szigorral, zord tekintettel. A színésznő, félénken megszólal.
– Csak nincs valami baj, Főorvos úr? Hiszen két hónapja, hogy elhagytam az intézetet, és negatív volt minden leletem.
– Hát kedvesem, mint a szólás is mondja, a műtét sikerült, csak éppen a beteggel történt közben egy kis malőr. – mondta sejtelmesen.
– Dehát nem illik rám a mondás: nem haltam meg! Élek. – suttogta Rita, rosszat sejtve, – csak nem valami szövődmény?
– Én tudom, hogy ön elég erős a sorscsapások elviseléséhez.
– Legyünk túl rajta főorvos úr, ígérem, nem fogok elájulni, nem hisztériázom, bármit közöljön is. Hiszen úgy tekintek önre, mint életem megmentőjére, második szülőanyára. A halálból hozott vissza. És ezt nem győzöm elégszer megköszönni Önnek.
– Hát bizony, egy méhen kívüli terhességet a huszonnegyedik órában megműteni, isteni segítség nélkül lehetetlen.– nos, ki vele, mi a probléma? Ki vele, állok elébe!
– Nézze Rita, tudja, hogy rengeteg vért kapott. S azt is tudja, hogy Önnek egy ritka: RH negatív vércsoportja van. Az egész vérét le kellett cserélnünk, és a cseréhez konzervvért is használtunk.
– És, mi történt? – kérdezte kikerekedett szemekkel Rita, rosszat sejtve.
– Csak annyi történt művésznő, hogy az egyik konzerv fertőzött volt, s ez most az Ön kontrollján derült ki... Ön AIDS HIV-vírussal fertőződött.
– Neeem! Ez nem igaz! – sikoltott fel Rita és kétségbeesésében éles körmeit a tenyere húsába vágta. – Ezt nem hiszem el! Főorvos úr, nem lehet, hogy rossz volt a vizsgálat, tévedtek?
– Sajnos, művésznő az önnek adott konzervből eltett vérmintát is megvizsgálva, megtaláltuk benne a vírust.
– Úristen, ez, ez... Őrület! Pont én! Miért pont én? S miért nem lehetett a vért megvizsgálni mielőtt beadták? Miért?
– Nézze, mulasztás nem történt. Lepecsételt konzervvért adtunk, amit elvileg megvizsgáltak. Életveszély azonnali elhárítása volt. Vagy az élete volt a tét, vagy pedig, hogy vizsgálat nélkül adjuk a vérátömlesztést, és fennáll ugyan a fertőzés veszélye, de életben marad. Élet és halál között kellett választanunk, s mi ezt a második megoldást választottuk.
– Istenem, Istenem! – tapasztotta Rita gyönyörű arcát két tenyerébe. – Hogy életre hozzanak, megfertőztek egy gyilkos kórral? Ez borzasztó! Inkább hagytak volna meghalni szépségem teljében! Mit gondol, főorvos úr, van remény az életben maradásomra? Hány évet élhetek még ezek után?
– Nézze művésznő, mi átadjuk Önt a László Kórháznak. Ott foglalkoznak a fertőző betegekkel, s van egy AIDS-terápiás szekció. Ott lesz a kartonja, ott folyik a nyomkövetés.
– Mit követnek?
– Nyomon követjük a betegség stádiumait, lefolyását...
– Meddig, a halálig?!!! Hát ennyit tudnak nyújtani? – sikoltotta Rita, és felugrott. A nyitott ablakhoz rohant, hogy kivesse magát a mélybe. Lenézve a mélybe elborzadt. Lelki szemei előtt elfutott élete filmje, látta magát sikerei csúcsán, s visszahőkölve a fotelhoz kullogott. Belekuporodott, cigarettát vett elő, s remegő kezekkel rágyújtott.
– Főorvos úr, mondja meg őszintén, gyógyult már meg valaki ebből a gyilkos kórból.
– Sajnos, nem. Nézze azt tudni, kell, hogy a betegség lefolyása kinél gyorsabb, kinél lassabb, de a végeredmény az immunrendszer leépülése, összeomlása.
– Ha friss a fertőzés, mennyi lehet még hátra?
– Ha a különböző gyulladás-gátló antibiotikumokkal, citosztatikumokkal és egyéb immunerősítőkkel ellátjuk, s ha nem megy emberek közé, nem éri baktériumokkal fertőzött levegő, akkor a túlélés több év.
– De főorvos úr, inkubátorban éljek, a világtól és a közönségtől elzárva, mint a Michael Jakson, üvegkabinban? Ezt a sorsot szánja nekem az orvostudomány?
– Ez a túlélés ára – mondta a főorvos szenvtelenül.
– Ez gyilkosság! Főorvos úr, ha egy színésznő nem léphet fel, nem fürdetheti meg az arcát nap, mint nap a rivaldafényben, lelkét a közönség szeretetében, ha nem épülhet a tapsok zúgásában, akkor az ember halott...
– Ugyan, Ritácska, ne keseredjen el, az élet szép, és ott van a családja, a gyönyörű két gyermeke, sőt a kis Kamilla hamarosan debütál. Őbenne él tovább a művészete!
– Főorvos úr, ön nem érti a művész lelkét! A világot jelentő deszkák nélkül én halott vagyok. AIDS nélkül is belehalnék a mellőzésbe, de, hogy én önként lemondjak a közönségről, soha: érti; soha! – sikoltotta Rita kétségbeesetten.
– Nyugodjék meg! – nyújtotta neki a teli vizespoharat, melybe észrevétlen egy erős nyugtatót pottyantott. Rita reszkető szájjal itta a vizet. Pár perc múlva kezdett hatni a nyugtató. Nyugodtabban folytatta.
– Szóval nincs remény?
– Olyan értelemben, hogy teljesen meggyógyuljon, nincs. Megmondom Önnek őszintén.
– Akkor a régi barátságunkra való tekintettel ígérje meg, ha itt az ideje, segít nekem a szép halál elnyerésében!
– Na, de Ritácska, csak nem gondolja..., hogy asszisztálok ehhez? Ez etikai vétség! Halálba segíteni, na nem? Tiltja a törvény – mondta dr. Pemete, a nagyhatalmú tiszti főorvos. Mert, hogy nem akárki előtt játszódott le az esemény. A főorvos heti egy napot megtartott magának a kórházban a sebészeten, s a többi napon végezte a városi tiszti főorvosi teendőket.
– De főorvos úr, a régi barátságunkra, nem tudna egyszer, csak egyetlen egyszer kivételt tenni?
– Nem lehet. Bármennyire is fáj, nem tehetem – tárta szét karjait tehetetlenül Pemete.
– És elnézné, hogy romlok, aszok, száradok el elevenen, matracsírba taszítana, amikor tudja, hogy nincs remény?
– Sajnálom. Nem segíthetek.
