1985. december elején érkeztünk meg Auchland repülőterére. Hideg, csipős, szél vágott arcunkba. Párás köd szitált a komor reptéren. A város szélén egy-egy motelban kaptunk szállást. Újzelandon kevés a szálloda, inkább a motelok és panziók élnek meg, mert abban az időben kevés volt a turistaforgalom. A motelban tranzittoltunk és reggel indultunk tovább komphajón Christchurch-be
Christchurst az angliai testvérváros teljes lekoppintásaként 19. századbeli angol kisvárosra emlékeztette az embert. Nekünk unikumként hatott a városka ósdi, óangolos bája. Karácsony havában járva a főtér, középületek, üzletek fel voltak díszítve karácsonyi installációkkal. Este színesen világító lámpafűzérek, mű fenyőlombok, karácsonyi dalocskák és reklámok idézték a karácsonyi hangulatot.
Megcsodáltuk a szépséges templomokat, a városházát, középületeket. A macskaköves és gránitkockás utakon ósdi színes villamosok és emeletes buszok szállították az utasokat. A hangulatot egy igazi angol pub meglátogatása még jobban fokozta. Érdekes volt, hogy köralakban, bárszékeken gubbaszkodtak a korhelyek. Középen dolgoztak a csaposok, rostbief és birka kotlett sütők. Ahogy helyet foglaltunk szó nélkül tette elénk a csapos a kötelező fogyasztást: egy korsó habos sört. Utána jöhetett gyorsítónak a gin, whisky.
A hangulat 22 óra felé már igen emelkedetté vált. Elkezdték a skót, meg ír dalokat gajdolni a helybéliek. Mikor már jól betőtekeztünk, mi sem akartunk lemaradni és rázenditettünk a Sneider Fánira. A helyiekben megállt az ütő: szó benszakadt, hang fennakadt! Tátott szájjal, leesett állakkal bámultak bennünket. Aztán egy behemót odajött hozzánk és ékes magyarsággal megszólalt. � testvéreim, hát akkor most az én nótámat! - rikkantotta, miután keblére ölelve megszorongatott bennünket. És rázendített: " megismerni a kanászt, cifra járásáról!" Mondanom sem kell, hogy éjfél felé az egész kocsma magyar nótákat zengedezett velünk. Semmit sem kellett fizetnünk. A kocsmáros állta a cehhünket! Megígértette velünk, míg ott tartózkodunk minden este, nézzünk be hozzá, a forgalom növelése érdekében�
Másnap nappali városnézés, kirándulás a környékre. Elmondta idegenvezetőnk, hogy teljesen kipusztították a bennszülöttek az állatállományt. A hatalmas testű kopaszseggű polyókat, kiwit, moát, majd utána egymást kezdték el felfalni. Ennek vettek véget a gyarmatosítók. Ha nem jelennek meg Cook kapitány mindenre elszánt konkvisztdorai, talán hírmondója sem maradt volna ennek a népnek. Ilyen felvezetés után elvittek bennünket egy szarvas és őz farmra. Itt szembesülhettünk Ferenc Jóska nagylelkűségével. 1889-ben, hatszáz őzsutát, negyven őzbakot adományozott Újzelandnak. Azóta nincs olyan valamire való farm, ahol ezrével ne, tenyésztenék, a finom húsállatot. Mivel Újzelandnak hatalmas, smaragzöld, dúsfüvű legelői vannak így nem gond az állatok etetése.
Másnap este elmentünk egy kiwi rezervátumba. A kiwi éjszakai állat, igy csak infravörös fénnyel lehetett őket megfigyelni. Mindenki kapott egy-egy éjjelátó szemüveget. Valóban láttuk a fura kerek, gömböcre hasonlító hosszú lábakon álló hosszúcsőrű madarakat a bokrok közt bóklászni. Sétánk során elhaladtunk a tasmán ördög búvóhelye mellett is. Ez már utólag betelepített állat, Tasmániából importálták, hogy legyen már valami más állat is amit bemutathatnak a szintén importált milliom papagájjal együtt. Jól átfázva estünk be kedvenc pubunkba, ahol mozdulni sem lehetett a kíváncsi törzsvedégektől. Azonnal helyet csináltak nekünk és máris elkezdődött az eszem-izom traktakúra-túra�Éjfél felé már az egész kocsma járta velünk a tápéi darudöbögőst, majd összekapaszkodva eljártuk velük a kalinkát és a guggolóst. Elvégre mégiscsak a Szovjet kultúra anyatején nőttünk fel, nemigaz? Végezetül még elénekeltük a "..szomorú disznószar, de megrepedeztél" c. édes-bús magyar nótát és búcsút intettünk kedves ivócimboráinknak.
