A dzsentri, mint társadalmi réteg, egy újabb szerepkörben mutatkozik be Mikszáth kisregényében. Hanyatló ország, hanyatló bolondjai- kiknek már nem a birtok megmentése és megtartása lebeg a szemük előtt, s nem is a régi és beszédes név patinából való újra bearanyozása. Hanem egy színjáték, valaminek a látszati fenntartásai valakik előtt.
Ugyanis az elszegényedett nemesek már a hivatali ranglistán is inkább le, mint fel fele lépdesnek, kapaszkodnak, és meredt feszültségben védenek egy látszati képet; megyei írnokok, iktatók, névtelenségbe süppedt adóhivatalnoki tisztviselők és alkalmazottak.
A régi életforma megmentése, s visszaállítása háttérbe kényszerül, ellentétben a látatni valóval, azzal a keserű igazságba burkolózott hazugsággal, hogy még minden a régi.
Ez az ábrándkeresés és fenntartás azonban mégsem egy ártatlan játék; sokkal inkább a sorsukkal való nyílt szembenézést helyettesíti. S persze ők is jól tudják azt az akkori társadalmi folyamatot és fejlődést, mely szerint, amíg a dzsentri nem számol le a múlt színházias hazugságával, illúziójával, addig nem lehet a társadalom cselekvő részese és formálója.
"Nemes Sáros vármegyében ismerős vagyok", kezdi meg a kisregényt, tehát amit hallunk az sok valószínűséggel hiteles beszámoló lesz, valóság a "jó tónus és illúziók vármegyéjéből", talán még riport is� hiszen csakhamar kiderül; újságíró igyekszik itt, násznagyként az újságíró társa lakodalmára. Hogy a valóság képét ne csak a dzsentrik, hanem ő is fenn tartsa, s értelmet adjon, bemutassa a sarkított és szembesítő kritikát; szereplő lesz és szemtanú egyszerre. Így hitelesebb, így a leírás más aspektust kap, másképpen hat az olvasóban, s másképpen a narrátorban, az olvasó gondolatai, és ábrándjai benne is gyulladnak ki és alszanak el. Az egészet egy abszurd képhez tudnám hasonlítani, miszerint minden esemény után, húzunk egy strigulát, minden egyes vonallal többet és többet ismerünk meg a tényekből, és a tökéletesnek tűnő (irigylendő emberek) korántsem tökéletes (s szívesen elfogandó és felvállalandó) életéről, életéből. Úgy érzem Mikszáth jól játszik a hangulatokkal, az olvasót kényszerű reményekbe és hitbe zárja, holott már az elején is húzkodja ki a lábunk alól a strigula-deszkákat, a történet végére minden ismeretes lesz, mi pedig naivságunk miatt a mélysége szakadunk, ahol már a hazugság és a látszat rég csámcsog rajtunk.
Mikszáth érzésein mérni lehet a káprázatot és a hinni akarást, az öncsalás félelmetessé és teljeségében valószínűtlenné váló növekedését, a lassú kétkedésből a végére kiábrándító leleplezés lesz, kiábrándul Mikszáth, s ki az olvasó is, a dzsentri meg csak szomorúan hunyorog; egymás előtt nem szégyellik, csak az idegen előtt (a kisregényben az idegen Mikszáth és vele együtt mi az olvasók is). Ám a kettőségnek ebben a kisregényben maga az intonáció se egyértelmű, mint azt első pillantásra hinnénk. Na, de ne kapkodjunk annyira, s ez nagyon nehéz, hiszen, aki már 2-3szor olvasta a történetet, az minden egyes újraolvasással, több és több helyen fedezi fel, az első olvasatra fel sem tűnő jeleket és valóság-csapdákat, így a történet bemutatásánál is nehéz, nem a vége alapján ítélni meg az elejét is (ebből is jól látszik Mikszáth az a fajta zsenialítása, ami az egyszerűség és a felszínes játékosság ad meg, ám elgondolkodva azon mégis mélységbe érünk, a játékosság, pedig csakhamar pimasz szembesítés lesz).
