A régi rend összeomlásával viharosan köszönt ránk a demokrácia, minden áldásával. Most aztán már mindenkinek joga van a jogához. Mindenkinek megvan a maga által kreált önálló kis jogrendszere, magándemokráciája. Megvannak elvárásaink a társadalomtól, s megvan a teóriánk a nálunk gyengébbek elnyomására. Volt és van most is kitõl tanulnunk. Minden demokráciában van elnyomás. Bár szerintem dõreség a többség elnyomó akaratát érvényesíteni a kisebbség felett közérdekbõl, többségi demokráciáról papolni. Az elnyomás, az elnyomás. Demokrácia, szerintem azt jelenti, hogy mindenki elmondhatja véleményét, minden véleményt meghallgat állambácsi, aztán úgy dönt, ahogy akar.
Szomorúan tapasztalom, miként próbál az állam az APEH-et elõretolva belenézni a tányérunkba, belenyúlni a zsebünkbe. Próbálkozik a médiák magkaparintásával, agymosással. Aztán, majd amikor a meggondolatlanul magánkézbe átmentett s becsõdöltetett nagyvállalatok kiköpik magukból a megcsócsált, kisajtolt munkástömegeket, nagy szemet meresztve turkál a zsebünkbe, s tömi be az éhes szájakat a még dolgozó egyénektõl kisajtolt munkanélküli-hozzájárulás péterfilléreivel.
Zúg, kavarog körülöttem a világ. Százezrek vesztik el az egzisztenciájukat, hitelüket a hentesnél, s hitüket az Istennél, és sodródnak menthetetlenül a perifériára.
Jó, jó, és megértem: természetes kiválasztás, csúnya szóval: szelekció folyik. Csak a rátermettek maradnak a biznisz, a menedzser-szféra világában. De mi lesz akkor a munkások hangyamillióival?
Mint derült égbõl a villámcsapás, úgy tört ránk a munkanélküliség. Lavinaszerûen csúszik ki a talaj a középrétegek lába alól, s dominóelméletszerûen, kártyavárként dõl össze a közerkölcs rozoga épülete. Elõször nem fizetjük a közüzemi díjakat, a lakbéreket, majd a gátlástalanul összekéregetett baráti kölcsönökkel maradunk adósak. Megkezdõdik a lakások kisebbre cserélgetése, majd végül elkótyavetyélése, s az utcárakerülés veszélye ólálkodik körülöttünk. S ekkor megkezdõdik az ösztönök (f)elszabadulása. Ember lesz ember farkasa. Már most hallani nap, mint nap: megölte 60 forintjáért, brutálisan megkínozta, megerõszakolta a 87 éves öregasszonyt, s kirabolta a szegényes hajlékot. Kamaszok bandákba verõdve rabolni járnak. A férj feldarabolta feleségét, s húsdarálón darálta le a tetemet itt a napokban, kies hazánkban. Annak idején csodálkozva kaptuk fel a fejünket a hírre: Boszniában felütötte a fejét a kannibalizmus! Uraim, nálunk is ez van, csak még a szelídebb formája: Moloch falja fel szülötteit, s mohó pofájában a tõkéjétõl megfosztott kisember csontjai ropognak, s Mammon szívja el az entellektüelek agyát, hogy Nyugatot gazdagítsa vele!
Kérdem én, ki védi meg ezt a kis tündérországot a partjairól, a határokon és égi csatornákon rátörõ szenny, mocsok, bûn, piszok és erõszak árjától? Európa országútjainak keresztezõdésében nyugodtan ölbetett kézzel szemlélik vergõdésünket nyugati szomszédaink. Újra Európa védõbástyájának szerepét szabják ránk. Nem akarunk új Dobó Istvánok, Zrínyi Miklósok, Szondi Györgyök lenni! Eleget vérzett már ez a kis ország. Értékeinket rabolta a tatár, német, orosz... és rabolják most is finomabb eszközökkel.
Ki véd meg az új konkvisztádoroktól bennünket? Kérdem én, ki védi meg a magyarokat? A Nyugat kétszínûen nyomul befelé az országba. Egyik kezével ad, a másikkal kétszeresen elvesz. A legvadabb kapitalizmust kínálja most tálcán nekünk. Vigyázzunk, nehogy csapdába essünk. A mézesmázos ajánlatok, az ügynökök csábító siserahadától mentsd meg Isten a magyarokat! Ments meg minket a Home Shoppingoktól, a Plázáktól és önmagunktól...
És megmondom kereken, kitõl kell megmentenünk a magyarokat: elsõsorban önmagunk zagyva eszméitõl, valami Nagy-Magyarország ideáltól. Mentsük meg magunkat az irigységtõl, az önzéstõl, ne tekintgessünk a szomszédos országok rétjeire, mert azok zöldebbek, mint a mieink, s mert a mifajtánk is legel rajta, ne kívánjuk magunknak el a rétet is!
Fogjunk össze! Mentsük meg iparunkat, szolgáltatásainkat! Ne engedjük beözönleni a nyugati árut, s lessük bénán, csüggedten, minként omlik össze a versenyképtelenség miatt millióknak munkát adó iparunk. Ha nem parancsolunk megálljt a beáramló szolgáltatásoknak, árudömpingnek, akkor vége: lehúzhatjuk a redõnyt. Menthetetlenül áldozatul esünk ennek a modern sáskajárásnak, maguk alá temetnek a sáskaként elárasztó nyugati árucikkek bennünket, és a padlóról még egyszer nehéz lesz felállni.
Mentsük meg magunknak önmagunkat, míg nem késõ! Ne várjuk se Keletrõl, se Nyugatról a világmegváltó, óvó kart, mert amikor már a mocsárba süllyedünk, akkor végsõ megoldásként még rátaposnak segítségkérõ kezeinkre.