1981 júliusában indultunk nem is veszélytelen kalandozásunkra Üzbegisztán és Kazahsztán füves pusztáinak, sivatagjainak és hegyeinek felderítésére. Mivel az Afganisztáni háború éppen hogy csak elkezdődött, - kis, alacsonyan szálló repülőgépekkel tudtuk Alma Atát megközelíteni. Szamarkandban szálltunk fel a szencációs sivatagi repülést ígérő ósdi teher-személyszállító gépre. A gépen a bennszülött lakosság, kecskékkel, csirkékkel, kacsákkal, kutyákkal, aprójószágokkal, gyümölcsökkel, zöldségekkel megrakodva ült a gép aljában a csomajaik között. Mint később kiderül, kofajáratra kaptunk helyet. Ez nem is lett volna baj, ha nem rázott volna a gép, mint egy vibrátor. Tény és való, az alattunk elterülő, Karakkum sivatagot átszelő karavánutak, a rajta lomhán vonuló tevekaravánokkal érdekes látványt nyújtottak. Csak a bukfenceléseket követő hányinger, és hányás, valamint a Buharában elkapott hasmenésjárvány tizedelte sorainkat. Mire az Alma Ata-i szállodába értünk a 27 főből 22-en főtt rizst, mi a túlélők, pedig isteni lópecsennyét rendeltünk. Nekem a lóhús felüdülést jelentett a közel egyhónapi birkahús-zabálás után. Alma Ata óvárosa a faházaival, almás és barackoskertjeivel a mi falusi miliőnket juttatta eszünkbe. Az újváros pedig már Pestre hajazott. Háromnapi lábadozás és akklimatizálódás után buszra ültünk és elindultunk 12 napos hegyvidéki jurtatáborozásunkra.
Mondani sem kell, hogy hegy másik oldalán az ellenséges Kína terült el, nyugatra pedig már afgán területre láttunk. Minket ez nemigen zavart. Azt viszont észleltük, hogy bizonyos távolságokra járőrposztok voltak felállítva és állandó igazoltatásnak voltunk kitéve. Mikor felaraszoltunk a Medeó sportparadicsomba, a buszból kilépve megcsapta orrunkat az ózondús levegő. Széjjeltekintve mindenütt hósapkás hegyek a közelben, felettünk az enciánkék ég. Lábunk alatt smaragzöld gyepszőnyeg. És a személyzeten kívül sehol egy lélek. A háború miatt sem téli olimpiákat, sem nyugati turistákat nem fogadtak. Mi voltunk az egyetlen csoport és igen megbecsültek bennünket, merthogy testvéri népnek számítottunk a szemükben. Középen egy hatalmas jurta helyezkedett el. Itt volt az étkezde, bár és szórakozóhelység. Valamint egy szauna, és toalett. Rögtön megismerkedhettünk a kazah vedégszeretettel. Apró lósajtkockákat kínáltak, sajtos pogácsákat és kumiszt. Mit mondjak, a kumisz penetráns illatát kellett először legyőzni, s kibírni hányinger nélkül. Aztán az ízéről, - arról jobb nem beszélni! Szóval én, mint mindenivó, két barátommal arra lettünk predesztinálva, avagy kárhoztatva, hogy a kényesebb gyomrú, hasmenéssel kínlódó nő útitársak, és egyes gyengegyomrú férfi útitársakért is helytálljunk.
