Minden este, mikor a Nap már nyugovóra tért
beborítja a földet sűrű fehér leple
A vak fehérség, miután a Gonosz közeledte
Nem hagy már semmiféle reményt.

Csak egy valamit érzel, ami mindennél erősebb
Fogva tart: néha már az őrületbe kerget
De akkor sem engedi el kínlódó lelkedet
Ha az élet ösztöne is elhagyja tested.

Karmai közt nem érzel már mást, csak:
Hogy félsz! Az élettől, ami még oly szép lehet
A haláltól, ami bármikor eljöhet.
Te is tudod: utánad csak por s hamu marad.