Selymes szellők simogatják lelkemet,
Két szememnek sugara rád mered.
Bársony szellők fogják meg a kezemet,
A szerelem mely tehozzád elvezet.

Jaj, lelkem, sajgó lelkem, hogy szenvedett,
Kit szerettem, kínjaimon nevetett.
Megcsalt lelkem, mély kútba vetette,
Árva szívem vasfogókkal tépette.

Gonosz, csalfa, rút szeretőm, galádul elhagyott,
Duzzadt ajkaimra a szerelem ráfagyott.
Víg mosolyom ránccá dermedt arcomon,
Által nézett rajtam, mint ördög a falon.

Sajgó lelkem pátyolgatom, ápolom,
Fonnyadt virág, lekókad az asztalon.
Megkérem a jóistenkét, cserélje ki lelkemet,
Ezzel a nagy bánattal élni tovább nem lehet.

Új lelkemmel, új szeretőt keresek,
Kelepcébe soha többé nem esek.
Aki pedig birtokolja lelkemet,
Nem engedi el soha a kezemet.

Kéz a kézben állunk eléd Úristen,
Kössed össze lelkeinket az égben!
Megígérem, búbánatba, többé nem esem,
Ha megcsalna, visszakérem tőle a lelkem.
Ha a szívem elrabolta, adja vissza lelkemet,
Hazaviszem, és fiókomba elteszem.