Az egyiptomi útra abból a megfontolásból esett a választásom, hogy ha én el akarom kezdeni a világ megismerését, akkor a világ kultúrájának bölcsőjével, Egyiptommal kell kezdenem.

Előkészületek.

Mivel ez volt első nyugati utam, először is ki kellett váltanom a kék útlevelet. Igen ám, de én a kék útlevéllel már 1981-ben is kísérleteztem, de nem kaptam meg. A helyzet a következő volt: az útlevélkérelmet először alá kellett íratni a művezetővel, majd az üzemvezetővel, és ha ők aláírták, akkor az üzemi négyszöggel - ami egy hónapban egyszer ülésezett - jóváhagyatni, és ezután kerülhetett rá a nagypecsét a személyzeti főosztályon. Én tudtam, hogy az üzemi négyszög hónap végén, 25-e körül ülésezik. Nekem pedig kellett volna a vízum miatt a hónap elején az útlevél. Mit tehettem: aláírattam a művezetővel, üzemvezetővel, és az üzemi négyszöget kihagyva felvittem a személyzeti főosztályra, és előadva a tényállást kértem, hogy írják alá. Aláírták. Én beadtam a megyei rendőr-főkapitányság útlevélosztályára szabályosan, ahol megígérték, hogy hamarosan megkapom az útlevelet. Hát, nem kaptam meg, mert az üzemi négyszög sértett hiúságában utánam nyúlt, és megakadályozta, hogy megkapjam az útlevelet. Így aztán nem jutottam el Olaszországba, és sajnos, azóta sem tudok eljutni, mert most meg már az időbe nem fér bele.
1982-ben, mivel szellemi szabadfoglalkozásúvá váltam, a körülmények kényszerítő hatására megreszkíroztam az újabb útlevélkérelem beadását, és a jóváhagyó hatóság helyett saját pecsétemmel én javasoltam saját magamnak az útlevelet, mint személyzeti vezető. Bármilyen faramuci is a dolog, üzemi négyszög ide vagy oda, megadták a hőn óhajtott útlevelet.

Az útiholmi összeállítása

Mivel először indultam szubtrópusi, sivatagos országba, az úti ruházatomat vegyesen kellett összeállítani. Az utazási iroda, IBUSZ felhívta a figyelmet, hogy nappal északon 17 fok átlag hőmérséklet van, délután 27, de az éjszakák hűvösek. Tehát őszi és nyári vászonruházatot, de pulóvert is vigyünk magunkkal.
Én egy cipzáras sporttáskába pakoltam összes holmimat, ami állt egy krisztuspapucsból /pacsker/, fogkefe, villanyborotva, három vászoning, egy hosszúszárú és egy rövid vászon-nadrág, egy pulóver, hét alsónadrág, négy póló. Ezen kívül egy üveg pálinka, nescafé, poliset, bicska,, konzervnyitó és öt húskonzerv.
Sem fényképezőgépet, sem filmfelvevőt nem vittem magammal. A szememmel akartam látni, és az agyammal lefilmezni a látnivalókat.
Mivel hetven dollár költőpénzzel láttak el bennünket, így feketén vettem egy ötvendollárost, és az egész felkészülés s a ferihegyi becsekkolás hatalmas drukkal telt el, hogy hátha felfedezik nálam a dugipénzt. A veríték is kivert a halálfélelemtől, amikor a motozó vámoshoz irányítottak. De erről majd később.