– De, ha nem tud segíteni az élethez, segítsen tisztességesen meghalni! Oly sok, amit kérek? Gondoljon arra, mennyi élményt adtam a tizenöt évi játékommal. Mennyi örömet szereztem Önnek és a városnak! Segítsen! Nem azonnal, nem most kérem, majd később, ha már nincs remény, és amikor még ép a testem kívülről, nem borítanak gennyes tumorok, nem hullik ki a hajam, a fogaim. Szépen akarok elmenni, ugye megért? Segítsen! Kérem! – zokogta Rita, de a főorvos nem tudta meghallgatni. Kezébe adta a zárójelentéseket, és a beutalót a László Kórházba. Még zsebre gyűrte a hálapénzt, majd kitessékelte a még mindig zokogó színésznőt.

2.
Rita elhatározta, hogy mivel a műtét miatt nem folytat újra nemi életet férjével, nincs fertőzésveszély, egyelőre nem közli vele a szomorú hírt. Úgy döntött, hogy megpróbálkozik a város előkelő Mérges Kígyó nevezetű szállodájában hetek óta rendelő energiaadó parafenoménnal: Balambérral. Ha ő nem tud segíteni, akkor mindenáron mérget kell szereznie. Balambér egy egész lakosztályt bérelt a szállodában, ahol egy szoba, rendelőnek, vizsgálónak volt berendezve. Itt fogadta Ritát.
A kis kecskeszakállat viselő, alacsony, ötven év körüli korpulens emberke, szúrós tekintettel vizsgálgatta a hatalmas bőrfotel mélyén a kis szürke egérként kucorgó művésznőt. Ilyen az élet. Most itt kucorog ez előtt a kis semmi emberke előtt, aki ha kazal rózsával borítaná el lábait, ha a lelkét öntené elébe, akkor sem méltatna kegyeire. S most ettől függ az élete.
Félve szólalt meg.
– Mester, Önben van minden reményem. Ha valaki, akkor csakis Ön tud rajtam segíteni. Annyi csodát mesélnek az Ön hatalmas tudásáról. Kérem, ha Istent ismer, segítsen rajtam! – mondja, s remegő kezekkel kotorja elő a leleteit. Balambér nem segít, nem siet átvenni, megvárja, míg a másik feláll, kikászálódik a hatalmas bőrfotelből, és eléje járul. Nagy kegyesen átveszi a papírokat, helyet mutat. Rita leül. Balambér átfutja a leleteket, majd elmélázva az asztallapra hullatja őket. Lelki szemei előtt a gyönyörű nő pillanatok alatt változik kopasz, szürke bőrben lötyögő csontvázzá!
– Segítsen, az Isten áldja meg, segítsen! – rebegi Rita. Balambér ránéz, majd megszólal.
– Amint látom, Ön az orvosok áldozata, akárhogy is szépítik a dolgot.
– Sajnos életmentő műtét közben történt a malőr, ezt mondják, s ezzel lerázták magukról a felelősséget, mint kutya a vizet – rebegi csüggedten Rita.
– Megértem Önt, asszonyom: sőt együtt érzek Önnel, de Ön most a lehetetlent kívánja tőlem. Mégpedig azt, hogy hozzam helyre az orvosok által lelkiismeretlenül elkövetett vétséget. Azaz, korrigáljam az orvosi műhibát?
– Megérdemelnék, hogy bepereljem őket, mester, de mit érek vele? Az egészségemet nem tudják garantálni! Attól még nem maradok életben, ha megbírságolják őket!
– Asszonyom, együtt érzek Önnel. Mit óhajt tőlem?
– Mester, bármi az ára, adja vissza azt, amit elvettek tőlem az orvosok: az egészségemet!
– Túl sokat kér.
– Mester, segítsen! Tudom, hogy hatalma van a test felett! Ne hagyjon elevenen elrothadni! Nem teheti meg, hogy bénán álljon maga is! Ha már az orvostársadalom ezt a rút halált szánta nekem, az eleven elrothadást, ha így elfuseráltak: korrigálja ki ezt a kis műhibát! Kérem, nagyon kérem!
– Asszonyom, úgy beszél az Önt megtámadó halálos kórról, mintha a varrónőjét kérlelné, hogy a konfekcióruháján javítsa ki az állami ipar által elrontott hibát! Mi vagyok én: foltozóvarga?
– Hallgasson meg, mester! Hát olyan sokat kérek én? – kulcsolta Rita imára kezeit. Balambér zordan válaszolt:
– Nem kér sokat, csak annyit, hogy adjam vissza az életét. Igazán bagatell! khööm... hümm.
– Mester, ha Ön lemond rólam, akkor altasson el örökre! Hadd haljak meg szépségem teljében.
– Nem, ölni nem vagyok hajlandó.
– Akkor mentsen meg az életnek!
– Megpróbálom – mondta Balambér s intett, hogy álljon fel. Rita felállt, tétova léptekkel a szoba közepére tartott, Balambér megállította, mögéje került, s két tenyerét halántékához közelítve jó tíz percen át adta az energiát.
Majd tenyerei élét a művésznő oldalvonalán végighúzva, lassú mozdulatokkal befoltozta az auráját. Rita eufórikus állapotba került. A rítus végeztével Balambér a fotelhoz vezette, s leültette. Pohár vizet hozott asszisztense. Letette elé. Balambér összpontosított, majd kezeivel mágikus mozgásokat tett a pohár fölött: megreikizte a vizet. Az asszisztens Rita kezébe adta a vizet, s felkérte, hogy lassú kortyokban igya ki a pohár tartalmát.
– Van remény, mester? – kérdezte remegve az átéltek hatása alatt.
– Meggyógyulok, ugye meggyógyulok?
– A teljes gyógyuláshoz 10 héten át kell hetente egyszer adnom az energiatöltést... és plusz 100 szem biokondicíonáló tablettát. Ez a tabletta teljesen regenerálja az immunrendszerét. Az energia pedig erősíti a T-limfociták ellenálló-képességét a gyilkos vírussal szemben.
– És a tablettából, abból is kapok? Mikor, most?
– A tabletta kísérlet alatt van, abból nem adhatok... Ha kitudódik, becsuknak érte.
Rita kétségbeesetten ugrott fel, rávetette magát Balambérre, csókolta a kezét, térdét, lábait, úgy könyörgött.
– Felajánlom cserébe a testemet, a lelkemet, mindenemet! Csak segítsen. Adjon nekem abból a pirulákból! Hosszabbítsa meg az életemet!
– Tudom, ismerem ezt – hárította el a szóözönt Balambér, igyekezve lefejteni magáról a művésznőt, de az feltépve blúzát kőkemény mellét a kecskeszakállas lila, húsos ajka közé próbálta erőltetni. Balambér elképedésében tátogott, s a gyönyörű rózsaszín bimbóudvarral körülvett mellbimbó ajkai közé szorult. Undorodva, mintegy fuldokolva köpte ki a csecset lila ajkai közül. Összeborzolt felálló sörényét igazgatva hörögte:
– na de kérem, türtőztesse magát.
