Volt úgy, hogy a csendben félelmet hoztak felém.
Amióta a könnyek haldokolva zuhannak alá.
Folyt a fájdalom az elhaló utcák kövein.
Oly rég volt már, hogy hangod hívón kért.
Belém karolt, majd átölelte mindennapjaim.

Remegett ma is a szivárvány a halványuló égbolton.
A horizont alá zuhanva halt belém a feledés.
Mégis, oly végsőnek ítéltem meg a lépteket,
Melyek még itt vízhangoztak fülemben.
Eltemettek a tegnap dallamaival.

Eltemettek a mában is, de még egy szóra itt vagyok.
Tetteimmel bizonyítva szerelmed epekedő csillagát.
Mert hibátlannak ígérkezett a távoli virágok érintése.
Oly vágyakozva született meg ajkamon a sóhaj.
Hogy már el sem tudom mesélni a zuhanást.

A tenger azóta nem úgy simogat.
A vizek nem oltalmazzák a lebúvó királyt.
Nem hisznek már a ma igazában,
És nem törődik senki a mesékkel.

Ma háborúzni megyek, de vissz többé nem jövök.
Elragad magával a vágy, elemészt az emlékezet.
Percek alatt foglyául leszek a végtelen világnak.
De kedves ki itt maradsz, ne hagyj utánam megbocsátást.

A végítélet halott fátylak alól búvik elő,
Meddő terméketlen anyák szülik meg a gyilkosokat.
Nem ér már fel a fohász az ég küszöbére,
Hogy isten megváltást hozzon közénk...

A félelem az, mi élteti az erőt,
A gyengének nem jut hatalom itt.
Más gondolatok forognak a lelkeink bugyrában,
Nem kell a holnap, és a ma nem számít már...