Az elindulás

Gyorsan eljött az indulás napja. Megkértem szomszédomat, hogy rozoga Trabantján fuvarozzon fel a reptérre, és majd az utazás végeztével jöjjön értem. Így kocogtunk fel a reptérre. Miután ráakadtam a csoportra, érzékeny búcsút vettem a fuvarostól, és magamra maradtam új családommal. Mert ne feledjük, hogy arra a 21 napra, míg össze vagyunk zárva, a csoport jelenti számunkra magyarságunkat, kis családunkat, a hovatartozást. Félénken, félszegen tekintgettem körbe leendő csoporttársaimat fixírozva. Ugyanezt tette a csoport másik kis szürke, vedlett ruházatú emberkéje is. Ő is félénken tekintgetett. A csoport két domináns egyénisége a miskolci házaspár volt: Pubi és Mancika. Hatalmas, elhízott termetükkel uralták a mezőnyt. A férfi kisszövetkezeti igazgató, az asszony is magas beosztású egyén, aztán volt négy orvos házaspár, ezek egy csoportot képeztek. Egy másik orvos házaspár, ők egy hasonszőrű egyetemi tanár házaspárral voltak együtt, ők zsidók voltak. Már idősek, nyugdíjasok mind a négyen. A férfiak csak szimpátiából kísérték az asszonyokat, és sokszor le sem jöttek a buszról, mert a járás is nehezükre esett, hiszen 75-80 évet cipeltek a vállukon. Az asszonyaik, akik jóval fiatalabbak voltak, bezzeg fáradhatatlanul rótták a kilométereket. Aztán volt két özvegyasszony, akik örökségüket utazták el. Volt egy erdélyi származású magyar asszony, Ica, akivel későbbi utamon is találkoztam, majd Irén, egy öreglány, aki fogorvos volt és állandóan jegyzetelt, bár jegyzeteit soha nem használta, mint később megtudtam. Volt egy szép, fiatal butikos nő a férjével, aki egy nagy megye főépítésze volt, és végül az idegenvezetőnk, egy fiatal, szőke hölgy, aki igyekezett a tolmácsoláson kívül mindent elintézni kisebb-nagyobb sikerrel. Egyelőre azonban még csak az indulási oldal csoportos várójában téblábolunk. Miután leadtuk az útleveleket, nekiálltunk kitölteni a vámáru-nyilatkozatot, biztosítási cédulákat. Be kellett mutatnunk a kolera és pestis elleni oltási bizonyítványokat is, és ezzel megkezdődött az eligazítás.
- Figyelem! Szeretettel köszöntöm a kedves útitársakat, XY Terike vagyok, én leszek az önök idegenvezetője. Kérem, hogy az egyedül-állók keressenek párt maguknak, mivel kétágyas szobákban leszünk elhelyezve. Mindenki a párjával együtt iratkozzon fel nálam, és a szoba elosztás e szerint történik. Kérem, hogy a vámáru-nyilatkozatba tüntessék fel a kivitt értékes tárgyaikat, hogy visszafelé ne legyen probléma a vámon. Kérem, hogy az engedélyezett, BC számláról felvett valutákat készítsék elő ellenőrzésre. Az IBUSZ által kapott valutát a tranzitban kapják meg. Senki ne próbáljon valutát elrejteni, a vámon átvinni, mert lebukás esetén esetleg az utazásból való kizárással is járhat a valutarejtegetés. Kérem akkor bediktálni a párokat, és a bőröndökkel a csomagfeladáshoz felsorakozni.
Miután elmondta a litániát, én riadtan tekintgettem körbe, és szemem megállott a másik kis szürke emberkén. Ő szólított meg:
- Egyedül vagy?
- Egyedül - mondtam.
- Lehetnénk párban? - kérdezte félénken.
- Jó, rendben - mondtam, és bediktáltuk nevünket.
Jól választottunk. Sem ő, sem én nem horkoltunk, és ez az utazás szempontjából döntő. Útitársam, mint később elmondta, katolikus pap, 37 éves. Én pedig negyven voltam. Tehát életkorban közel álltunk egymáshoz. Én ateista - ő hívő keresztény. Én káromkodtam, ő imádkozott, tehát egész jól kiegészítettük egymást. Mint később kiderült, ő sem vetette meg az italt pap létére, mert egy üveg pálinkát, szódásszifont, három liter bort hozott az útra.
Miután összemelegedtünk, remegő lábakkal indultunk a csomagfeladáshoz. Mivel Zoli /a pap/ volt az első és én meg a második, a sorban rögtön a motozó vámosok asztalához küldtek mindkettőnket. Nekem úgy remegett a lábam, hogy az ájulás környékezett az eldugott ötvendolláros miatt. A dugidollárt a papír-zsebkendő csomagba rejtettem el.
Két vizsgáló asztal volt. Az egyiknél női vámos, a másiknál férfi. Zoli a nőhöz, én a férfihoz kerültem. Szerencsémre. A férfi nem nagyon faggatott ki, irataimat nézegette, egyszer beletúrt a táskámba, megtapogatta a zsebeimet, és be is fejezte. Hanem a nő! Szegény Zolit alaposan kiforgatta. Nem restellte a szódásszifonból kiönteni a vizet, szétszedni a szifont! Kibontotta a mokkáscukor dobozát, kiöntötte a nescaféját. Nem tudom, mit keresett, de miszlikre szedte szegény papot. Az meg, amilyen lobbanékony, már-már a kitörés határán volt, de türtőztette magát. Szóval, ilyen tüzetes vizsgálaton estünk át. A csoportból csak egynél találtak plusz dollárt. Sajnos, azt ott is marasztalták, mivel tetemes összegre rúgott a pénz.
Szerencsésen túljutottunk az ellenőrzésen. Betereltek bennünket a tranzitba, és ott mindenki megkapta a maga kis dollárkáját. Terike, az idegenvezetőnk további eligazítást tartott. Elmondta, hogy a víz ihatatlan. Senki meg ne próbáljon mást, csak palackozott vizet inni, amiből 1 liter 2 font, vagy üdítőt. Még a szállodában kapott, úgynevezett desztillált vizet se igyuk, mert az is fertőzött. Hiába vagyunk beoltva, ennek ellenére olyan bélfertőzést kaphatunk, hogy elrontjuk az egész utunkat vele. Ezen kívül mindenkinek baksist kell adni. Baksis jár a WC-használatért, a kézmosásért, a csomag felvivésért, ha valakit lefényképezünk, ha valakivel szóba állunk, már nyújtja a markát. Szóval mindenért. Vigyázzunk, mert lépten-nyomon igyekeznek minket becsapni. A keresztények becsapását Allah bocsánatos bűnnek tartja. Az utcán nőre nézni, nőt fixírozni, megtapogatni életveszélyes: stb,stb... Na, ez is jól kezdődik!
- Egyáltalán, mit szabad csinálni Egyiptomban? - kérdeztem bambán.
- Nézni uram, szemlélődni!
- Nade, ha az is veszélyes - kötöttem az ebet a karóhoz.
- A nők kivételével mindent a szemnek, semmit a kéznek, szájnak! - zárta le a kérdést Terike.
Aztán mindjárt adódott a másik kérdés. A csoport ugyan együtt van, a magyarázatokat az idegenvezető fordítja, de mi van akkor, ha egyedül elcsatangolunk. Mi van azzal, aki nem tud se arabusul, se angolul?
- Kérem a csoport azon tagjait, akik nem beszélik a nyelvet, és angolul sem beszélnek, hogy maradjanak velem, vagy egy angolul tudóval, mert ha elvesznek, vagy ha valami baj éri önöket, netán kirabolják, megverik, megerőszakolják, vagy becsapják, akkor ebben a hatalmas bábeli zűrzavaros metropolisban úgy eltűntetik önöket, hogy nem lesz időnk a megkeresésükre, és itt maradnak akár egy évig is.
Na, ezek után az ijesztgetések után teljesen megrémülve kuporogtunk foteljeinkben. Az én angol nyelvtudásom mindössze annyiból állt, hogy "gud moning," "plisz," "thenkju," meg a számokat tanultam meg tízig. Igaz, az arab számokat is felírtam egy darab papírra, aminek később jó hasznát vettem. Ezzel a nyelvtudással indultam neki a világnak. A pap még annyit sem tudott. Mindenesetre elhatároztuk, hogy mi ketten együtt kószálunk, s esetleg még egy vagy két emberrel állunk össze, mert nem jó az, ha sokan vagyunk, mindenki mást akar.