De Rita nem adta egykönnyen fel. Így sikoltozott ruháját ledobva:
– Én a testemet adom neked, ilyen gyönyörű nőt csak a moziban látsz! Gyógyíts meg cserében, te energiahuszár! Adjad azt az energiát még, még, még: nem elég! – sikkantotta, s letépve kis bikini bugyiját, szépséges szemérmét tárta ki a tátogó, szemeit riadtan eltakaró mesternek. Látva, hogy Balambér nem reagál a bájaira, kétségbeesetten rikoltozni kezdett, mint egy sértett páva:
– Nem kellek neked? Egy ilyen gyönyörű nő? Nem is vagy te férfi, töketlen energiahuszár! Vagy más kell? A lelkemet kéred, mint egy új Mefisztó a gyógyulásért cserébe. Szólj, s tiéd a lelkem is.
Balambér csak ingatta a fejét. Rita kifordult szemekkel meredt rá.
– Pénz kell? Megkapod. Hány millió az életem ára? Szólj, s a lábaid elé rakom a város aranyát!
– Semmit nem fogadok el Öntől. Öltözzék fel kedvesem! Más az ízlésem. – Rita elképedve mered rá, s riadtan kapkodta magára ruháit.
– Bocsánat mester, hogy kissé elragadtattam magamat, de magam sem tudom miért, pánikhangulat tört rám.
– Semmi gond. Azért még segítek magán.
– Mi az ára?
– a fiadat kérem cserébe az életedért!
– Meheester... Ön buzi?
– Igen, ha nem vette volna észre. Fiatal fiúkból merítem az energiámat. Valamit valamiért. Gondolkozzék kedvesem, az élete a tét.
– De, mester, egy anyától ilyet kérni! Ez lehetetlen! Nem kívánhatja, hogy pededasztának kínáljam fel a fiamat..., hogy az én kis kukurúkámmal egy vénember fajtalankodjék... Nem, ezt nem kérheti!
– Tíz napod van a gondolkodásra. Ez alatt az idő alatt beszélj a lelkiismereteddel és a fiacskáddal. Küldd el hozzám a gyógyszerért. Várom. És 10 nap múlva téged is várlak egy újabb energiaadásra. Viszontlátásra, kedves – bocsátotta el Ritát negédes mosollyal Rita úgy ugrott fel a fotelból, mint akit kígyó csípett meg. Arca égett, összekapkodta iratait, begyűrte a kézitáskájába, a hóna alá csapva elviharzott. Még az ajtóból visszakiabált.– a soha viszont-nemlátásra vén bakkecske!

3.
A polgármesteri hivatal ovális tárgyalójában szekcióülésre ült össze a bizottság. Az ülés tárgya rendkívül bizalmas: a létesítendő Gyógy-centrum engedélyezésének ügye.
A hatalmas tárgyalóasztalt már körülülte a polgármester Shóványi Géza vegyészmérnök, dr. Pemete Lóránt a tiszti főorvos, dr. Keszeghy Zuboly a főügyész, Pálinkás őrmester a városi rendőrfőnök és dr. Fecsegi Leontin, a főtemplom plébánosa.
A keszeg, gyomorbajos kinézetű, nyomott arcú polgármester szemüvegét, rövidlátó szemeit lassan körbehordozza a jelenlevőkön, majd jelentőségteljesen megszólal.
– Uraim, egy témában kell döntenünk: a Gyógycentrum ügyében. Tíz órára rendeltem ide az alapítók vezetőjét, Balambér urat, az energiaadó vállalkozót.
– Bocsánat, hogy közbeszólok, de van erről valami papírja ennek az úriembernek – veti közbe dr. Pemete.
– Természetesen működési engedéllyel rendelkezik, és adózik is – válaszolta meg a kérdést a titkárságvezető.
– Balambér úr két hónapja lakik és rendel a Mérges Kígyó fogadó első emeleti lakosztályában, 22. 000 Ft napi bérleti díjat fizet mindenért. Napi 10 órát rendel. A pacientúrája egyre növekszik. A városban eddig hat bemutató előadást tartott –, fejezte be felvilágosító bevezetőjét a titkárságvezető Kárász Benő.
– Uraim, nem népbutítás ez az egész hókusz-pókusz? Energiaátadás. Jó, hogy nem Krisztustól vindikálja el egyenesen a jogokat. Kijelentem, hogy Krisztuson kívül senkinek nincs joga csodatételre – fröcskölte gyűlölettel a hangjában a hájas, lila arcú plébános.
A főügyész azonban mérsékletre intette.
– Ugyan, plébános úr, ne sajátítsa ki az egyház a csodatétel jogát. Mindenkinek joga van a csodatételhez. És ha jól tudom, Balambér úr gyógytevékenységet végez, s nem csodákat űz...
– Jó lenne egy kicsit a körmére nézni, kicsit megszorongatni ezt a Balambért – morfondírozott Pemete főorvos. Az államügyész azonnal lehűtötte ambícióit.
– Nem lehet megharapni, te is tudod ezt Lóránt! Pont most űzzük el a gyógyászokat, amikor az egészségügy egyre jobban szarban van?
– De egyáltalán, miért is kellene megharapni? – kérdezte kigüvedt szemekkel a gyomorbajos polgármester.
– Nem mindegy az, meg köll harapni, azt kész – jegyezte meg Pálinkás, a rend őre megdörgölve borvörös krumpliorrát, majd kibökte:
– Meglehetne például szorongatni agitációért, lázításért. Esetleg felbujtásért. Van itt rá precedens elég!– Marhaság - lejárt lemez! – állította takarékra a begerjedt rendőrfőnököt a főügyész, de amaz folytatta a felsorolást, s egyre-másra citálta a módokat:
– Csendháborítás. Közbotrányokozás. Ajaj, aki keres, az talál! Bízzák csak rám, lerendezem őkelmét! Méghogy gyógy-centrumot! Hogy legyen hun összegyűlniük, burukkolni, meg pofázni! A rendszer ellen izgatni! – méltatlankodott tovább, dohogva.
– Uraim, most döntsük el elébb, hogy szüksége van-e a városnak a Gyógy-centrumra – kehelte a horpadtmellű polgármester, a gyomorszájából felböffenő kesernyés savat, zsebkendőjével felitatva.
– Én úgy érzem, hogy az állami büdzsé egyre kevesebbet tud adni a gyógy-ellátásra a jövőben. Saját magunknak, az önkormányzatoknak kell kigazdálkodni a kórház és rendelőintézet üzemeltetési költségeit. Az orvosok és ápolók fizetése a béka segginél lentebb van. Gyógyszerre sem nagyon telik már! – citálta érveit a titkárságvezető.
– Uraim, az a tét, hogyha összeomlik az egészségügy, akkor maga alá ne temesse az önkormányzatot. Ilyen mentőkötél lenne a Gyógy-centrum – meditált a tiszti főorvos.