A dzsentri korszak tehát kiépíti a maga látszatvilágát, amelyben egyre súlyosabb, megfizethetetlen hitelekkel egyre megfizethetetlenebb hitelekért folyamodva él; tisztségekbe és fel-felbukkanó vagyonokba kapaszkodik, kénytelen állandóan hazudni, de ez nem esik nagyon nehezére. A pénz és a hivatal megszerzésének egyik lehetséges módja az érdekházasság. Ezt is úgy kell azonban feltüntetnie, mintha igazi lenne. A csalást tehát művészeti, színészi teljesítménnyé kell fejleszteni, sőt, magának is el kell hinnie, hogy igazi, romantikus érzelmek nyomán teremt kapcsolatot.
A történetetet első személyben elbeszélő "skriblerről" egy zárójelben tudjuk meg, hogy Miklósnak hívják, azonban ott sem teszi meg és oszlatja el az erősödő kétségeinket, hogy valóban ismerős-e a "Don Quijote-szerű sárosiak" körében, vagy egy tájékozatlan idegen. Innen derül ki, hogy a gavalléros lakodalom színjátékai csak az idegenek előtt tűnhet valódinak, csak a kulisszák mögött nem jártas idegen vélheti és hiheti el, hogy ami fénylik az arany is. Hiszen a festett díszetek és kellékek mind igaziak, hamisítatlanul főúriak, mely a dicső régmúltat idézik fel (ez a leleplezés, s múltba vágyakozás, naiv romantika, rengeteg Mikszáth mű örökös és fő eleme), nem pedig "főpróba" az egész, mint ahogy ezt a hintó,
lovak, pénz és mámorfoszlató hajnalban Bogozy ki is mondja: "Mert mi sárosiak nem érünk rá a szegénységünkre gondolni, ahelyett örökké abból tartunk főpróbát, hogyan csinálnánk, ha gazdagok lennénk. És ha sikerül az előadás, örülünk neki, tapsolunk magunknak, s ha látjuk, hogy valóságnak tartja az idegen, tudjuk abból, hogy hiba nélkül játszottunk."
(megjegyzem ez a jelenség ma is jelen van a társadalmunkban - Mikszáthhoz hasonlóan még Csáth az, akinél a társadalmi formák-formulák és jelenségek éppen ilyen időtállóak - elég csak pillantást mérni a Plázákra és nagy bevásárlóközpontokra, vagy csak végig menni a főutcán. Az okok egyszerűek, a szegénység mindig is szégyen volt, hiszen a szegény ember kitartott, függő, vágyait és álmait nem valósíthatja meg maradéktalanul, ez keserű és szomorú dolog, melyet fényes pompával-nagyzással kell védeni - akár Hollywood; kívül mázas édes massza, belül rothad.)
A történet az esküvőre meghívott újságíró történetét rögzíti, maga az ünnepséget írja le, illetve az oda- és a visszautazás fáradalmait és érdekességeit. Az egész az író kiábrándulásának fokmérője, ahogy a táj is, mely gondtalan ragyogás, nekivágnak Eperjes felé, "izzó verőfényesen sütött a nap, nevető mosolyával beragyogva a szelíd hegyeket". Mikszáth egyik kedvelt írói fogása (a másik a visszatérő nevek, és felszínes karakterek) a táj belejátszása a történetbe, ezzel is egy speciális ízt adva a fordulatoknak és élethelyzeteknek.