Megérkezés Kairóba

Éjjel két órakor érkeztünk meg a kairói reptérre. Igen hűvös és holdvilágos éjszaka borult a városra. Könnyen észrevettük, hogy Kairó fölött vagyunk, mert az összes arab átrohant az ablakfelőli oldalra, és rajtunk keresztülmászva, egetverő dobogásba és ordítozásba tört ki: El Khair!...El Khair! Ordították, miközben rajtunk feküdve, lefelé bámultak. Úgy ujjongtak, mint a gyerekek.
Kiszállva a gépből, megcsapott a sivatag felől érkező hűs levegő. A reptér szögesdróttal és katonasággal körülvéve. A városba menő úton is katonai posztokat láttunk felállítva.
Szállodánk a diplomata negyedben, a román követség melletti Charlton szálloda volt. Egy patinás, régi, lerobbant szálloda. Ráadásul a szigeten voltunk. Ha be akartunk menni a városba, akkor át kellett menni a hídon, és jó fél órát kellett gyalogolnunk, mire beértünk. A közelben semmi élet, csak építkezések, katonák, követségek. Ide csak aludni jártunk haza. Az ellátás egyenesen csapnivaló. Mivel szezon után voltunk, csak csökkentett személyzettel dolgoztak. A mi csoportunkon kívül még egy nyugat-német csoport lakott az egész szállodában. Amint megérkeztünk, a lehangolóan sivár hallban megkezdődött a kulcsok kiosztása. Mi a pappal a harmadik emeleten kaptunk szobát. A lift természetesen nem működött - azaz a boyok kikapcsolták, gondolván, így kénytelenek leszünk velük felvitetni a bőröndöket, s leesik a baksis - így hát kénytelenek voltunk velük felvitetni a csomagokat. Odafenn ért a másik meglepetés bennünket, mert amint letejeltünk, aprópénzünk nem lévén, egy-egy szappannal adóztunk, a boy közölte, hogy meleg víz nincs, de ha kell, akkor a szobalánynak, aki egy termetes négerfiú, kell szólni, és kellő baksis ellenében lesz melegvíz. Így aztán a szappankészlet rohamosan fogyni kezdett. Én húsz szappant és ugyanannyi cigarettát hoztam az útra, de épp, hogy kitartott az út végéig. Még mindig olcsóbb volt, mintha dollárjainkat osztogatjuk el.
A másik meglepetés akkor ért, amikor lepakoltunk: szép, nagy családi ágyat kaptunk a pappal. Először nem is tűnt fel, hanem amikor a másik szállóban meg külön ágyat kaptunk, akkor gondolkoztunk el, hogy nekünk meg külön ágy dukál. Mindenesetre kipakoltunk, és zuhanyozás után, mély álomba zuhantunk.
A másik meglepetés reggel ért bennünket. Az ürességtől kongó étteremben kontinentális reggelit kaptunk: két szelet pirítós, negyed vaj, falat jam, tea. Még jó, hogy hoztunk egy csomó hazait.
Miután így jól megreggeliztünk, elkezdtük az első nap programját. Természetesen minden utazásnak első számú programja a városnézés. Mi is városnézésre indultunk. A nyüzsgő főváros lüktetése megfélemlített, mellbevágott és elbizonytalanított bennünket. Egyáltalán, hogy lehet itt közlekedni? Sehol egy jelzőtábla, és az úton ember, szamár, ló, kutya, teve, teherautó, személyautó, autóbusz egyvelege kavarog. És a balos közlekedés. Ezt külön szokni kellett. Mindenesetre, egyhetes kairói ott létünk alatt egy balesetet láttunk.
Körsétánkat az óvárosban kezdtük. Visszataszító volt a régi düledező házak körül lévő hatalmas szeméthegyek, szemetet turkáló gyerekek, öregek, kutyák látványa. Hiába a sok régi emlék, a jelen mindig visszahúz bennünket. Üde színfoltként hatott, amikor felmentünk a barbakánba és a hatalmas Azhar mecsetbe. Tényleg monumentális. Állítólag ez a világ legmagasabb mecsetje. Itt tanított a mi Germanusz professzorunk is. A mecset kocka alakú, csúcsíves saroképületekkel kiegészítve és arab mintákkal díszítve. Pompás látvány. Mivel Egyiptom háborúban áll, természetes, hogy szögesdróttal vagyunk bekerítve, katonákkal körülvéve, és fényképezni tilos.
A mecsetben belül több ezer ember is elfér. Alul hatalmas szőnyegekkel letakarva, csak mezítláb léphetünk be. Cipőinket kinn kell hagyni egy bizalmatlan kinézetű őr gondjaira bízva. Aztán vagy meg lesz, vagy nem. Esetleg elcserélik egy ócska bennszülött mamuszra.
Én, kis sarumat lerúgva, nylon szatyorkámba tettem, és bevittem. Jól tettem, mert bizony mikor kijöttünk, a hatalmas termetű Pubinak a negyvenötös cipellője szőrin-szálán eltűnt. Óriási ribilliót csaptunk, de aztán kiderült, hogy a megőrzés az olyan nem hivatalos féle, mert csak annak felelnek a holmijáért, aki a túloldali bezárható fakkokban helyezi el, és tikettet kap... Ennyit a megőrzésről. Ezt a mókát a világ összes mecsetjeiben eljátsszák azokkal, akik nem ismerik a fortélyt: erőszakkal levettetik a cipőket, kaszíroznak, de felelősséget nem vállalnak... Ez amolyan társadalmi megőrzésféle. Igaz, nem is követelik a baksist, csak szelíden kérik, ha nem adok, nem mernek ribilliózni, mert a mindenütt jelen lévő fekete ruhás turistarendőrség elkergeti őket. A turistarendőrökről: minden jelentősebb, turisták által látogatott objektumban turistarendőrök vigyázzák a turisták épségét. Hozzájuk lehet fordulni, ha bajban vagyunk: ez mindenesetre biztonságérzetet ad.
A mecset kertje elhanyagolt, aknavetők a sarkokban beásva, őrbódék és szögesdrótok. Ez lerombolja a gyönyörű kilátás élményét.
Ezután lementünk a kopt negyedbe, és megtekintettük az ősi kopt templomot, melyet Mária temploma néven is említenek. Itt van a József-kút. Megmutatták, sőt le is mehettünk a kúthoz. Állítólag József ebben a kútban rejtőzött Máriával és a kisdeddel a pogrom elől, amikor a Dáviditákat öldökölték. A templom belül egy teljesen épen maradt több mint kétezer éves faépület eredeti festéssel. Az első átalakítást az őskeresztények végezték rajta, majd a koptok vették birtokukba. Ők meghagyták az eredeti altemplomot, és ráépítettek. Impozáns látvány a kettő ötvözete.
A templomból kijőve megcsap a jelen bűze, térdig gázolunk a szeméttengerben. Iszonyatos. Az orrfacsaró bűz, a kéregető koldusok, koszos, trahomás, csipás szemű koszos gyerekek látványa megdöbbentő és elkeserítő. Ezen a hatalmas nemzeti könyvtár és az ősi papiruszokat, könyveket rejtő könyvtáruk sem segít. Fuldokolunk a jelen ocsmányságában. Amint kibukkanunk a múlt szépségei közül, szembeköp, orrba vág a jelen otrombasága.
Ez az óváros. Az újváros estére marad. Vacsora után általában együtt indul be a csoport a kilenc óra körül ébredező városba. Ott aztán csoportokra oszlunk, és ki-ki megy a boltocskákba és egyéb látnivalókkal való ismerkedésre. Első nap, és ez minden utamon így történik, forgatókönyvszerűen a helyi idegenvezető beviszi a csoportot az ő általa ismert legolcsóbb, legjobb bazárba. Ez azért történik, hogy amíg van pénze a csoportnak, addig fejje le az ő bazárosa, és ő majd kapja a percentet. Így is történt. Az idegenvezető kijelentette, hogy a világhírű Khal-Kali bazárba visz bennünket. Ki ne ment volna. És valóban bevitt a busz bennünket a Khal-Kali bazárba. És valóban ott volt minden a legolcsóbb. Az persze rögtön feltűnt, hogy idegenvezetőnk azonnal átvedlett eladóvá, és beállt a pult mögé, amint megérkeztünk, de nem törődtünk ezzel. A bazár óriási. Hatalmas, vasszerkezete beüvegezve impozánsan borult az eladótér fölé. Volt ott minden: réztárgyak, Buddhák, elefántok, tevék, hamutartók, kancsók és milliom egy kis ajándéktárgy. Ez volt a szuvenír részleg. Aztán feljebb menve bementünk a bőrdíszmű részbe. Bőrkabátok, ruhák, táskák, cipők garmadája. Aztán a sálak, ruhák osztálya, majd az ékszerosztály következett. Ámultunk és bámultunk. Mivel be kellett osztani a pénzemet, naponta 6 dollárt költhettem. Így aztán, ha abból spóroltam, csak azt tudtam ajándékra költeni. Voltak viszont, akik vadul vásároltak, mert teli voltak pénzzel. Mi Zolival inkább szemlélődtünk. A bazárból kijőve elgyönyörködtünk a belváros gyönyörű bérházain, palotáin, csillogó üzleteiben, kirakataiban és a fényekben. Az újváros gyönyörű és lenyűgöző éjjel. Természetesen a koldusok hada itt is elszomorító látvány. Sose felejtem el, mentünk át a hídon hazafelé, amikor ott feküdt egy koldusasszony egy megnyomorított, meztelen csecsemővel, és kéregetett. Azóta számtalan direkt megnyomorított, megcsonkított gyereket láttam, és kezdem megszokni a látványt: ez is egy ipar.
A látnivalótól és a fáradtságtól elcsigázva érkeztünk haza. Természetesen megint nem volt meleg víz. Megint meg kellett keresni a szobanégert, és kikunyizni, hogy nyissa ki a meleg vizet. Most nem adtam neki borravalót. Mondom Zolinak, meglátjuk, mi lesz. Meg is láttuk: fürdés közben még a hideget is elzárta. Kénytelen volt a pap sűrű bocsánatkérések közben egy cigarettával kiengesztelni. Így ment ez nap mint nap. És nem lehetett tenni ellene semmit. Ez a szokás. Úgy, ahogy megfürödve ledőltünk nászágyunkra, és hamar álomba merültünk.