– Igen ám, csakhogy itt a másik oldal is. Az orvosaink már most lázadoznak a gyógyászok ellen. Balambérnak a fejét követelik. Csípi a szemüket iszonyú gyarapodása és a pacientúrájának növekedése. És a másik gyógyász, a csípőficamos talpsimogató ellen is, ez ellen a félig cigány félig zsidó Margit ellen is lázadnak. Azt mondják, hogy elszívja előlük a betegeket – szónokolt a főügyész, s így folytatta: – Tucatnyi névtelen feljelentés van nálam a gyógyászok ellen.
– Hát, ha a rendőrségre bízzák, mi pillanatokon belül kizsuppoljuk őket – heveskedett Pálinkás őrmester, de a polgármester leintette.
– Idefigyelj, Gyula vitéz, nem jó az, ha elhamarkodjuk a dolgot. Többet ártunk vele, mintha elégtételt adnánk az orvosoknak.
– Bizony uraim, nekem elhihetik, én tapasztalt ember vagyok, sokat megéltem – avatkozott a vitába Fecsegi plébános –, ha itt nem lesz pénz, merthogy hamarosan ránk tör a munkanélküliség, és nem lesz az embereknek a zsebibe egy huncut hálapénzre való sem, annyi biztos. No, akkor ezek a mi orvosaink úgy odébb állnak, mint annak a rendje.
– Uraim, Fecsegi atyának igaza, van, év végére elfogy a költség, kiürül a büdzsé, és be kell zárni a kórházat. De erről egy szót sem –, mondta a polgármester. – Tehát addig van öt hónapunk. Ez alatt kell nyélbe ütni ezt a Gyógycentrumot. Odaszoktatni a népet!
– Lényegében két legyet ütünk egy csapásra: a bérleti díjból és a településfejlesztési adóból megtelik a város pénztárcája, a betegek meg saját önköltségükre gyógyulnak!
– Avagy nem – jegyezte meg szarkasztikusan dr. Pemete.
– Uraim – nézett lopva órájára a polgármester –, még egy kényes kérdés van itt. A Balambér úr erkölcsi bizonyítványa nem makulátlan.
– Mi van benne? – kérdezték egyszerre.
– Pederaszta az isten átka, s ezért ült egyszer 3 évet.
– Leülte? – kérdezte a főügyész.
– Le.
– Akkor semmi gond. Ez nem olyan veszélyes, mintha rablógyilkos lenne, vagy gazdasági bűnöző – jegyezte meg a főügyész.
– De uraim, az erkölcsöt is nézzük! Iszonyú rombolást tud véghezvinni egy ilyen ferdehajlamú egyén az ifjúság lelkében – jegyezte, meg Fecsegi, a plébános.
– Akkor majd kigyelmedet bízzuk meg annak ellenőrzésével, hogy kísérje figyelemmel, hova teszi a farkát a Balambér úr... höhöhö... – röhögött teli szájjal Pálinkás. A plébános pulykavörösen hápogta: – na, de uraim, csak nem képzelik, hogy pont én... én lessem, hogy hová dugja a Balambér úr a szerszámát. Méltatlan ez egy paphoz! – háborgott tovább.
–Ugyan már, Fecsegi, ha úgy istenigazából benéznénk a reverendád alá, biztosan találnánk ott valamit! – ugratta Keszeghy, a főügyész. A pap elsápadt.
– na erre mit lép kegyelmed? – ugratta tovább Pálinkás.
– Mindenkinek lehetnek botlásai. – dünnyögte, – minek háborgassuk a magánéletet!
– Hát, akkor, ha mindenben, egyetértünk, megadjuk a fennmaradási engedélyt a Gyógycentrumra, mert szükség van áldásos tevékenységükre. – zárta le a vitát a polgármester, és intett a Titkárságvezetőnek. – Hívjuk be Balambér urat!
A Titkárságvezető bevezeti Balambért.
– Tisztelettel üdvözlöm a testületet – hajolt meg a belépő Balambér.
– Üdvözöljük mi is a körünkben Balambér urat, s rá is térünk rögtön a tárgyra – nyitotta meg az újabb ülést a polgármester.
– A testület egyetértett a Gyógycentrum megnyitásával. Mindent a törvények szerint kell végezni, és akkor reméljük, nem lesz a törvénnyel összeütközésünk.
– Hol szeretnék megnyitni a Gyógy-centrumot?
– A Gyógycentrum a legideálisabb helyen, a Munkás Művelődési Központ épületében lenne. Mivel a ház dotáció híján megszűnt létezni, így mi kibérelnénk az egész első emeletet a városházától.
– A bérleti szerződést előkészítettük – jelentette a titkárságvezető. Úgy gondoltuk, hogy naponta 18. 000 Ft lenne a bérleti díjuk.
– Rendben van, a gazdasági iroda lemenedzseli a dolgokat, nekünk most elvi kérdéseket kell tisztáznunk – tért át más témára a polgármester.
– Kik lennének a Gyógy-centrumban dolgozók vagy pacientúrát folytatók? – fordult Balambérhoz, s az sorolni kezdte.
– Először is én, jómagam, mint energiaadó. Aztán lenne Margit, a talpmasszőr, Csöpi, a kétméteres csontkovács, Nünüke, a gyógyteás, lenne egy radiasztétánk, egy piramissal gyógyítónk... és egy lélekgyógyászunk.
– Irataik, engedélyeik rendben vannak?
– Ó, hogyne. Mind szakképzett egyén.
– Már csak azért faggatózunk, ne vegye sértésnek, Balambér úr – mentegetőzött dr. Pemete, – merthogy nem érheti szó a ház elejét akkor, ha rendben vannak a jogosítványok. Úgyis elég nagy a helyi orvosok körében a felzúdulás. Veszélyeztetve érzik a pacientúrájukat. Félnek, ha bejön, márpedig tuti hogy bejön a háziorvosi rendszer, akkor felkopik az álluk, merthogy a népi gyógyászok elhappolják, azazhogy elgyógyítják előlük a betegeket. Na, innen a nagy félelem.
– Ugyan, főorvos úr, nem kell mitőlünk félni. Nem vagyunk mi boszorkányok. Jut is, marad is... Majd szépen megoszlik a klientúra. Nem fogunk összeveszni – adta a főorvos alá a lovat Balambér.
– Nézze, mi teret adunk a másságnak, a más módszerrel gyógyítóknak, de megértheti, bizony ellenőrzött keretek közé szeretnénk terelni ezt az Önök áldásos tevékenységét.
– Van itt még valami uraim: meg kell vizsgálni a pályázók feddhetetlenségét is... és ebből a szempontból bizonyos aggályok merültek fel Balambér úr személyét illetően – jegyezte meg fontoskodva, Fecsegi plébános.
– Állok elébe! – jelentette ki Balambér – éspedig mi légyen az?
– Ön büntetve volt pederasztaságért.
– Igen, nem tagadom: voltam.
