Akárha ezer év óta
csak az ablak előtt ülnék -
bámulva, mint futnak messze
a tarka-barka hónapok.
Olybá� tűnik, nem változik
semmi, állóképpé simult
a világ (talán csak a szél)
rázza jobban az ablakot.


Én csak ülök, míg elvonul
előttem az összes évszak -
a tavasz összekacsint a
nyárral, az ősz télbe rohan;
szemem nem látja, csupán
az udvaron a juhart, mi-
kitartón állja a dúlást,
öltöz', s vetkőzik hangtalan.


Gyönyörködöm. Karcsú törzsén
láthatón nem fog az idő,
tömött lombjában rabbá lesz
a tolakodó napsugár.
Most épp bíborban tetszeleg,
súlyos hajába az ősz lop
óaranyat, lába előtt
elfekszik az idei nyár.


Apránként vetkezik, mint kacér
asszony - a látvány fogva tart
ha nézed -, szél karol bele,
mint kipróbált, régi szerető.
S míg csöndben hullatja ezer
levelét, lassan elenyész -
átöleli az elmúlás,
mint halottait ősi temető.


2005. október 5.