Egyedül vagyok. Körülöttem sötétség van. Szertenézek, de nem látok semmit, csak teljes feketeséget. Elmerengek a semmiben. Megszűnt minden szenzoriális érzékelés. Mindig azt hittem erre vágytam. Erre a teljes nyugalomra és csöndre. S most rá kell jönnöm, hogy tévedtem. Úgy érzem, megőrülök. Gondolkodni se tudok ebben a bezártságban. Azt se tudom, hogy mekkora lehet a tér, ahol vagyok, s vajon tényleg be vagyok-e zárva. Van-e ajtó vagy kijárat. Sehol semmi. Semmit sem tapintok. Nem tudom van-e a közelben valami, bármi rajtam kívül. Kiáltok, de hangom elnyeli a mély. Hol lehetek? S egyáltalán hogyan kerültem ide? Vajon nem csak álom-e? S én nem csak egy álom vagyok-e? Talán valakinek álmában létezem, s minden, mi velem történik csak káprázat része velem együtt, mely egy ébredéssel megszakad, s eltűnik, mintha sose lett volna. Bár nem is volt. Én se voltam. Nem is vagyok. Ezek pedig nem az én gondolataim. Itt én, s a körülöttem levő semmi is csak a képzelet szüleménye. Közeleg a végem. Hamarosan felébred ő, s én megszűnök a semmivel együtt.
De hogyan szűnhetne meg a semmi? A nihil sose volt, sose létezett, ám mégis örökké jelen volt, s ezután is itt lesz. De létezik-e egyáltalán bármi is? Nem minden csak egy idea-e? Egyetlen múló, s bármely pillanatban elillanó ábránd, mely megfogant, majd eltűnt.

Elnyelte a semmi- De a semmit mi nyeli el? Ha mindennek van kezdete és vége, a nihilnek miért nincs? Mitől különb, mint bármi más? Ha nem létezik a nihil, akkor nincs vég sem. S ha nincs vég, akkor kezdet sem, s a kezdet maga lesz a vég. Minden ugyan oda vezet vissza. Az egyetlen biztos a semmi, mely egyben az omega, s az alfa. A pillanatban, hogy megfogan valami új, már a semmié. Hiszen a Nihil vár rá. Boldog vég ez, vagy maga a szenvedés?

Hamarosan megtudom. Vannak emlékeim, mik nem tudom valódiak-e. Bennem élnek képek, s érzések, mint öröm, fájdalom, gyűlölet, szeretet, kín, szenvedés, boldogság, s mely mindezt magában foglalja a szerelem, s az élet. Az élet maga kész rejtelem, s csoda, melyet irigyel a semmi. Ő nem létezik, nem tapasztalhat. Sosem hullatott könnyet, sosem szeretett, nem gyűlölt, nem szenvedett. Semmi sem hiányzott neki. Legalábbis azt hitte. Nem ízlelt ízeket, nem kóstolt sem ételt, sem italt. Nem volt részeg, nem volt beteg. Semmi sem volt. Hisz Ő maga a semmi. Nem ismerheti, milyen létezőnek lenni. Talán vágyik rá, hogy mindezt megismerhesse. Bár kizárt. Nincsenek érzelmei, így vágyni sem tudhat. Nem is tudja, hogy mit hagy ki, hogy mennyi mindent nem ismer. Ha tudná milyen magányos... De ő nem gondol erre. Csak úgy van, s elnyel mindent. Hamarosan én jövök, ki csak egy álom vagyok. Létem csupán egy gyermek képzeletében van, s e gyermek is, mint minden halandó, a Nihil szempontjából jelentéktelen, ki a végtelen idő távlatából tekint mindent, s épp ezért a legértékesebb, s egyben legapróbb kincseket észre sem veszi. Rajtam a sor. Érzem, közeleg a hajnal, s végzetem. De boldog vagyok. Mert éltem, noha csak egy álomban is. De ezt a Végtelen pusztító sosem tudhatja meg, hogy milyen. Eljött hát a boldog egyesülés. Eggyé válok a mindenséggel, hozzáadva kis álom szőtte életem, s annak minden érzését és gondolatát, felébresztve benne a vágyat az életre.

Azzal eltűnt kedves hősünk, s elnyelte őt a fény, ő pedig világával gazdagította azt.