– Leülte a 3 évet, nem lehet újra büntetni érte – jegyezte meg a főügyész.
– De aki egyszer megbotlott, az máskor el is eshet... – dörmögte Pálinkás, a részeges rendőrparancsnok.
– Ez igaz, Pálinkás uram, de most itt tiszta lappal indul Balambér úr, – vette védelmébe a polgármester, de a plébános csak nem hagyta magát meggyőzni, s tovább okvetetlenkedett.
– Uraim, én, mint a nyáj lelkivilágáért és erkölcséért felelős személy aggódom, hogy nem fog-e újabb fajtalankodás és egyéb pederasztaság előfordulni a Balambér úrral? Mi a garancia ez ellen?
– Nézzék, garantálni nem tudom, hogy mi fog majd a jövőben történni, de úgy érzem, hogy a magánügyemet a közéleti szerepléstől el kell választani. Az, hogy én mit csinálok, hogy csinálom, ha nem nyilvánosan csinálom, és nem botránkoztatom meg vele a közönséget, szerintem magánügy – mondta Balambér nyájasan.
– Akkor az már nem is bűn, ha nem kerül nyilvánosságra? – vetette ellen a plébános.
– Bűnnek, bűn, de majd elrendezi Balambér úr a lelkiismeretével. Hát nem érti Fecsegi, hogy fel kell töltődnie! Ha pedig csak fiúseggekben tud feltöltődni a reduktora, hát istenem! Hagyjuk rá, ha már ilyen a gusztusa – vágta oda Pálinkás mérgesen, ekkora értetlenség láttán.
– na de rendőrfőnök úr, ezt pont öntől nem vártam! Önnek kellene a legjobban őrködni a rend és az erkölcsi tisztaság felett!
– Afelől biztos lehet, hogy fogok is! Kötelezem Balambér urat, hogy ezt a feltöltődést nyilvánosság előtt nem végezheti, azaz hogy oly módon, hogy köteles egy ablaktalan, zárt ajtajú bodegát felállítani a pódiumon. Oszt amikor töltenie kell, hát oda bevonulnak a konnektorral, azaz a fiúkával, na, azt odabenn lehet tőteni. Senki nem lát semmit. Meg van oldva a keleti kérdés. Ilyen egyszerű ez – döcögte a rendőrfőnök afeletti örömében, hogy sikerült borsot törni a plébános orra alá.
– na, Balambér úr, rendben lesz így? – kérdezte a polgármester.
– Természetesen, uraim. Nyilvánosan nincs fajtalankodás.
– Olyan mendemondák is vannak, hogy a Balambér úr előszeretettel hál a londiner fiúkkal, erre mit lép? – vágta ki az adut a plébános. Na, erre a főügyész vette védelmébe Balambért.
– Idefigyeljen, Fecsegi. Van nálam egy-két feljelentés elfektetve bizonyos papi személyről, aki ministráns fiúcskáknak előszeretettel tart különórákat a sötét gyóntatófülkében...
– Meg olyat is fecsegnek, hogy az alleluja helyett a falloszát dugja kend ki csókra a gyóntatófülkéből. Na erre mit lép Fecsegi – röhögött Pálinkás a vaskos humoron.
– De, ejnye uraim! Hát nem kell azért az egyházon köszörülni a nyelvünket – mondta alázatosan a plébános megjuhászkodva, mint egy megvert kutya, s igyekezett szavaival megnyalni a város gazdáinak a kezét.
– Hiszen esendő az ember, van úgy, hogy néha nem tud a kísértésnek ellenállni. De ki is rovom olyankor a penitenciát: szöges korbács, koplalás, nagyböjt!!!
– Nagyon elkalandoztunk a témától, uraim. Szerintem, most azt kellene mérlegre tennünk, hogyha a serpenyő egyik felében a városnak elérhető hatalmas hasznot tesszük, míg a másikba a Balambér úr enyhe ízlésficamát, akkor hová billen a mérleg.
– Természetesen a hasznos tevékenység felé – zúgták az elöljárók kórusban.
– Akkor uraim behunyhatjuk a szemünket Balambér úr rossz szokása felett?
– Nézzük el neki, nézzük – zúgta a kórus, és bizalmat szavaztak a kétes hírű tudornak.
– Köszönöm uraim, hogy nem avatkozik a testület a belügyeimbe... – jelentette ki alázatosan Balambér, de most Fecsegi plébánosba bújt belé a kisördög, és nem tudta kihagyni a poént, megszólalt.
– Már úgy érti Balambér úr, hogy a végbélügyeibe? – lett erre derültség, de fogadatlan prókátorként Pálinkás őrmester még beleszúrt szavaival a szesztestvér plébánosba:
– Vica-verza plébános úr, akkor a te reverendád alá is be kéne néha kukkantani!
Lett erre hahota, és az örökké savanyú polgármester is elmosolyodott. Így zárta le a vitát.
–Uraim, kár összeveszni ezeken a ministránsgyerekeken. Javaslom, hogy osztozzanak meg a Balambér úrral, Fecsegi atya... Aztán ha egy nagyobb summa kerül a templom perselyébe tatarozás céljára, garantáljuk, hogy úgy a hatóság, mint a jóisten is behunyja néha a szemét. Hiszen egymásra vagyunk utalva, uraim, és ha nem akadunk fel minden kis ízlésficamon, akkor tudunk csak közös cél felé előre haladni. Ezennel bezárom az ülést.



4.

Rita csalódva az orvostudományban, s belátva, hogy tehetetlenek a gyilkos kórral, szörnyű tettre szánta el magát. Úgy döntött, hogy enged dr. Fekete főgyógyszerész sokéves ostromának, és miután odaadja neki magát, feltárja előtte a szörnyű valóságot.
Rita férje szakgyógyszerészként a város egyik gyógyszertárának volt a vezetője. Innen a barátság Feketéékkel. Évek óta összejártak, együtt szilvesztereztek, névnapoltak, jártak a jugó tengerpartra nyaralni, télen síelni Tarvisióba... szóval innen a nagy barátság. Rita évek óta állja Fekete meg-megújuló rohamát...
Most elérkezett az alkalom, hogy odaadja magát Feketének. Ritának három napos fellépése volt az Operettszínházban vendégművészként, míg Fekete egy háromnapos konferencián vett részt. És mindketten a Rege szállóban laktak. Az egész napos előadássorozatot lezáró banketten kissé emelkedettre sikeredett a hangulat. Fekete, mint egy dürögő fajdkakas ugrálta körül Ritát, s lopva a nyakába csókolva újra ajánlatot tett.
– Rendben – adta meg magát Rita –, lefekvés után hármat koppants az ajtómon! Várni foglak – mondta, s több szó nem esett.
Az elhálás annak rendje s módja szerint megesett. Pemete igencsak kitett magáért. Miután a szeretkezéssel végeztek, felbontották a lehűtött pezsgőt, és elmerengve kortyolgatták az istenek nedűjét. Rita szólalt meg előbb.