Látogatás a piramisoknál

Másnap egész napos program volt a piramisok meglátogatása. Először a szakkarai lépcsős piramisokat tekintettük meg, melyeket még az Óbirodalom alapítója, Dzsófer király idejében építettek. A piramisok, sajnos, elég rossz állapotban vannak, és az idő vasfoga kikezdte őket, de több évezrede állnak, és hirdetik az Óbirodalom nagyságát.
Ez a Dzsófer által épített piramis 60 méter magas. Nem túl nagy, de azért impozáns. Innen a Gizai piramisokhoz mentünk. Gizeh Kairó elővárosa. Sajnos, a város annyira közelre húzódott hozzá, hogy a kipufogógázok romboló hatása kezd érvényesülni. Ezen kívül el kell mondanom, hogy a Szadat alatti megerősödött elitréteg passzióból nyaralókat építtetett a piramisok közé, villanyt, telefont húzott be, utakat épített, vizet vezetett kertjeibe, és teljesen elrondította, megbontotta a sivatag gyönyörűséges látványát.
Mivel Szadat elnököt 1981-ben megölték, az új vezetés megkezdte a kiváltságosok nyaralóinak lerombolását. A buldózerek akkor is működtek, kiszaggatva a vezetékeket, legyalulva a házakat, amikor ott voltunk.
A három piramis közül a legnagyobb a Kheopsz piramis, eredetileg 149,7 méter magas volt. Ma már sajnos csak 137 méter, de így is lenyűgöző. Az történt, hogy a mészkőborítást lefejtették róla, és felhasználták építkezéshez. A Kheopsz piramist körbejártuk, és szemrevételezés után be is mentünk a belsejébe. Még meg kell említenem, hogy a piramis körül rengeteg tevés ember őgyelgett, és a felcicomázott tevéket vezetve erőszakkal agitáltak bennünket, hogy üljünk fel a tevére, menjünk egy kört, fényképeztessük magunkat. Igen ám, csak nem tudtuk, hogy előre meg kell alkudni. Mikor kérdeztük tőle, mennyi, azt mutatta, hogy egy, igen ám, de ez nem érvényes. Az csak csel. Én is így jártam. Mondom a papnak, vegyen le a tevéről, felülök, aztán ő üljön fel, és én veszem le őt. Így is tettem. Mutogatom az öregnek, hogy előbb én, majd a pap, és mennyi. Erre ő mutatja, kettő. Jó, felülök, és elkezdi vezetni a jószágot körbe. Én rosszat sejtve pár lépés után kérdezem, mennyi. Mutatja, hogy 5. Elborzadtam, uramisten, mi lesz ennek a vége. Na, a vége az lett, hogy amikor körbevezetett, akkor már 10 dollárt követelt. Arról már felvilágosítottak, ha be nem fizetek, akkor úgy fekteti le a tevét, hogy ráhúz a farára, és a teve átdob a púpon, hogy összetöröm magam. Ehhez semmi kedvem nem volt. Elmutogattam neki, hogy csak öt dollár van nálam, de a másik az adja a többit. Így aztán megúsztam. Nagy izgalommal vártam, hogy mi lesz a pappal. Ő büszkén felült, le is vettem, majd tett egy kört. Hanem amikor a leszállás következett, igen nagy ribilliót vert az öreg, mert Zoli csak egy doboz cigarettával akart fizetni. A tevét ingerelve, vad nyerítés és szitoközön közepette végül is zsebeit kiforgatva öt dollárral és egy cigarettával megúszta Zoli is, de az öreg a tevehajtó ostorral kergette a Kheopszba vájt alagútba menekülő papot. Ezzel még nem lett vége a dolognak, mert amikor kijöttünk a piramisból, az öreg az idegenvezetővel beszélt, és követelt még 10 dollárt. Mi bemenekülve a buszba nem fizettünk, mert azt is soknak tartottuk. Ha a buszsofőr nem ad gázt a busznak, az öreg beveri az ablakot. És ekkor magyarázta el az idegenvezető, hogy mindent előre alkudjunk ki, és a végén fizessünk csak. Igen ám, de nyelvtudás nélkül ez nem megy.
Na, de most a piramisoknál vagyunk. A hatalmas piramis belsejébe egy meredek alagúton lehet bemenni, ami 110 cm magas. Csak meggörnyedve lehet benne járni. Nagyon kényelmetlen volt a lefelé haladás. Leérve egy sima, fehérre meszelt sírkamrában találtuk magunkat. A szarkofágot elvitték a, Múzeumba. Benn semmit nem találtunk. Csak a puszta falak maradtak. A piramisból kikecmeregve megrohantak bennünket az árusok meg a tevehajcsár. Így bemenekültünk a hűs, légkondis buszba. A busz elvitt minket a Szfinszkhez. A hatalmas, monumentális faragványt éppen tatarozták. Megpróbálták visszahelyezni az állát, mely letörött vagy letörték. Ezen kívül baggerokkal takarították el a félig eltemetéssel fenyegető homokréteget a Szfinksz körül. A Szfinksz egyébként a Kheopsz piramis előtt álló 20 méter magas és 57 méter hosszú sziklából faragott emberfejű, oroszlántestű alkotás. Napóleon katonái állítólag céllövészetre használták, és akkor több sérülés keletkezett a fejen. Mindenesetre Napóleonnal tudósok és régészek is érkeztek, és nekik köszönhető, hogy a katonákkal teljesen kiásatták a homoksírba temetett Szfinkszet. És a Napóleonnal érkezett Champollion vitte magával a Rosettei követ, melyen háromnyelvű felirat volt, és ennek segítségével vált megfejthetővé a hieroglifák rejtélye, az egyiptomi képírás olvasata. Napóleon tudósai kezdték el kiásni a mocsárból a luxori templomokat,, és ők szállították el az egyik legszebb obeliszket is Párizsba.
Így nézelődtünk a szikrázó napsütésben a sivatag közepén, és a múlt hatalmas alkotásai mellett, mint a legyeket, hessegettük el a pillanat áhítatát és ünnepélyességét zavaró, illúzióromboló, szemtelen, tolakodó arabokat.
A harmadik nap. Az egész napot az Egyiptomi Múzeumnak szenteltük. Volt is mit néznünk. Óriási szerencsénkre Tuthenkamon éppen otthon tartózkodott, és teljes kiállítási anyagát megnézhettük. Az Egyiptomi Múzeum gyönyörű épülete is lenyűgöző. Hát még az a csoda, ami benn fogad bennünket! Mi voltuk, akik még a közönség előli elzárás előtt láthattuk a szent királyok, fáraók múmiáit. Na, de haladjunk sorjában! A földszinten található a kőtár. Szarkofágok, hieroglifák, szobrok, obeliszkek. Ugyanitt találhatók a mesterségek kiállításai. Az Óbirodalom története tablókon, makettokon látható, mely az újbirodalom történelmi bemutatásával folytatódik. Aztán a fazekasok remekművei, a műtárgyak, ékszerek és egyéb produktumok szédítő kavalkádjai.
