Lábad elé szórnám, minden kincsemet,
Csak egy pillanatra érintenéd lelkemet.
Értenéd meg szívem minden dobbanását,
Felfoghatnád végre lelkem csordulását.

Eléd raknám Dáriusnak kincsét,
Ha feledtetni tudnád, lelkem sérülését!
Szerelem vonatra ülnék én fel véled,
Meg sem állnék addig, míg elérnénk a révet.

Révbe jutván végre, megpihennék ríva,
Hogy a mi szerelmünk nem esett a kútba.
Lábad elé szórnám, múltam kacatjait,
Megcsalatott lelkem, hamis lovagjait.

Úgy vágyom rád, mint koldus a kenyérre,
Eléd szórnám azt is, mi, nem fér a szekérre.
Szekérszámra tolnám eléd szerelem virágát,
Elém szórnám az ég ezernyi csillagát.

Csillagvirágból szőtt nyoszolyámra várlak,
A rét virágaiból, szőnék neked ágyat.
Oda várlak egy kis pajzánkodásra,
Hunyja be a szemét a rét ezernyi virága.

Takarja el nászunk az éjszaka leple,
Csillagszemek fénye világítson este.
A hold ezüstös fénye tükrözdjék vissza,
Kedvesemnek lelkén, mint szerelmemet issza.