A lakodalomra menet, mintha egy letűnt századok főúri pompája indulna meg, hintósorok kígyóznak az ötvenszobásnak nevezett kastélyba, ami valóban nagy, ám inkább omladozó, elhanyagolt, mintsem díszes és magasztos. A felszolgásánál liberális inasok segédkeznek-sürögnek (másik gyakori Mikszáth motívum, a szerepet játszó inasok és segédek, illetve maga a kastély fogalma, pl.: Beszterce ostroma), s a megjelent vendégség az egykori dicső múltból ismert Árpádig viszik vissza őseiket, tízforintos bankokban kártyáznak�
"és mindig azt kellett hinnem, hogy száz Esterházy közt ülök, pedig voltaképen tudtam, hogy ezek megyei írnokok és apró tisztviselők, kik nélkülöznek, esetleg éheznek, de ha idegen szem függ rajtuk, hercegi grandezzával tudnak megválni az utolsó ötforintosuktól"
Itt minden az anyagiakról szól, a pénz és vagyon adta biztonságról, vagy csak annak-abban tetszelgésről; ötvenezer forintos hozományról értekező kötvény a nászajándék (valós öröm még sincs mögötte, hiszen csak kellék, díszlettárgy, mely a színházé, nem a színészé), drága smaragd ékszer ékesíti a mennyasszonyt, Párizsból érkezik meg a ruha, mely megint csak egy kellék,{főleg hogy Párizsból}-(nagyzás és gólemként tisztelt külsőség), még ha el-megkésve is�
Az író csak ámul és bámul, nem hisz a szemének, aztán idővel kételkedni kezd, s gyanúja beigazolódni látszik, mikor felfedezi a színdarab díszlet adta felszínességét; a mennyasszony házánál ugyanazt a ruhát hordják az inasok, mint a vőlegény házában. Így hát az ajándékok is túlzónak tűnnek, és ezt támasztja alá majd később a reggel, mintha egy mese lenne vagy varázslat (pl.: Hamupipőke); szertefoszlik a díszes hintó, pompa és parádé, keserű ízű ébredés a valóságba. Az egész csak egy nagy játék, nem rosszindulatú megtévesztés és becsapás (ám azért mégsem tréfa), színház volt. Kiderül, hogy a Párizsból érkezett ruhásláda üres, a kötelezvény értéktelen, hiszen aki adta az maga is az adóságban fulladozik. A fényes hintókat kölcsönkérték, a lovakat a hadseregtől, s a smaragd persze igazi (ahogy minden az, csak a tulajdon birtoka és joga nem önerő és magán), ám csak kölcsönkapták a bankból (a történet elején még idegen és beavatlan, a végére mindent tisztán látó; tehát beavatott főszereplőre bízzák a visszajutatás cselekményét, a bankos természetes felfogása miatt könnyen döbbenhetünk rá, nem csak ennél a 2 dzsentri családnál zajlik le a színház, hanem mindegyiknél).
"Itt semmi nem úgy van, amint látod" - fogalmazza meg a keserű igazságot az egyik főszereplő, a hajnal rideg valóságában.
"Az ég pirkadni kezdett keletről, csípős hajnali szél zörgette az útszéli fák gallyait, szemlátomást fehéredett a természet, de ez a fehérség rosszabb volt a feketeségénél"
Az író lelkiállapotának tükre ez a hideg és kiábrándító hajnali kép, az igazi józanódás és ébredés, s hogy miért érezni ezt a csalódást és szürke hiányt? Az író eleinte igenis élvezi a káprázatot (részben az olvasó is kellemesen mélyed el a fény és csillogás eleganciájában), egyre kiábrándultabb, érezni a színes leírás egyre szűkszavúbbá válását, a végére szinte már csak tényeket közöl, nincs kedve részletezni, már mindenki előtt ismeretes a játék, mely valóságnak tűnt. Mi is a hiány prédikátuma itt? Nos a válasz kellemetlen, szembesítő, de egyben egyszerű is nagyon- olyan markerek ezek, mely minden embere jellemzőek, a vagyon egy biztonságot teremt, az ember pedig buzgó és mohó lény, szívesen lépked fel a lépcsőn, értelmet és örömöt nyerve ezzel az álmai és növekvő normái felett. Hogy példát hozzak rá: ha járok egy társaságba, ahol mindenki neves és a városban (vagy az országban) elismert szülők gyermekei, biztos egzisztenciával, és elérhető karrierrel, akkor, ahogy mondani szokás- csurranik-cseppenik, ha más nem is, de egy biztos állás, vagy lehetőség egy komolyabb kölcsönre, kamatok nélkül.
Lehet gonosz vagyok, ám úgy érzem, ha kiderül a példámban említett személyekről, hogy színház az egész, semmivel sem többek és gazdagabbak, mint én, csupán azt a minimál nívójukat mesterien és művészi eleganciával adják el (nekem), akkor szerteoszlik az álom (ahogy a reggel hozza el), s a lehetőségek töménytelen tárháza bezárul (mely valójában ki sem nyílt soha). Úgy gondolom a hiány és a szürkeség melankolikus érzése innen ered, illetve egy szembesülés azzal, hogy akikről azt hisszük fényben élnek, valójában éppenúgy sötétben, mint mi.