És végül a csoda: Tuthenkámen sírkamrájának kincsei. A kis 17 évesen elhunyt fáraóról annyit tudunk, hogy Ehnaton után uralkodott, de lényegében Horemheb, a hadvezér volt a tényleges uralkodó. A kis Tuthenkhamen húgát vette feleségül, egy gyermekük született, de csecsemőkorban meghalt. A lényegtelen kis uralkodó a teljesen épen maradt sírkamra és a benne lévő kincsek által lett világhírűvé.
Döbbenten álltunk a hatalmas arany, elefántcsont és féldrágakő berakásokkal díszített halotti ládák előtt, majd a halotti kocsi, csónak, bútorok tömege nyűgözött le bennünket. Aztán a rengeteg kincs. Aranyozott, arany és ezüstveretű edények, ékszerek tömege. A ruhák, a trónszékek és végül a fáraó három maszkja: arany, ezüst és elefántcsont berakású halotti maszkok. A gyönyörű arc művészi megmunkálása. Döbbenten és mély megható csendben álltunk a csoda, a szépség előtt. És mindez egy kis sírkamrából került elő. A sírkamrát is láttam később a királyok völgyében. Egy életre szóló élményt jelentett nekem ennek a szépségnek a látványa. Lehetett bár Ramszesz a maga 90 évével a nagy hódító, a legdicsőbb fáraó, Dzsófer a honalapító, Kleopátra a honvesztő. A kis 17 éves senki neve fémjelzi Egyiptom hajdani nagyságát, mert ő a kézzelfogható, megtapintható valóság előttünk. Múltunk gyöngyszeme: halála tette értékessé az utókor számára.
Délben, ebédszünetül, elmentünk a Red Carpet fogadóba ebédelni. Ez egy hatalmas sátorfogadó, tiszta szőnyeg az egész, s egyben éjjeli mulató is. Én még voltam benn, láttam, azóta felgyújtották az iszlám fanatikusok, és leégett. Ragyogó, faszénen sült saslikot ettünk ottlétünkkor. A fogadóval szemben volt a Papirusz Múzeum. Ide is bementünk. Láttuk, hogyan készítették a papiruszt, és elgyönyörködtünk a régi papiruszok másolataiban. Délután természetesen visszamentünk a , Múzeumba. Az Egyiptomi Múzeum második emeletén voltak láthatók a múmiák. Tizennégy fáraó, több fáraónő, főemberek múmiáit láttuk. Döbbenetes volt a látvány. Azóta az őrült iszlám fundamentalisták nyomására elzárták, és vissza akarják temetni őket a sírokba.
Negyedik nap kirándulást tettünk, és meglátogattuk a SZADAT piramist. Ezt a kis piramis emlékművet a pont egy évvel ezelőtt itt meggyilkolt Szadat emlékére emelték. Éppen koszorúzás volt. Utána megmutatták a Szadat család palotáját, melyben az özvegy lakott a gyerekeivel. Majd megtekintettük a hatalmas temetőt. A temető masztabáiban, régi nemesi sírkamráiban emberek ezrei laknak. Beköltözött az alvilág. Igen megdöbbentő volt látni a temetőben zajló nyüzsgő életet. Aztán sétát tettünk megint az óvárosban. Itt egy érdekes jelenetnek voltam tanúja. Az úton nagy torlódás volt, már percek óta állt a buszunk. Kiszálltunk. Én kíváncsian odamentem megnézni az elakadás okát: egy kis kölyökmacska feküdt az út közepén napozva. Őt kerülgették a járművek. Odamentem, és mivel imádom a macskákat, megsimogattam, és felvettem a jószágot. Magamhoz szorítva arrébb vittem. Megdöbbenve és szájtátva lestek az arabok, de nem bántottak, mert a macska a szent állat, és ők hozzányúlni nem mernek, hát, még aki a macskát megfogja, az még szentebb állat, ugye? Na, így aztán tovább araszolhattunk. Aztán még egy jelenség: az autóbuszokon nincs ablak. Nincs autóbusz megálló sem. Az utasok az ablakokon ki-be ugrálva fürtökben lógnak a buszokon. Ez új volt. És mindenütt a fekete ruhás rendőrök. Újra a belvárosban lyukadtunk ki. Kitettek bennünket szabadidő eltöltésére. És volt is mit eltölteni. A város elegánsan öltözött arab férfijai és gyönyörű ruhájú hölgyei nagy eleganciával sétálgattak. Meglepett az, hogy fiatal férfiak kéz a kézben vagy karonfogva andalogtak. Majd a mindenütt elénk táruló kis teázókban vízipipát és mentateát kortyolgató férfiak látványa. Később megtudtuk, hogy az egyiptomiaknál az a szokás, hogy a férfiak csak harmincéves koruk felé nősülhetnek anyagi okokból. Namármost a hivatásos szerető, kurva megfizethetetlen. Így nem marad más, mint a fiatal fiúkkal való szeretkezés. Ez náluk természetes dolog. Úgy van ez, hogy 13-14 éves korban a fiú az idősebb férfi, a legény szeretője, majd az ő szeretője lesz a felnövekvő nemzedék. A nő, az szent. Nőre idegennek ránézni is veszélyes. Gyilkolni tudnak, ha lánytestvérüket valaki inzultálja. Éppen ezért senki sem kockáztatja meg, hogy kést állítsanak a hátába, marad a fiúszerető. Ez felháborító, de napirendre tértem felette, nem úgy a pap. Este igen kényes kérdéseket tett fel nekem, de erről majd később.
A városban minden utcasarkon, függőleges nyárson sütők vannak elhelyezve. A befűszerezett, illatos hús forogva sül, és hatalmas késsel szabdalja a sütőmester a finom falatokat. Bár korgott a gyomrunk, nem mertünk semmit sem megkóstolni. Aztán ott voltak a piláf, a húspogácsa, a lepényárusok. A milliom keleti édességet árulók és a fagylaltosok. A nyüzsgő, pezsgő életnek a bukéját az izgatóan zengő keleti muzsika adta meg. Minden magnóból más zene szólt. Ebbe a fülsiketítő zenebonába hasított bele olykor-olykor a müezzinek üvöltése, figyelmeztetve a híveket az imára. Szemem láttára tekerték le villámgyorsan a náluk lévő szőnyeget, és lehasalva, fejüket a földhöz verdesve imádkoztak egy sort a hívők. Ugyanez volt, ha ima idején a boltban voltam. Nem zavartatva magát a tulaj, kitekerte imaszőnyegét és imádkozott... Ilyen élményekkel tértünk haza. Az ötödik napon már akklimatizálódtunk, némileg meg is nyugodtunk, és már kezdett az ember egy kicsit másra is gondolni. Kezdett bennem is mocorogni valami, főleg a kis görög arab keverék szobalány iránt. Aki szintén viszonozta sóvárgó pillantásaimat. És amikor a baksisként átadott szappannal a kezét megszorongattam, ő is elmosolyodott, és arabul mondott valamit, amit én úgy értelmeztem, hogy majd este...
Vacsora után megittuk utolsó fröccsünket, és lefeküdtünk. A pap szokása szerint hanyatt feküdt, és morzsolóját morzsolgatva három-négy imát is elmormogott. Mint később megtudtam tőle, az imák száma attól függött, mennyi kiengesztelődési oka van rá. Többek között miattam kellett a legtöbbet imádkoznia, a ronda beszédemért, istenkáromlásért, meg a nőkre tett mohó megjegyzéseimért.