– Jó volt, kis kecskebakom?
– Isteni volt, kicsim... Nemhiába vágytam rád évek óta! Megérte!
– Hát ilyen régóta epekedtél utánam, gumimókus? Nem is vettem észre. Nem mutattad!? – adta a naivat Rita, ami még jobban feltüzelte Feketét. Kigyúlva dürögte:
– Tizenkét éve vágyok erre az alkalomra!
– Kitartásod elnyerte jutalmát.
– Hálás vagyok érte, cicám... Kérj akármit, mindent megteszek érted kismacskám – dürögte kissé kapatosan Fekete. Rita csak erre várt, felkuporodott a heverőn, és szemébe nézve megszólalt.
– Szóval mindent?
– Kérj akármit, ha megtehető, megteszem.
– Megtehető lesz, kandúrkám.
– Mi az?
– Majd megmondom, de most ne rontsuk el az estét, inkább szeretkezzünk, kandúrkám! – hergelte a se lát, se hall trubadúrt Rita, s merev, ejakulátumtól és hüvelyváladéktól harmatos bíborfurulyáját vette ajkai közé. Érzéki módon szívni, harapdálni kezdte. Fekete sem volt rest, ő meg a kis pajkos játékszert kezdte el megmunkálni, majd az érzéki nagyajkakat és kis-kelyhecskéket kezdte köpülni hatalmas rücskös nyelvével. Miután kellőképpen begerjedtek, Fekete fölébe kerekedett Ritának, s kitárt katlanjába döfte égő bíborlándzsáját. Ajkuk a másik ajkát kereste, s nyelvük végigkotort egymás fogsátorán. Rita tűhegyes fogacskáit a biztonság okáért jó mélyen Fekete húsos ajkaiba vájva, nyálával összekeverte a kibuggyanó édeskés vért... Hadd keveredjenek a vírusok... Fekete aléltan a gyönyörtől szívta, szorította magába Ritát, a végén egy hörgéssel élvezve ki minden eddigi elfojtást, hatalmas adag ejakulátumot lövellt az édes kelyhekbe. Miután jóllakva lefordult Ritáról, Rita bement a fürdőszobába tusolni. Pemete is követte, s kettesben mosták le a csata maradványait. Kijőve foteljaikban ülve egy pohár Camparival öblítették le a harcok gerjedelmét. Fekete oldalát furdalta, hogy vajon Ritának mi lenne a kérése, és nyaggatni kezdte.– no, rajta kicsi Rita-cica, mondd meg nekem, mi a kívánságod?
– Hát, ha annyira akarod.
– Akarom.
– Most, rögtön? Egy adag sztrihint vagy valami gyorsan ölő, azonnal ható mérget szerezz nekem, kandúrkán!
– Hogy mit? Jól hallottam? – hebegte felindultan Fekete.
– Igen, jól hallottad. Gyorsan ölő méregre van szükségem.
– na ne, ne izélj velem, kismacskám! Nem gondoltad komolyan. Ugye, csak próbára akarsz tenni?
– Nem, tényleg ez a kérésem.
– Kinek kell?
– Ne ijedj meg, nem nekem kell. Egy barátomnak.
– Jaj cicám, nagy kő esett le a szívemről – kapkodott levegő után Fekete –, de nem lehet. Nem nyújthatok segédkezet egy gyilkossághoz. Tiltja az orvosi esküm.
– Csak ennyi?
– Meg a tisztességem is. Öléshez nem nyújtok segédkezet.
– De ha öngyilkossághoz kell?
– Ahhoz sem. Nézd, mindenkinek egy élete van. Nem rendelkezhet önmaga felett senki.
– Undok vagy... – nyafogott Rita.
– Cicám, az élettel nem lehet viccelni. Senki sem ölheti meg magát.
– És ha mondjuk halálos beteg, gyógyíthatatlan? Ha az orvosok lemondtak róla, akkor sem?
– Nem, akkor sincs erkölcsi alapja rá, hogy eldobja az életet.
– Kegyetlen törvény ez. Ha valaki tudja magáról, hogy fél év, két hónap múlva pária lesz, elcsúful, iszonyú fájdalmak közt pusztul, elevenen elrothad, akkor miért nem halhat meg tisztességgel, szépségét és intelligenciáját megőrizve? Miért?
– Azért cicám, mert amíg remény van...
– De ha nincs remény! – sikoltotta szemrehányóan Rita. Fekete megrémült a hangtól és a szemeibe kapaszkodó szempártól.– Valami baj van, cicám?
– Nem, nincs semmi, csak arra gondoltam, hogy ennek a szegény barátomnak segíthetnék, hogy emberi módon haljon meg. Teljes tudatában, szépen, tisztán...
– Nem, mindent kérhetsz, csak ezt nem.
– Miért?
– Nem nyújthatok kezet egy gyilkossághoz.
– Szívtelen vagy!
– Nem engedi az orvosi esküm.
– Ó, ti orvosok. De büszkék is vagytok a tudományotokra, amikor nem tudtok semmit!
– Halál ellen nincs orvosság, cicám.
– De ti asszisztáltok hozzá. Életben tartjátok az értelmét kikapcsolt csövekre aggatott, iszonyú fájdalmak közt vergődő rothadó csont- és hústömeget, a szürke, zanzabőrbe levő húscsomót. Szenvtelenül nézitek, mint fingik ki hörögve ebből a rothadt világból. Miért? Miért nem segítetek?
– Hisz, segítünk, kicsim...
– Nem segítetek! Ha segíteni akarnátok, lekapcsolnátok a csöveket, adnátok egy eliziuminjekciót... szívtelenek vagytok.
– Az eskü kötelez, cicám – tért át más vágányra Fekete, s cigarettára gyújtva lezárta a témát.
– És ha te lennél a megmenthetetlen? Ha tudnád, hogy két heted van csak? Mit tennél?
– Megadnám magamat a sorsnak.
– S elviselnéd az iszonyú szenvedést, az eleven elrothadást?
– Azt hiszem, hogy nem tehetnék másként.
– És ha nekem kellene az a méreg? Elnéznéd, hogy iszonyú szenvedések közt múljak ki, mint egy dögtérre dobott állat? Felelj! Elnéznéd?
– Nem tehetnék mást – ejtette le csüggedten kezeit Fekete.
Rita szemei összeszűkültek, az éjjeliszekrényhez ballagott, és előkotorta a zárójelentést, Fekete ölébe szórta a lapokat.
Fekete rövidlátó szemihez emelte a lapokat, majd a szívéhez kapott, kifordult szemekkel, habzó szájjal suttogta:
– Rita, hogy tehetted ezt velem? Mért tetted ezt, kicsim?
– Azért te féreg, hogy most már aztán biztosan adsz egy ampullával abból a sztrichinből... most már te is megkaptad a bajt!