Olyanak süt az egész, mintha az író szégyellné magát a szereplők helyett, mélázva hívja fel a figyelmet az illúziókergetés veszélyeire, és csapdáira. A Nemzetes uraimékban a kisnemesek még perelték a történelmi jussukat (mai szemmel nézve, kicsit Trianon íze van az egésznek), s a dzsentri fészekben a pillanatnyi boldogság felejteti a sivár jelent, mégis azt hiszem, nem is a jelen a legkeserűbb és vészjóslóbb, hanem a jövő, mely ezekre a hazug pillérekre épül, s ezektől elszakadni nem képes. Igazából arról van itt szó, hogy ha nem költik el azt a minimális pénzüket a külsőségekre és magamutogatásra, akkor jobban élnének valamennyivel, ám annyival semmiképpen se, hogy az vigaszt és elégedettséget keltene bennük a fényűző-hazug pompa látszatával szemben (nem jó szegénynek LENNI, inkább jobb gazdagnak LÁTSZANI).
Az átalakulás is olyan komplex és megtervezetett- ahogy közelednek a városhoz, úgy "fogy" a négyesfogat, s vele a személyzet, "kezdődik a vedlés" (mint valami valós metamorfozió - itt érzem leginkább a Kafka szerűséget); itt is, ott is leadnak egy pár lovat, s amivel végül bekocognak Eperjesre, az sem az övék, azt is úgy kölcsönözték a kincstártól. S a tegnapi urak:
az egyik a kataszternél, a másik az adóhivatalnál, a harmadik a megyénél dolgozik, ellenőrök, csupa rangtalan kisember-kishivatalnok.
" - Hát azok a négyesek - kiáltám -, az a pompa, a fény, a ragyogás, a havanna-szivarok és minden, minden"
- Füst és pára. A négyesek ki voltak kölcsönözve. Innen a szerszám, onnan az első két ló, amonnan a hátulsó két ló, egy negyedik helyről a tilbury vagy a sandlaufer.
- De hisz ez valóságos csalás!
- Paperlapap! - vágott közbe Bogozy hevesen. - Ugyan kit csalnának meg? Hiszen mindenki tudja a másikról, hogy nincs négy lova. E jó fiúk mindössze a formákat tartják meg velem együtt... a szép ősi formákat. Hisz ez olyan kedves. Mi rosszat lelhetsz ebben?
- Csak nem akarod azt mondani, hogy az őrnagy ötvenezer forintja...
- Nos igen, az is csak egy forma."
Erről tanúskodik az a fajta mentalitás, melyben az eladó birokban még feléled az ősök földszerető ösztöne, még akkoris ha az idő lassan el is veszi a birtokot a történelem maiassága miatt, ám a tiszta érzelmek glóriája lebeg a fiatalok felett. Valójában a gavallérok csak önmagukat csapják be (az olvasó és Mikszáth maximum csalódik, de tovább lép, míg a dzsentri leragad)- az író számára evidensen csúszik tovább az ábrázolás módja a Noszty fiú csaló élősdi szereplőihez.
Avagy úgyis mondhatjuk ezt: "Kívülállóként" közeledhet ehhez a világhoz (magához a tárgyhoz; ha már a történelmi kliséket nézzük), s "ismerősként" távolodhat el, a beavatás szertarása nem más, mint az igazsággal való szembesülés; - ha már tudja mi a helyzet, akkor minek játszunk már előtte tovább, (ma) most már mindegy?
Az elbeszélésekének a senkiföldje, az elbeszélőnek a magánya az a kettős viszonyulás, mely a színjátszót anakronizmusa ellenébe a maga időtlenségét állíthatja, a hiányok megdermedt idejével szembe a senki földjét, az idő hiányát.
Az esküvő utáni nagy eszem-iszom, dínom-dánom mulatság az ifjú pár elutazásával ér végett (az esti vonattal Pestre), a vendégek élvezik a jelent, az éjszaka még tartó és fenntartható idilli látszatát (bár pont jókor lett vége, hiszen lassan nem lett volna mit hozni és felszolgálni�), aztán hajnalban szétszélednek, s az éj nagyurai visszavedlenek koldus eperjesi hivatalnokká (ehhez hasonló metamorfozió részesei lehetünk A Mester és Margaréta végén is Bulgakovtól, {Korojov - a cvikkeres, Behemót - a kandúr, Azazello - a bérgyilkos). Az átalakulás mindkét regényben a megtérést és a felébredést ábrázolja, de példának hozhatnék még rengeteget a világirodalom remekeiből, pl. Kafka - Az átváltozás.