Most azonban hamar befejezte az imát, és nem hagyva békén a kart karba öltő fiúk látványa, kérdezgetett. Azzal indokolta a kérdéseket, hogy neki mindent kell tudni, mert a gyerekek, ha kérdezik, akkor válaszolni kell a kérdésekre.
- Hát nővel még sose volt dolgod? - kérdeztem bambán.
- Nem, tiltja a törvény: katolikus papra vonatkozik a cölibátus.
- Te, én úgy tudom, a cölibátus az papi nőtlenség?
- a hát!
- De attól még lehet kefélni, hogy nincsen feleséged!
- Jaj, ne beszélj már ilyen otrombán! Megint egy imával többet kell miattad elmondanom! Ha így folytatod, akkor egész éjjel imádkozhatok!- na, ide figyelj, te mamlasz! Te buzi vagy, vagy mi a fene van veled, hogy nem kamelod a nőket? Tudtommal a papok közt sok a buzi?- a csudát! Nekem nem kell sem a férfi, sem a nő. Nekem csak Isten van. Én őt szolgálom.
- És mit teszel, ha rajtad van a kangörcs? Maszturbálsz egy jó nagyot, mi?
- Nem. Az tudod, úgy van, hogy olyankor éjjel csodálatos álmom van, Jézuskával, angyalokkal álmodom, és reggelre ébredve magömlésem lesz.
- Hát, komám, fura egy szerzet vagy, de istenem! Nem lehetünk egyformák. Remélem, akkor nem kell félnem tőled?
- Hová gondolsz. Na, mesélj nekem a buzikról, meg hogy mit művelsz a nőkkel..., meg a szexről, szerelemről, ilyesmiről...- kérlelt a pap.
Nekem meg már ettől is igencsak merevedett a Bíborlándzsám. Na, gondoltam magamban, majd mesélek én neked, aztán ha elalszol becsalom a szobalányt, aztán majd a gyakorlatban is bemutatom, mi a szex. Így is tettem. Elmeséltem, amit a buzikról hallottam, meg egy pár nővel való esetemet. A pap nagy morzsolgatások, sóhajtozások közt két ima között elszenderedett. Nekem sem kellett több, kiosontam a szobalányhoz, és egy Lux szappannal megnyerve jóindulatát, becsaltam a szobába. Óvatosan ágyba bújtunk, és annak rendje és módja szerint áldoztunk Ámornak. A kis nő igencsak értette a szerelem módját. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt ez nekem, és mindjárt visszanyertem lelki egyensúlyomat. Mikor a második menet után aléltan feküdtem, akkor a kisördög bujkált bennem, és mutogatva rávettem a nőt, hogy a papnak valószínűleg kéjes álmától merevedő furulyáját próbálja egy kicsit kezelésbe venni, és elősegíteni az ejakulációt. A nő ráállt a dologra, és húsos ajkai közé vette a pap furulyáját. A pap azonmód meg is könnyebbült, de a nő mohósága miatt a pap hirtelen felébredt. Konstatálva a helyzetet az ájulás környékezte, és csak vetette magára a keresztet és:
- Távozz tőlem sátán, távozz tőlem sátán! - szavakkal a keresztet a nő felé fordítva kiűzte azt a szobából. Én alvást tettettem, de kénytelen voltam hasravágva magamat, arcomat és feltörő röhögésemet a párnába fojtani. A pap kétségbeesetten rázott fel.
- Bogi, láttad a sátánt?
- Miféle sátánt! - hebegtem bambaságot színlelve.
- Hát, azt a büdös kurvát, azt a görög szobalányt.
- Miért, mi van vele?
- Képzeld, a piszok bejött, aztán leszopott! Ilyen szégyen! Jaj Istenem, bocsáss meg! Hogy fogom én ezt a bűnt leimádkozni. Jaj sose tudom leimádkozni! - sápítozott. Erre én vigasztalni kezdtem.
- Ugyan Zoli, hát iszen álmodhattad is. Nem volt itt senki, én is láttam volna!
- Azt mondod, álmodhattam?
- Azt hát: álmodtad!
- Jaj, de akkor meg azért kell imádkoznom, mert oktalanul káromkodtam, megsértettem egy embertársamat! Mindenképp imádkoznom kell!
- Hát akkor imádkozzál, cimbora, ha ez könnyít rajtad. Legalább elélveztél? - kérdeztem sandán.
- Azt hiszem, igen, mert csupa mocsok a hálóingem. - Ugyanis azt elfelejtettem mondani, hogy a pap a bazárban vásárolt galabiában aludt, ami hálóingszerű vászonruha. Igen kényelmes.
Így telt Kairóban az utolsó éjszakánk, hogy az egyiptomi körútról még egyszer visszatérve két felejthetetlen éjszakát töltsünk el a Charlton hotelben.
Másnap vonatra ültünk, és az első osztályú légkondicionált hálókocsikban elindultunk Asszuán felé. Én a pappal voltam egy kocsiban. Az éjszaka csendesen telt el. Hajnalban felébredtem, és még a pap aludt, elvégeztem a szükségemet, megmosakodtam, megborotválkoztam, és kiültem a folyosóra az ablak elé. A látvány, ami fogadott, megdöbbentő és katartikus: részese lettem az egyiptomi napkeltének. A nap percek alatt kelt fel, és olyan hatalmas volt, hogy szinte megfoghattuk. Egészen közelről, hatalmas, vörös, majd arany ragyogással kúszott viharsebesen fel a horizontra, bíbor és arany fényözönbe borítva a tájat.
Döbbenten néztem a látványt. És a hajnali derengésben lenyűgözve bámultam a Nílus mentén lévő csatornákat, az öntözött konyhakerteket, a rizs- és banánültetvényeket. Nagyon érdekes volt, amint a vízkereket működtették. Az egy fakerék volt, lapátokkal ellátva, melyet egy szamár forgatott körbe, és a lapátok emelték a Nílusból, kijövő csatornából a földet behálózó kis csatornákba a vizet... Az ősi Egyiptomban jártunk.
Délelőtt érkeztünk Luxorba. A látványtól földbe gyökerezett a lábam. Kiszállva a vonatból rögtön szembe találtuk magunkat az útikönyvekből ismert híres, luxori oszlopcsarnokkal. A megdöbbenéstől szólni sem tudtunk. Hangtalanul bámultuk az ókori templom-együttes monumentalitását és saját hangyányi törpeségünket. Szájtátásra nem sok idő maradt, mert rögtön átmentünk a gyönyörű egyemeletes kis szállodánkba. A szálloda görög stílusú bűbájos épület, minden komforttal és rengeteg virággal ellátva. A városka közepén voltunk.
Ebéd után azonnal műemlék-látogatásra mentünk. Megnéztük belülről is a templomot. Elgyönyörködtünk a hatalmas oszlopcsarnokban, a király és a főemberek páholyán, a főpap és a papok szentélyein, és csak ámultunk és bámultunk. Nem fért a fejünkbe, hogy kerültek ide a hatalmas oszlopok, az obeliszkek, és ha már ide kerültek, akkor hogyan állították fel őket. Erre a következő magyarázatot kaptuk: Asszuánhoz közel a hegyekben, levő kőbányákban bányászták, helyben kifaragták, majd farönkökön görgetve a Nílushoz vonszolták, és azon leúsztatták ide az oszlopokat. Később a helyszínen ezt meg is láttuk, és egy félig kész obeliszket meg is tekintettünk.