Míg Üzbegisztánban, a napi 1 liternyi kefir mentette meg az életemet, itt a napi félliter kumisz sterilizálta a beleimet. A mosakodásról annyit, hogy, reggel a hóban végeztük el toalettünket. Ez felfrissített bennünket. WC-zés a közös reteráton. Este pedig a napi fárasztó program után az isteni nyírfavirgáccsal csapkodó szaunázással lett letudva. Az étkezés: lópecsenye, lófasírt, lókolbász, szalámi és sok, sok rizsköret- féleség. Szárított és kandírozott alma, szilva, barack desszertnek. Italul kazak ser, almabor és kumisz szolgált. Első nap felvittek bennünket a legmagasabb, még autóval elérhető kilátóra. Innen fényképezhettünk. Átláttunk Kínába, és mintha egyes sasszeműek még a nagy Falat is látni vélték volna közülünk. Vezetőnk elmondta, hogy errefelé hópárducokkal lehet találkozni, ezért van kiérőinknél vadászpuska, hogy megvédjenek bennünket a fenevadak támadásától. Fölöttünk kőszáli sasok köröztek, és kőszáli kecskékre vadásztak. Egyikünknek sikerült lencsevégre kapni, amint mint egy kődarab zuhant alá egy sas és karmai között hamarosan egy kis kecskegidával emelkedett a magasba. Egy óra felé háromtagú lovascsapat közeledett felénk. Solymászok voltak. Vastag, könyékig érő bőrkesztyűs karjaikon egy-egy sapkával letakart fejű vadászsólyom ült bevetésre készen. A buszból előkerült a piknik kelléke, egy összecsukható kecskelábú asztal. Majd kihozták a csomagtérből a hatalmas élelmiszerekkel rakott ládát. Megterítettek és isteni kazak hideg kosztot tálaltak fel nekünk.
Természetesen előitalul, aperitifként, az elmaradhatatlan kumisz szolgált. Az elköltött uzsonnaebéd után elindultunk gyalogsétánkra. Utunk csodaszép hegyi réteken keresztül vitt egy szurdokig. Alattunk patak csörgedezett. Lenn kecskenyáj legelészett. A közelben hófajdok fészkeltek. Vadászainknak is eljött az ideje: bemutatót tartottak. Levették a sapkákat a sólymokról és a zajunkra felröppenő hófajdokra, uszították őket. Félelmetes látvány volt, amint esti pecsenyének valóinkat, a szerencsétlen hófajdokat a levegőben elkapva kegyetlenül lemészárolták a sólymok. Minden solymásznak más fajta csengettyűje volt. Mikor már úgy gondolták, hogy a sólymok kiélvezték az ölés örömét, akkor megrázták csengettyűket és a sólymok a gazdához repülve, letették lába elé a zsákmányt. Tizenkét hófajdot fogtak össze és szíjakra fűzve a nyeregkápához kötözve büszkén vonultak be előttünk a táborba. A vacsora emlékezetes maradt finnyás gyomrú társainknak, mert végre szárnyashúst ehettek, isteni ropogósra sütve elkészítve. Vacsora után a vendégvadászok elővették a tamburákat és teljesen magyaros dallamú dalocskákat játszottak nekünk. Miután a betegek, és a nők egy része ágynak esett (aludni tért), mi páran fennmaradtunk. Elkvaterkáztunk, és annyira összebarátkoztunk a kazakokkal, hogy már az én kedvenc nótámat, a Bazsamárit is eljátszották nekünk. A végén összekapaszkodva eljártuk velük a kalinkát, majd nagy seggreesések közepette a guggolóssal is megpróbálkoztunk
Mondanom sem kell, reggel iszonyú fejfájással ébredtem..Szobatársammal kibotorkáltunk a jurta elé, friss levegőt szívni, majd felkerestük a szaunát. Igenám, de azt nem tudtuk, hogy kora reggel a személyzet használja a szaunát. Éspedig anyaszűz meztelenül csapkodták a gőzben egymást, a viháncoló fiatal asszonyok, lányok. Amint beestünk a gőzfelhő, borította szaunába, rögtön elkezdtek méltatlankodni. Na, nem a jelenlétünk miatt, hanem a túlöltözöttségünk bosszantotta őket.�Brjuki! Brjuki! � sikongatták kacagva, és a tubigatyáinkra mutogattak, melyekben úgy néztünk ki, mint egy-egy gatyásgalamb. Elég jól tudtam oroszul, és rögtön felfogtam mi a bajuk velünk, de mire ráeszméltem volna mi a teendő, máris leszedték rólunk a gatyákat, és a sarokba hajigálták őket. Azon nyomban elkezdtek bennünket csépelni a nyírfavirgácsokkal. Aztán nagy sikongatások közepette kiszaladtak, és egy-egy vödör hidegvízzel visszatérve ránkzúditották a hidegzuhanyt. Állítólag így edződik meg a testünk. Mikor már a reggeliző asztalnál ültünk, és felszolgáltak nekünk, igencsak sejtelmes mosollyal tették azt. Így teltek a napok. Nagy buszos kirándulásokat tettünk a környékre. Gyönyörködtünk az égbeszökő hegyek látványában. Fényképezgettük az élővilágot. Külön be lehetett fizetni, aki akart egy párduclesre. Négyen fizettünk be férfiak. Felvezetőnk jól felkészített, kioktatott bennünket, mire vigyázzunk. Mindenki az oldalszíjára kötve egy kulacsban rizspálinkát kapott, érmelegítőnek. Fejfedőnek valódi hegyi hiúzprémes usánkát kölcsönöztek. Pufajkába öltöztünk, és lábainkra halinacsizmát húztunk.