– Nem, kicsim nem adhatok... Nem adhatok – köhögte kifordult szemekkel, és bénán zuhant a semmibe... Rita a telefonért nyúlt.
– Kérem az orvosi szobát, azonnal jöjjenek a 109-esbe, egy ember rosszul lett. Hogy mi a baja, úgy látom, szívinfarktust kapott. Siessenek.



5.

Az eset nagy port vert fel orvosi körökben. Fekete túlélte a szívrohamot. A fővárosi klinika intenzív osztályán hamar helyrepofozták. Rita hazatérve teljesen hidegen fogadta férje közeledéseit. Mikor aztán már nem lehetett kitérni előle, elébe tette a leleteket. Péter halálra váltan hebegte.
– Kicsim, ez nem lehet igaz! És pont veled?
– Hát, igen Péter. Az egészségügy áldozata vagyok.
– És nem akarsz megfertőzni?
– Nem.
– Holnapra elkészíttetem a tesztemet.
– Az, jó lesz! Legalább megnyugtat bennünket –, mondta Rita, Péter kézfejére téve hófehér, sápadt kezecskéjét.
– Cicám, melletted leszek. Nem hagylak el – suttogta Péter.
– Szerettél te engemet valaha is, Péter?
– Butaság, csak téged szerettelek, mióta vagy nekem. Mindent megteszek érted.
– Azt mondod, mindent?
– Kérj bármit is.
– Ígérd meg, amikor szükség lesz rá, egy adag azonnal ölő méreggel átsegítesz a túlvilágra. Ígérd meg Péter, nem akarok szenvedni! Nem akarok csúnyán, elrohadva megmaradni a gyermekeim előtt!
– Ne butáskodj, cicám, ezt nem kérheted. Pont én öljelek meg.
– Tehát nem szeretsz. Tudtam, sohasem szerettél. Nem baj, majd szerzek valahonnan.
– Verd ki a fejedből, cicám. Most pánikban vagy, de majd szépen hozzászokol a gondolathoz.
– Mihez, hogy élve elrohadjak, soha!
– Ne bomolj cicám!
– Én szép akarok maradni. Amilyen szépen éltem, olyan szépen akarok meghalni. Szép halott akarok lenni. Hát olyan nehéz ezt megérteni! Csalódtam benned, Péter. Azt hittem, szeretsz?
– Annyira nem, hogy megöljelek.
– Hát inkább asszisztálnál az eleven elrohadásomhoz? Hogy megutáljanak a gyerekeim, a szüleim, az ismerőseim... Hogy irtózva meneküljenek előlem, az AIDS-es párja elől.
– Igazságtalan vagy kicsim. Hátha addig kitalálnak valamit.
– Meddig? Két hónap, fél év alatt? Hol élsz? Ezt te sem gondolod komolyan.
– A reményt nem szabad feladni. Én melletted vagyok. És a gyerekeid is. Bízzál bennem!
– Ezek után? És ha te megkapod a kórt? Mi lesz akkor? Akkor sem leszel hajlandó megszerezni a mérget?
– Nem. Az esküm kötelez.
– Fakír vagy.

6.

Rita mindent megtett annak érdekében, hogy méreghez jusson. Azonban nem sikerült. Hiába mozgott orvosi körökben, a kiskapuk sorra becsukódtak előtte. Az idő azonban haladt, s eljött a felülvizsgálat napja. Rita kétségek között őrlődve ment a klinikára, vérvételre. Reszkető térdekkel várta az eredményeket. És isteni csoda történt. Megkapva a leleteket, nem akart hinni a szemének. Az eredmények stagnálást mutattak. Megállt a folyamat. Az immunrendszer nem gyengült tovább.
– Érthetetlen, de el kell hinnem asszonyom, valami módon megállt önnél a folyamat. Stagnál – mondta, gyöngyöző homlokát törölgetve a főorvos.
– Ez azt jelenti főorvos úr, hogy van remény a gyógyulásra?
– Nézze, hogy a teljes gyógyulásra van-e reménye, azt nem tudom Önnek megjósolni, de most valami történhetett Önnel: megállt a folyamat.
– S meddig tarthat ez? – kérdezte Rita reménykedve.
– Nézze, semmit nem mondok. Ha a következő ellenőrzésen is marad az állapot, már valami halvány reménysugarunk van. Valami olyasmi, mintha a szervezet kezdené újraépíteni az immunrendszerét... Olyan ez, amikor valaki hatalmas energiatöltést kap, de ez csak a mesében lehetséges. A valóságban elképzelhetetlen... No, akkor hat, hét múlva találkozunk. Viszontlátásra!
Ritával forgott a világ. Nem tudta, hogy került ki a főorvosi szobából. Fülében folyton csak az kalapált:
Élni fogok... Balambér meggyógyít! Istenem meggyógyulok, de milyen áron? Mit csináljak? Áldozzam fel a fiamat? Nem tehetek... Kihez forduljak tanácsért? És tépelődései közben beugrott: a plébánostól kér tanácsot. Még aznap este megjelent a plébánián, s bizalmas gyónásra kért engedélyt Fecsegi atyától.
– Hallgatlak, leányom – mondta kopasz békaszáját negédes mosolyra húzva Fecsegi.
– Atyám, a tanácsait szeretném kérni sok mindenben.
– Hallgatom, csak szépen sorjában, ide a fülembe, leányom.
– Atyám, gondok gyötörnek, s nagy az én bánatom.
– Ki vele, hallgatlak.
– Élet és halál gondja nyomasztja lelkemet. Jaj, nem tudom hogyis kezdjek hozzá?
– Majd én segítek –, mondta az atya és rákérdezett – Istennel minden rendben?
– Hogy érti, atyám?
– Istennel nem vagy perben, haragban?
– Nem atyám. Isten jó, s remélem, megérti gondomat.
– Kezdjed.
– Atyám, az a kérdésem Istenhez, hogy az ember, földi halandó, mennyire rendelkezik a testével.
– Mindenben gyermekem. Felnőtt ember mindenben rendelkezik a testével.
– És akkor a paráználkodásra van feloldozás? Hiszen ha a testemmel én rendelkezem, akkor a férjemen kívül azt mással is megoszthatom?
– Nem leányom, aki házasságban él, az örök hűséget fogadott, és azt nem lehet feloldani.
– Egyetlen alkalomra sem, atyám?
– Nem, nem. Isten nem engedi a paráználkodást.
– És ha már megtörtént, atyám?
– Ha csak egyszer történt meg, akkor kirójuk a penitenciát, és Isten fátylat borít rá.
– Köszönöm atyám, kérem a penitenciát.
– Később, a végén kirójuk rád lányom. Mi van még, ami nyomja a lelkedet.
– Atyám, ha már testemen Istennel ketten osztozunk, kérdezzük meg Istent, hogy mennyiben van jogom az életem felett dönteni.
– Úgy érted, hogy a sorsod alakításában?
– Nem, nem atyám: életem és halálom között.