Csodálatos helyi idegenvezetőt kaptunk, aki perfektül olvasta a képírást, és rengeteg információt adott nekünk.
Elmesélte a hatalmas templom építését, azt is megtudtuk, hogy az oszlopok tetején aranyozott fa gerendák nyugodtak, és a gerendák köze le volt fedve pallóval, majd márványlapokkal. A pallóra az égbolt festve a nappal, csillagokkal. A templom Ámon papjainak temploma volt és a főpap rezidenciája. Itt volt egy külön temploma a Szent Ápisz bikának. A bikában Ozíriszt tisztelték. Azt mondták a papok, hogy halála után a szent bika Ozírisszá változik. Tehát a népet és a fáraót az állat előtti tiszteletre és megalázkodásra kényszeríttették. A bikát halála után a szakkarai Szerapumba, azaz a bikatemetőbe helyezték. Voltunk ebben a bikatemetőben is. Lementünk a labirintusba, és vagy tíz bikaszarkofágot láttunk. Az őrült nagytömegű kőalkotmányt farönkökön húzták ide, benne a felékszerezett bikatetemmel, és úgy helyezték a sírba, hogy fokozatosan kivájták alóla a homokot, saját súlyától süllyedt le a labirintusba. Utána betemették. Ezután vette kezdetét az új Ápisz bika keresése. Csak olyan bika jöhetett számításba, amelyiknek fehér csillag volt a homlokán. Mindig megtalálták az igazit, erről tanúskodik a harminckét feltárt bikasír.
Este, a hang- és fényjátékon bepillanthattunk az ókori istentiszteletbe, a vetítés jóvoltából régi pompájában látszott a hajdani templompalota. Csodálatos élmény volt.
Másnap egész nap kirándultunk a régi Memfiszbe Hajdani nagyságából mára egy kis falucska maradt, és benne a fekvő Ramszesz- szobor, és egy köré épített, Múzeum meg a kőtár. Nem sok maradt a régi dicsőségből. Buszunk délután átvitt bennünket Thébába. Thébából nem sok maradt. Ami értékes lelet, az mind Kairóba került. Csak néhány oszlop, építmény, szobortöredék. Egy gyönyörű oszlopsor maradt a régi dicsőségből.
A forróságtól elcsigázva értünk haza. Jólesett a hideg zuhany. Vacsora után lementünk a bazárba. A "BAZÁR" lényegében most tárult valóságban elém. A bábeli hangzavar, az isteni illatok, a hátsó traktusba invitáló erőszakos arab kereskedők és rengeteg áru nagy élményt nyújtott. Először a zöldségesek, gyümölcsárusok sorain mentünk keresztül. A rengeteg óriáshagyma-köteg, retek, káposzta, banánhegyek, patison kupacok, sárgarépa és zellerkötegek, dinnye hegyek pompás látványt nyújtottak. Ezután átmentünk a birka-, tevehúst árusító mészárosok utcájába. A félig nyúzott, félbe vágott, kampókon függő birkahús és fiatal tevecsikó tetemek látványa mellbevágott bennünket. Egyik helyen egy lavórban ecetes vízben több száz birkaszem, másutt birkafej-gúla várt vevőre. A következő utca a halas utca. Rengeteg nílusi hal és rák kínálta magát. Itt viszont meg kellett állnunk, mert a látvány nem engedett tovább. Egy nyílt kemencébe rakta be a valamilyen növénybe pakolt, befűszerezett halat a sütőember, és földbegyökerezett lábakkal álltunk, s lestük, amint gyönyörű pirosra sül a hal. Ugyanígy sütötte, csak tepsiben a birka- és tevehúst is.
Tovább menve a pékek utcájába jutottunk. Érdekes, kerek lepényeket és hatalmas óriáskifliket sütöttek. Ebből vettünk, és a köménymaggal, sós lével behintett ropogós péksütemény mennyei élvezetet adott kiszáradt ínyünknek. A finom falatokat egy üveg Stella sörrel öblítettük le, mely tűrhető áron, 1 fontért kínálta magát. A péknél is sokat időztünk. Majd átmentünk a ruhásokhoz, cipősökhöz és bútorosokhoz. Az árubőség fejbe kólintott bennünket. Legtöbbet azonban a fafaragásoknál, ékszereseknél és ajándéktárgyasoknál bámészkodtunk.
A zene kavalkád kakofóniája és a rengeteg látvány egész éjjel fülünkben dobolt. Éjjel nagyon mélyen aludtunk. Kellett is az erő, mert másnap a Királyok Völgyébe tettünk kirándulást. A Királyok völgye Luxorral szemben a Nílus túloldalán, a sziklás hegy oldalában terül el. A Királyok völgyében megnéztük több fáraó, így IV. Ramszesz, III. Ramszesz és még egy csomó herceg, király sírját. III. Ramszesz sírja viszonylag ép, a falfestések pompában, és bizonyos tárgyak is megmaradtak. A sírba hosszú, alacsony, keskeny folyosón kellett bemenni. Jólesett a kinti 45 fokos tűző napról bemenni a hűvösbe. A látvány lenyűgöző volt. Azon döbbentem meg, hogy mennyire élénkek a megmaradt freskók színei. Természetesen a kincseket, múmiákat mind elvitték Kairóba, csak sírládák, Kháron-hajók és sírkocsik maradtak berendezési tárgyként.
A legizgalmasabb a Tuthenkámen sír megtekintése volt. Négy helységből állt, de az igazi sírkamra volt a lényeg. Lélegzet vissza-fojtva nézegettünk körbe. A freskók teljesen épek, sok cserépedény, nagyobb fatárgyak maradtak meg itt a helyszínen szépen elrendezve. Annak ellenére, hogy Kairóban van a berendezés zöme, itt is maradt jócskán látnivaló.
A királynők völgyében is hasonlóak voltak a sírok. Mély, alacsony sziklába vájt lejáratok, gyönyörű festések a falon. A falfestést úgy készítették, hogy agyaggal kitapasztották a sziklafolyosót és a szikalsír falát, simára döngölték, bemeszelték, és erre festettek valami halhatatlan festékkel. Megrendítő volt a sírokban látni a meghalt király, illetve királynő életét képekben, csatáit, törvénykezéseit, ünnepeit, jótékonykodásait stb. Az egyik királynő sírjában a munifikált kis gyerekének üvegkoporsóban levő tetemét is láttuk. Szóval, megrendítő élményben volt részünk.
Ez után mentünk Hacsepszut királynő palotáját és sírkamráját megnézni. A hatalmas palotát nemzetközi régészcsapatok tárják fel folyamatosan. Így is megdöbbentő és monumentális. Itt történt az, hogy 1 dollárért egy csomó eldugott múmiát mutatott az egyik őr. Maszek Múzeumlátogatás. A Hacsepszut fáraó nő volt, de álszakállt viselt, és férje halála után uralkodott. Állítólag a nagyvezér segítségével tették el láb alól a férjet, aki a királynő szeretője volt. A nagyvezér és családjának masztabáját is megnéztük.