Nem kérdezték, tudunk-e lovagolni, felkötöztek bennünket egy-egy szelíd hegyi tarpán lóra és indíts! A cél, egy fehérpárduc alom meglesése volt. Elmondta a vezetőnk, hogy óvatosan, gyalog kell majd megközelítenünk őket, mert a ló szagára az anyapárduc megvadul, és nekünk támadhat. Arról nem szólt a fáma, mi van, ha a gyalogos mamlaszokat támadja meg? A párduc ugye gyorsaságáról híres. Szóval a zabhegy sem fért be, oda, na oda� amint hasonkúszva egyre közelebb kerültünk a vadakhoz. Kúszás közben vezetőnk egy-egy marék port szórt a levegőbe, megállapítani a széljárás irányát. Ugyanis szélnek szembe kellett megközelíteni őket, mert így nem kaptak szagot. Aztán egyszerre előttünk tátongott egy barlang szája. Előtte három aranyos kis párduckölyök viháncolt. Futkosott, birkózott egymással. Maga volt az álom, hogy ezt az élményt megkaphattuk. Előkapva fényképezőgépeinket vadul kattingatni kezdtünk, egy pillanatot sem akarván elmulasztani. Vezetőnk tudta, mikor kell idejönni. Ilyenkor az anya vadászni van.
Miután kigyönyörködtük magunkat, visszaindultunk. Éppen ideje volt, mert a távolban, egy szarvasgida tetemét vonszolva feltűnt az anyapárduc. Felülve lovainkra illa-berek, nádakerek! Eliszkoltunk a helyszínről. Visszatérve a táborba élménybeszámolót tartottunk társainknak, majd jóízűen elköltöttük lóhúspecsenye vacsoránkat. Bőségesen leöblítettük kazak serrel és nyugovóra tértünk. Egyik nap meghívtak a vadászok a faluba, a Bursa ünnepére. Ez olyan náluk, mint nálunk a búcsú. Lacikonyha, ivósátrak, ringlispíl és a fő attrakció a Bursa választás. Egy homokkal felszórt placcon, -vagy nevezhetjük arénának- a férfiak birkózásban, mérik össze erejüket. Aki mindenkit legyűr, az egy évig amolyan kirgiz pünkösdi királyként minden jurtában ingyen ehet-ihat. A falusi mulatság nagyon felemelő, vidám, zajos és részünkről eredményes volt. A kazakok addig piszkáltak bennünket, hogy álljon ki valaki közülünk a birkózókkal, amíg János nevű feketeöves cselgáncsosunk nekiveselkedett. Ebből lett a baj. Rapityára verte és egymásután a földhöz csapkodta a falusi legényeket. Nem, nem haragudtak érte, sőt! Ott akarták fogni, hogy töltse le az egyéves ingyen evés-ivást, és közben tanítgassa őket a tehnikára.
Végülis a szégyen a futás, de hasznos taktikához folyamodva megrendeztük a Zalán futását Kazahsztánban. Bemenekülve a buszba elhagytuk a vendégmarasztaló falut. Sajnos azonban egyszer minden jónak vége szakad. Így voltunk ezzel mi is. Letelt a hegyi túra és visszabuszoztunk a fővárosba. Másnap, repülőre ültünk és felemelkedve a kék levegőégbe búcsút intettünk az égígérő hegyek országának. Viszontlátásra Kazahsztán!