Reggel repülőgépre ültünk és elrepültünk a maorik földjére, Rotorua városába. A városkában mindenütt kénszag terjengett a levegőben. Teli van a földnyelv, amire épült kénes forrásokkal, gejzirekkel. Mi is elmentünk a szállodánkhoz közeli Blue Bath nevezetű kénes gyógyfürdőbe. Úgy nézett ki az egész, hogy a sziklás altalajba gödröket vájtak, melyekben különböző: kénes, vasas, rádiumos, és más ásványi anyagokkal dúsított forróviz bugyogott. Kaptunk egy-egy kis rafia kötényt, ami elől eltakarta szemérmünket, hátul viszont szemérmetlenül közszemlére tette ülepünket. Megmutatták, hogy egy forró köre tojást ütve, hogyan lehet pillanatok alatt tükörtojást főzni. Szóval nagyon élvezetes volt a gyógyfürdőzés.
Másnap sétát tettünk egy maori faluban. Ez mellbevágóan emlékezetes marad számomra. A falut kétméter magas deszkakerítés vette körül, mely színes, maori ábrákkal volt kipingálva. Beérve maori fűkunyhókban éltek a bennszülöttek. Az utak homokkal voltak felszórva. Középen állt a hatalmas faluháza. Díszesen faragott totemoszlopok tartották szellős tetejét. Belül volt egy homokkal felszórt porond. Körülött félkörívben pedig padok a nézőközönség részére. Itt rendezték meg számunkra a népi táncosok bemutatóját., a "haka" nevű harci táncot.
Két oldalt, egymással szemben felálltak a kezükben lándzsát markoló kifestett, harci ábrákkal díszített bőrű harcosok. Elösször csak kurjantgattak egymásra, köpködtek, majd a nyelvüket öltögették. Így ijesztgették ellenfeleiket, meg a közönséget. Aztán egyre közelebb nyumultak egymáshoz, miközben vadállati üvöltözésekkel, harci dalokkal buzdították egymást, s gerjesztették magukban a harci kedvet. A vége az lett, hogy közel érve egymáshoz állkapcsaik csattogtatásával jelezték, hogy fel akarják falni az ellenséget. A hangulatot egy hattagú, lókoponyákat csattogtató, köcsögdudát nyektető, éktelenül sípoló zenekar játéka fokozta.
A műsor fénypontja a birkózás volt. Két olajozott, festett bőrű harcos feszült egymásnak a porondon és vagdosták egymást a földhöz. Aztán a bemutató végén a két �három győztes birkozó, vad nyelvöltögetéssel elkezdett bennünket hergelni, és birokra hívta a férfinépet. Volt közöttünk egy kétméteres behemót, akinek a tenyerei akkorák voltak, mint a sütőlapát. Őt pécézték ki egyiknek, aztán két elől ülőt, köztük engemet, a magam 160 centinyi magasságával ragadtak meg és kipenderítettek a színpadra bennünket. Bennem megállt az ütő. Na, gondoltam magamban: Gyula, ütött az utolsó órád. Csinos, rafiaszoknyás, fedetlen keblű nők szaladtak be a színparra. Kihámoztak gönceinkből, és a közönség derültsége közben vad, harci jelekkel bepingálták meztelen bőrünket.
Elkezdődött a wapiti. Ez amolyan maori pankrációféle volt. Engemet úgy dobáltak, akkorákat kaptam, de amikor a bőrömhöz ért a pankrátor, csak egy simogatást éreztem. A csattanásokat hangefektekkel pótolták. Közben szólt a lókoponya zenekar vad tam-tam zenéje. Én aztán csiptem, rugtam, haraptam, de ellenfelem állta a sarat. A végén egyszercsak elterült, magára húzott és győztesként felemelte a karomat� lett óriási ováció. A behemót, viszont úgy összecsomagolta a maori pankrátort, hogy a végén lepedőben kellett kicincálni a küzdőtérről�
Ezek után illatos fürdőben két meztelenkeblű maori lányka lefürdetett, a fekpadon maori masszázzsal megnyúrt és visszkapva gönceimet, felöltözve távozhattam a kinn rám várakozó csoporthoz, hogy folytassuk a falu felderítését vacsoráig. A faluban mindenki egy fűszoknyában végezte a dolgát. Voltak szőnyegszövők, gyékényfeldolgozók, akik egy pálmalevélkéssel ügyesen hasították ketté hosszában a gyékényt, majd újra ketté. Így készült a rafia. Természetesen betértünk a szuvenírboltokba is. Máig díszíti a szobám falát két gyönyörű maori állarc.