Asszuán

Élményekkel megrakodva mondtunk búcsút Luxornak, és tovább vonatozva érkeztünk meg Asszuánba. Asszuán modern Dunaújváros. Az oroszok építették az új várost a gátépítésen dolgozó munkásaiknak és szakértőiknek. Nagyon sokan beszéltek vagy értettek oroszul. A város a szudáni határhoz közel van. Sok a fehér lepelbe burkolt szudáni. A hőség elviselhetetlen. Most jól jött a vászon póló meg a rövidnadrág.
Asszuáni tartózkodásra két dolog nyomta rá a bélyegét: a hasmenés és a hőség. Most voltunk az út felén, és ekkorra az idegen ételektől, az óhatatlan fertőzéstől már a fél csoport irtózatos hasmenéssel küszködött. A papot is elérte a hasmars. Így egyik reggel megettem az ő reggelijét is: olajos sült banánt. Erre rátett az alabástrom bányában lévő szobrászok házában elfogadott lepény. Ugyanis két nővel bementünk a házba, és épp a lepényt sütötték az asszonyok. Ezek a piszkos kezükből kínálták a lepényt. A nők ugye visszautasították, de engemet meg biztattak, hogy egyem csak meg, mentsem meg a csoport becsületét. Megettem. Na, ez be is tette a kaput. A kirándulás végén már csikart a hasam. A híres kőbányában már el kellett mennem hátra... Azért lázban égve, olthatatlanul szomjazva is emlékszem a hatalmas obeliszkre, amit darukkal sem tudtak az utódok elmozdítani.
Másnap reggelre én is beálltam a hasmarsosok táborába. Borzalmas hascsikarások közben mentem az elefántszigetre és Philé templomának megtekintésére. A víz 1,40 volt. Literszámra ittuk. A gyönyörű látványt lerontotta a betegség. A Philé templomát elárasztották a gátépítés után. Így feldarabolva ide, erre a szigetre szállították, és újra felépítették az olasz régészek. Mestermunkát végeztek.
Az elefántok szigete az elefántszerű kövekről kapta elnevezését. Itt egy gyönyörű arborétumot tekintettünk meg. A sok virágzó növény pompás látványt nyújtott. Majd kirándulást tettünk Aga-Khán mauzóleumában. Ez fenn volt egy dombon, melyet hatalmas összegekért emeltettek az iszmaeliták uruknak. A mauzóleum igen pompás látványt nyújtott. Nagyon szép volt a márványberakással borított falburkolat és a kék berakásos mennyezet. A finoman áttört arabs motívumok jól illettek egymáshoz. A külső aranykupola messziről szórta arany sugarát, bearanyozva a környezetet.
Másnap már az egész csoport betegen kókadozva téblábolt a hatalmas asszuáni gáton. Nemigen tudta lekötni figyelmünket a technika csodája. Alig vártuk a kirándulás végét, hogy újra szállodánkban lehessünk, és lefekhessünk a hűvös szobákban. Így betegen, lázasan, elcsigázva ültünk vonatra, hogy újra Kairóba menjünk.
Kairóban már csak egy éjszakai show: szakkarai hang- és fényjátékok vártak bennünket. Az élmény letaglózott. A kellemes francia konferansz, a zene, a fények és a piramisok a háttérben, minden elszenvedett kellemetlenségért kárpótolt bennünket. Felemelő élményben volt részünk.
Másnap buszra ültünk, és átvágva a sivatagon Alexandriába utaztunk. A sivatagi út gyönyörű volt. Először is megdöbbentő volt az út két oldalán lévő homoktenger. Aztán a homokkal egybeolvadó égbolt. És jó volt látni az új ültetvényeket. Az egészen pici fácskákat és a már pár métereseket. Mindenütt öntöző vezetékek, alagcsövek. Ez igen: ez a nép vissza fogja hódítani a sivatagot.
A sivatagi naplemente éppoly rohamosan következett be, mint a napfelkelte. A hatalmas sárga napkorona elvörösödött, majd a narancs és piros minden árnyalatában játszott, hogy hirtelen lebukva eltűnjön a homoktengerben.

Alexandria

Alexandriába érve, modern európai nagyvárosban éreztük magunkat. Itt az emberek is mások, európaiasabbak. A hatalmas paloták, bérkaszárnyák Pestre, Velencére, Leningrádra emlékeztettek. A hatalmas kikötő, a kikötőt védő körgátak, a világítótornyok, mind-mind lenyűgöző. Alexandriához fűződik egy prózai élmény is. Ahogy sétálunk az utcán, jönnek ezek a matrózok, aztán hónuk alatt drága whiskys üvegeket szorongatva árulják 10-14 dollárért, jóval ára alatt. Azt próbálván bemagyarázni, hogy csempészárú... Majd mindenki vett, jól lealkudva 5-7 dollár között. Mi a pappal nem ugrottunk be. Este aztán a rászedettek kérdezgették egymást: na milyen a whisky? Kitalálhatták, víz volt az üvegekben. Régi trükk. Másnap már policájt kiáltottunk, és elkergettük a minket megkörnyékező csalókat... Késő bánat.
Azért megnéztük itt is a könyvtárat, azaz a leégett könyvtár maradványait, egy gyönyörű ókori alapokra épült templomot és az ókeresztény templomban a fülkés temetkezést. Hatalmas termekben a falba vájt üregekben voltak a kis urnasírok. Megtekintettük Faruk király palotáját, amely gyönyörű, meseszép királyi palota. És a hatalmas arborétumot is bejártuk. Meglátogattuk a Múzeumot, és megtudtuk, hogy amikor Nagy Sándor meghalt, parancsa ellenére utóda, Ptole-maiosz bebalzsamoztatta, és magával hozta ide, eltemettette, és Alexandriának nevezte a várost, és megtette Egyiptom fővárosául.

Hazafelé

Élményekkel gazdagon megrakodva tértünk vissza újra Kairóba, hogy egy utolsó szabadnappal búcsúzzunk Egyiptomtól. Nappal mi egypáran kilátogattunk a méltán világhírű kairói állatkertbe. Én csak annyit akarok mondani összehasonlításul, hogy csak a majmok részlege oly nagy, hogy beleférne az egész budapesti állatkert... Halálra fáradtunk, mire eltelve a látvánnyal, hazavánszorogtunk.
Vacsora után becsomagoltunk, lehordtunk mindent a buszba, és elhagytuk a szállodát, hogy egy szép búcsúesten vegyünk részt.
A búcsúest a Red Carpet sátorfogadóban volt. Középen a pódiumon zenészek, mutatványosok, hastáncosnők tették izgalmassá a műsort. Az asztalokon szép a teríték, és finomabbnál finomabb falatokat hordtak elénk. A sátorban ezernyi szebbnél szebb macska járkált, hízelkedett, kunyerált. Én egy gyönyörű hamvas-szürkébe szerettem bele, és etettem ételemet megosztva vele. Így eszegettünk, beszélgettünk, és a sörtől, bortól jókedvre derülve csak a szépre emlékeztünk.
A hastáncosnők pedig felkérték a férfiakat, hogy menjenek a pódiumra lejteni velük a táncot. Sok kacagás közben fel is mentünk, én is. Nagy nevetéssel nyugtázták szereplésemet, de a limbó az nem ment. A nő a legalacsonyabb léc alatt is átbújt hanyatt, de én akkorát estem, hogy kiterültem, mint a béka: nem mentem át a léc alatt.
Éjjel kettőkor indult haza a repülőgépünk. A repülőgépen névjegyeket, címeket cseréltünk. Elhangzottak a fogadkozások, hogy összejövünk, fényképeket cserélünk stb.... Ebből nem sok valósult meg, de néhány fényképet azért küldtek nekem is. Később ebből a csapatból többekkel összefutottam itt-ott világcsavargó utam során.
Hogy mi maradt meg bennem Egyiptomból: a múlt grandiózus monumentalitása, mely súlyosan ránk telepedett. A múlt nagyszerűsége mellett groteszkül hatott a jelen szegénysége, silánysága, törpesége. Mindent láttam, amit a múltról tanultam, olvastam. Saját szememmel nézhettem, kezemmel tapinthattam a múlt gyöngyszemeit, a világ csodáját, a piramisokat, az alexandriai kikötőt, a világítótornyot, Tuthen-káment, a luxori templomot és mindent, ami a történelem hajnalát, az ősi Egyiptomot idézi.
Most már ez után a három hetes út után el tudom helyezni térben és időben az ősi és a mai modern Egyiptomot. Lélekben és tudásban gazdagodva, szépséggel feltöltődve vethettem magamat bele a hétköznapok küzdelmeibe. Úgy érzem ma is, hogy a világmindenségből egy kis darabka itt van a lelkemben, az emlékezetemben, és ezt el nem veheti tőlem senki, mert az élmény az örök.