– Hogy van-e jogod a halálod megválasztásában?
– Igen, atyám, azt szeretném tudni, hogy dönthetek-e abban, ha meg akarok halni.
– Önkezével senki nem vethet életének véget. Tiltja a tízparancsolat.
– És ha már nincs értelme az életnek?
– Isten haragszik! Ilyet még gondolatban sem tehetsz! Istennek minden teremtése egyaránt kedves. Életre születtünk, leányom, nem halálra.
– De atyám, amikor oly nehéz élni!
– Miért?
– Atyám, amikor valakire halálos kór tör rá, napjai megszámláltattak, ha nem akar szenvedni, nem akar csúful, matracsírban elrohadni, akkor sincs joga meghalni?
– Nincs.
– Atyám, Isten kegyetlen, inkább hagyja szenvedni az embert, mint simán átlépni a halál sövényét?
– Leányom, ez nem így van. Mennél többet szenved valaki azért, hogy a túlvilágra jusson, annál nagyobb örömben lesz része a mennyek országában.
– Atyám, engemet a túlvilág nem érdekel. Én itt a Földön akarok élni! És ha ki kell múlni emberhez méltóan, szépen akarok meghalni.
– Isten nem engedi ezt a módot!
– Atyám, ha Isten lefogja az önmagamra emelt kezemet, s kegyetlen szenvedésre ítél, akkor mást kérdezek.
– Mondjad, hallgatlak!
– Atyám, ha lenne lehetőség az életben maradásra, de ennek nagy ára van, akkor megadhatom-e az árat az életemért?
– Az életért semmilyen ár nem sok, bármi megadható...
– A fajtalankodást Isten bünteti-e atyám?
– Bizony bünteti leányom.
– És a fajtalankodásra való rábírást?
– Azt szintén.
– És ha ennek egy élet az ára?
– Akkor sem lehet fajtalankodásra rábírni valakit.
– Istenem, akkor meg kell halnom... Hát nincs egy kis megértés sem ott fenn az égben?
– Békülj meg, leányom, a halál gondolatával. Szépen méltósággal is meg lehet halni.. Majd én felkészítelek a nagy útra!
– Atyám! Én nem akarok meghalni! – sikoltotta Rita, s az atya kezébe kapaszkodva csókjaival és könnyeivel áztatta a zsíros, püffedt kézfejeket – kérem a penitenciát!
– Békülj ki Istennel. Naponta 2 óra imádkozást, tíznapos szigorú böjtöt rovok ki rád, és 10 nap múlva gyóntatószékemhez várlak. Ámen. – rebegte kenetteljesen, Fecsegi esperes, s elbocsátotta Ritát.
Rita kábultan támolygott ki a plébániáról, és egyenesen a templomba ment. Az oldalajtóban letérdepelt szent Rita szobra elé, és őhozzá imádkozott.
– Szent Rita, te, aki gyógyíthatatlan betegségben szenvedtél, matracsírban eleven elrohadtál, s mindezt jajszó nélkül tűrted, adj erőt! Kérlek, te adj nekem felmentést Isten előtt... – s amint mondta a magáét, szemei bepárásodtak, s a könnyfátyolon át lelke Rita lelkével találkozott. A földi halandó és a szent lelke összefonódott, s a szent bátorító mosollyal megszólalt.
– Mondd, mi nyomja lelkedet, leányom, s nálam megértésre találsz!
– Ó, boldogságos magasztos Szent Rita, nagy az én dilemmám!
– Ki vele!
– Halálos kór támadott meg. Gyógyíthatatlan, mint a tied egy-koron. Önkezemmel szerettem volna végetvetni életemnek, de ehhez segédkezet nem nyújt sem, földi halandó sem, Isten. Az emberek lefogják kezem, Isten gúzsba köti a lelkem. Mit tegyek szentasszony?
– Fogadd türelemmel a közelgő halált, s viseld el a kegyetlen szenvedéseket!
– Nem bízom magamban anyám! Gyenge vagyok, félek, hogy elbukok, s elvesztem emberi méltóságomat. Nincs erőm elviselni a szenvedéseket.
– Segítek. Imádkozz, s én melletted leszek!
– Nem megy. Gyenge vagyok és esendő.
– Többet nem tudok segíteni.
– Lenne egy lehetőség anyám az életben maradáshoz.
– Én csak a halálba menőknek tudok segíteni...
– Kihez forduljak akkor Szent Rita?
– A Szűzanyához leányom, hátha ő megérti bánatod, s felemeli a szívedet.
– Köszönöm Szent Rita.
Rita átvánszorgott a Szűzanya szobrához. Letérdepelt a hideg márványlapra, és imára kulcsolt kézzel könyörgött Szűz Máriához.
– Szűzanyám, te, aki szintén anya vagy, segíts nekem. Adj tanácsot egy földi halandónak, leányodnak!
– Hallgatlak – jutott el a ködből a Szűzanya válasza Ritához.
– Anyám, a tanácsodat kérem, van-e jogom az élethez, ha már megszülettem?
– Természetesen, hogy jogod van élni.
– És ha ennek a túlélésnek ára van?
– Az életért mindenféle árat meg kell adni.
– És ha az, az ár az általam szült fiúgyerek feláldozása?
– Én is feláldoztam fiamat az emberiségért.
– Én csak áldozatot kérek a fiamtól, amit nem köteles megtenni...
– Mi lenne az?
– A testét kellene átengedni egy tudornak, aki cserébe csodapirulákkal és energiaadással visszahoz az életbe.
– Nagy ár ez leányom, de az ügy kettőtökre tartozik. Ha a fiadnak fontos az édesanyja élete, akkor semmi se drága...
– Még az sem, ha bűnös cselekedetre bírom rá?
– Isten előtt a bűntől megtisztul az, aki nemes cselekedetből teszi, azért teszi, hogy egy lelket megmentsen az életnek.
– Anyám, megtehető ez?
– Csakis önkéntes alapon. A ti kettőtök ügye. Senki nem szólhat bele.
– És Isten? Isten mit szól ehhez, anyám.
– Isten hatalmas. Isten megbocsát. Egy pillanatra behunyja a szemét.
– És a tudorral mi lesz anyám?
– a tudor velejéig romlott kéjenc. Amit művel, Istennek csípi a szemét, bűze facsarja az orrát, de Isten jó! És Isten mérlegre teszi cselekedeteit. Az egyik serpenyőben a jócselekedetei vannak: emberek ezrei, akiket visszaadott az életnek, míg pár tucat elkárhozott lélek a másik serpenyőben, akikkel paráználkodott. A mérleg a jó felé billeg. Hagyni kell őt, ténykedni, amíg hasznos az emberiségnek. Ha negatívba billen a mérleg, akkor Balambér a pokolra kerül. Ez az Úr és az ő dolga. Hagyjuk meg ezt nekik, majd elrendezik egymás között. Te pedig remélj, s beszélj a fiaddal!