A vacsora a nyílt téren volt tálalva. Kókuszszőnyegeken, törökülésben foglaltunk helyet. Hozták a kókuszpálinkát, kókuszbort és hatalmas fatálakon a vacsorát. Volt azokon sülthús, sült banán, zöldségek, és mindenféle finomság. Kézzel kellett enni, evőeszközök nélkül. Így is nagyon jól teli tömtük a bendőnket. Vacsora után pihenni tértünk, mert kora reggel katamaránra ülve egy másik szigetre hajóztunk. Itt a parton, egy gyepes reptéren háromszemélyes kisgépekkel szálltunk fel gleccsernézőbe. Félelmetesen felemelő érzés volt amint szinte a hófödte hegyet súrolva lebegtünk. Aztán egyszercsak leszálltunk a hegyoldalban a gleccser tövénél. Életemben először láttam gleccsert. Feledhetetlen látványt nyújtott a valószínűtlenül kék jégtömeg, mely borjadzott éppen. A borjadzás az, amikor nagy robajjal leszakad egy-egy jégtömb, és darabokra törve hullik alá a tóba.
A kirándulás végén hajókáztunk a gleccsertavon, majd repülőinkre ülve visszatértünk a kikötőbe, hogy Rotoruába vegyük utunkat. Rotoruából visszatértünk a főszigetre, Auchlandba. Innen tettünk repülőgépes kirándulásokat a környékre. Elmentünk egy birkafarmra, ahol birkanyíró versenyt és nyájterelést mutattak be nekünk. Első impresszióm a hatalmas kék ég, a végtelen zöld mezők. És birka, birka hátán. A bemutató nagyon izgalmas volt. Főleg, hogy a kutyák nem ugatással, csaholással, hanem valami sziszegésszerű hanggal, nyakukat előrenyújtva terelgették a jószágokat egyik kerítéssel ellátott legelőről a másikra.
A vacsora a farm gazdájának vendégházában volt megrendezve számunkra. Kitettek magukért. Hatalmas rostélyokon sült a birkapecsenye. Volt kotlett is természetesen és más finomságok. Vacsora után elsörözgettünk és beszélgettünk a farmerrel. Elmondta, hogy négy gyermekük van. Két fiu, két lány. Rádión és Televízión keresztül folyik az oktatásuk. Csak év végi vizsgára mennek be Wellingtonba. Az meg sem fordult a fiuk fejében, hogy mások is lehenének mint farmerok. A nagyfiú már elvégezte a mezőgzdasági főiskolát, és állattenyésztőként dolgozik apjával együtt. Ha, megnősül, ide hozza az arát.
A lányok elvégzik, ha felcseperednek a gazdasszonyképzőt, és farmerfeleségekként élik majd további életüket. Városba nem vágynak. A TV és az Internet behoz nekik mindent. Vacsora után még a férfiak fennmaradtak. Iszogattunk, beszélgettünk, majd mi is nyugovóra tértünk. Másnap korán keltünk, mert visszarepültünk Wellingtonba.
Itt még előttünk volt egy nemzeti parkba tett kirándulás. Mint mondtam már, az erdőkben néma csend. Egy fia madár sem található. Viszont betelepítették az agyagpapagájokat. Ezek a húsgalamb nagyságú színes jószágok az agyagos partok, löszfalak anyagjait eszik, mert állítólag ezzel tartják karban a beleiket. Őket a medárrezervátumnak nevezett folyóparti részen találtuk meg. Több tízezer papagáj rikácsolt a fülünkbe, és ha felreppentek, eltakarták az eget és a napot.
A krándulás csúcspontja az őserdőben talált moa pár által szaporítani kezdett szigorúan védett moák meglesése volt. Néma csendben kellett lennünk, hogy a félénk másfélméteres kopaszseggű jószágokat el ne riasszuk. Igen mókás látványt nyújtottak amint kotlósként terelgették aranyos, piheszőrös kis fiókáikat. Már azon gondolkodnak, hogy a magyar túzokkal fogják keresztezni őket, hogy ellenállóbb, s még nagyobb testű pulykaszerű húsbhibrideket hozzanak létre. Ma már semmi sem lehetetlen. Miért ne űberelhetnénk mi Ferenc Jóskát? Ő szarvasokat, a Kádár János pedig túzokokat adományozna Újzelandnak. Hagy emlgessék meg a magyarok istenét. Hagy dagadjon a magyar turisták keble, ha itt járnak. "jobb ma egy túzok, mint holnap száz veréb!" tartja a magyar közmondás. Ezt akarják űberelni avval, hogy egy túzokmoa, mint külön külön egy túzok és egy moa� Úgy elrepült az idő, hogy észre sem vettük, már lejárt háromhetes Újzélandi barangolásunk. Fájdalmas búcsút intettünk Wellingtonnak mikor felszálltunk a komphajóra, hogy Auchlandbe vigyen bennünket, a repülőtérre.
Ezzel Újzélandi kalandozásunk végetért. Szívünkbe zártuk a barátságos őslakosokat és a bevándorlókat egyaránt. Viszontlátásra Újzéland!