Mikszáthnak ebben a művében a misztikum, mint természetfeletti nem jelenik meg, a végére a varázslat megszűnése inkább a keserű realitással való szembesülés, mint fantázia. Igaz, azoknál a műveinél, ahol ez nem így végződik (pl.: A fekete fogat, Szent Péter esernyője, A fekete város, etc), ott is egyfajta skepticizmus érezhető. A tanyasi világ hétköznapjában szükséges és ábrázolandó a babona, a pletyka, melynek pillérei meglehetősen instabilak, de ennek ellenére, társadalom összetartó erejük van (erre legjobb példa a már fentebb is említett A fekete fogat).
A kihagyásos szerkesztés magával hozza a sejtelem, s a régi kor balladai homályát, a sejtetés misztikumát, babonák, sejtelmek, s persze az anekdotákra jellemző elmesélési és leírási formulákat.A közvetlen környezet megjelenítése nem csupán Mikszáth ihletforrásainak természetét és működését jelzi (a Farkas a Verhovinán című novelláját 1892-ben szintén nem egészen egy hónappal a máramarosi vendégeskedése után írta, a Ne okoskodj, Pista! című elbeszélését pedig - igaz, két évvel - az után, hogy hosszú idő elteltével, 1893-ban ismét Rimaszombatba látogatott, s ott végigjárta gyermekkorának színhelyeit). Mikszáth "magával viszi" a történeteit, újrameséli őket, átalakítja, hozzáigazítja új hallgatóságához, hogy ne csak a közönséggel általában, hanem az olvasók konkrét körével teremtsen kapcsolatot. Közbevetéseivel párbeszédre, válaszra provokálja őket, a cselekmény mellől, előtte, mese közben vagy utána odaszól hozzájuk, kibeszéli a saját magánéleti és irodalmi gondjait és megtárgyalja velük magának a műnek az erkölcsi, esztétikai vonatkozásait, értelmezi a művet, olvasói levelekre és kérdésekre válaszol, a megjelent szöveggel kapcsolatos történeteket mond el stb.
E kiszólások a novellák misztikumának illetve tragikumának a szempontjából is fontosnak tűnnek, különösen, ha azt az eltávolítási technikát tekintjük, amelyet Mikszáth a titokzatosság és rejtélyesség légkörének vagy a tragikum feloldásának az érdekében alkalmaz. Péterfy Jenő már A lohinai fű kapcsán (Budapesti Szemle, 1888.) felhívta a figyelmet arra, hogy az elbeszélés érdekessége a "komoly téma és a játék közötti ellentét", vagyis az a távolság, ahogyan Mikszáth a tragikus cselekményt kezeli. A tragikus esemény és az ezt elsimító elbeszélői hangnem azonban az, Ami a lelket megmérgezi és A vármegye rókája című elbeszélésnek, illetve a Galamb a kalitkában első részének csak majdnem tragikussá váló cselekményén kívül más itt közölt novelláit is jellemzi Mikszáthnak. A Galamb a kalitkában második része lezülléssel és börtönbüntetéssel végződik, a Farkas a Verhovinán álkirálya lelepleződik, miközben két hősnőjét tönkretette, és a Kísértet Lublón című elbeszélés Kaszperekje is bitófára, Kaszperekné pedig a király birtokába jut. Az eltávolítás egyik legfontosabb eszköze az élőbeszédszerű előadásmód, és ami ennek a hátterében áll, az elbeszélés jelenidejűségére, az elbeszélőnek és a hallgatóságának a jelenbeli kapcsolatára való folyamatos utalgatás, ehhez a közvetlen elbeszélői jelenléthez, az "itt és most"-hoz viszonyítva pedig a történet idő-, tér- vagy tudatbeli messzeségének az állandó hangsúlyozása.
Azt is tudni kell, hogy a romantika, azaz az anekdota miért így préselődik a műveidbe, ahogy azt megírja, s ahogy mi azt olvassuk, felfogjuk (az egésznek van egy hangulata, mely a befogadást játékosan teszi lehetővé), a kérdésre a válasz egyszerű: hagyományai felől indulva könnyen Jókai Mór ugrik be, ki kortársa, példaképe, kisrosszindulattal ellensége (Jókai elismertebb volt, ezért Mikszáth haragudott rá, s éppen ennek az egocentrikus kompenzálása képpen írja meg A Jókai Mór és korát, hogy a tisztelgés s az ön név fenntartás alkalmazott legyen )-(Jókai nyomdokain).
