Hegyomlás szavak zuhannak rám,
Összetört lelkem sebeit nyalogatja.
Nyüszítve álmodom a földre a Holdat.
Fénye hideg, de palástjával óvón betakargat.
Rideg, távoli szirtről tekint rám a jövő.
Csak délibáb volt, mit kéklő hegyek
Ölelte azúr tengerszemnek néztem.
Magamba bújnék vádló tekinteted elől,
Hogy ne lássam boldogtalan
Tükörképem szemed íriszében.
Messze futnék a mából.
Suhogó szavaid zápora alatt
Elültetném a földbe magamat,
S egy másik időben tán kedvedre
Nőnék tökéletesre, mint a rózsa,
Mely nemesebb tőről fakadt.
Hiába lázadok hibáim ellen,
Jönnek velem, mint undok tövisek.
Átálmodom magam egy valótlan világba,
Ott talán még neked is jó lehetek.


(2004. november 28.)