Visszatérve A gavallérokra, nem is a mese a lényege ennek a kisregénynek, hanem az, aminek a mese csak ürügye; a sárosi világ anekdotákkal át meg átszőtt képe.
Aztán jogosan tesszük fel magunkban a kérdést a többi Mikszáth mű olvasatán, s ismeretében; mi a különbség a Pongrácz István gróf és a sárosi gavallérok között? Az azonosság egyetlen szó, melyet előbb már említettem fentebb is: anakronizmus. Különbség, pedig csak annyi, hogy azt a főúr játssza (valós anyagi háttérrel), emezt a köznemesség (üres pénztárcával), amaz őrülté fajul, élete is rá- és belemegy a játékba, míg ez sokkal nagyon szánalmat kelt és mindvégig játék marad. Amaz egy különlegeseset, anekdota és fikció, emez pedig valóság és egy vaknak tűnő (vagy csak látni nem akaró) társadalom. S persze végül is mindkettő végeredményben egy haláltánc és vergődés az álmok és vágyak széles határai között, mindkét karakter súrolja a valóság mezsgyéjét, de valós erejük nincs rajta táncolni, tehát egy anekdotába hunirizált, pipaszó mellett mesélendő mese.
Mikszáth magatartásában kétségtelenül van valami a "Fuimus" Czobor Lipótjáéból. A kesernyés gyönyörködésből a bomlásban� ezt alapozza meg Bogozy, s fejti ki faramuci filozófiáját:
"Ostobaság! Az új házasok igen jól tudták, hogy azok a kötelezvények nem érnek egy hajítófát sem, de nekik is tetszett, őket is gyönyörködtette a forma előkelősége.
- És a vendégek?
- No, azok is mind tudták.
- És mégis ujjongtak, lelkesedtek.
- Természetesen. Mert mi, sárosiak, nem érünk rá a szegénységünkre gondolni, ahelyett örökké abból tartunk főpróbákat, hogyan csinálnánk, ha gazdagok lennénk. És ha sikerül az előadás, örülünk neki, tapsolunk magunknak, s ha látjuk, hogy valóságnak tartja az idegen, tudjuk abból, hogy hiba nélkül játszottunk."
Ezt a fajta átalakulást amúgy (amit a reggel ad), fel lehet fogni egyfajta megtisztulásnak, s az egész szertartást (egy annál sokkal mélyebb szertartásnak, már-már rítusnak), ha jóhiszeműleg nézzük, akár azt is mondhatjuk, hogy megmutatják a fiataloknak, milyen is lehet egy élet, s milyen akkor, mikor eljutunk egy életünkben nagyon fontos döntéshez, a pár és társválasztáshoz; házassághoz.
Az egésszel csupán annyi a baj, hogy a másnap már ugyanaz a nélkülözéssel és szürkeséggel teli élet folytatása, ami a tegnap előtt volt.
A gavallérok számára rossz álomnak tűnik csak a valóság (s abba a sikertelenségük és lassan megszűnésük), az a világ az igazi, valódi, fényes és élhető, amelyek által, az ünnepekben néha beleálmodják magukat. Szánalmas és kiábrándító ez, maguknak a fiktív szereplőnek és karaktereknek (melyek mögött, mivel társadalomkritika és korrajz, így valós személyek állnak), s persze a keserű szájíz ott van Mikszáthban és az olvasóban is egyaránt.
A típushősök bemutatása az általánosítás és az egyéni jellemvonások apropóján is szükséges ("úri Don Quijote" és �"úri svihák"). Itt igazán helye van az anekdotázó szerkesztéstechnika vizsgálatának.
A palócnovellák és a dzsentriregények esetében érdemes kitérni arra is, hogy miként viszonyul az író a hőseihez. A novellák familiáris nexust mutatnak, a regények sajátja a kritikus, ám mégsem negatív láttatás mód, melyet sajátos humor is árnyal és tálal.
Mi is akkor ez a kisregény? Mese? Fantazmagória? Szomorú valósága és sárosi nemesi életrajza? Szórakoztató vagy unalmas? Szemnyitogató vagy ködösítő?
Nem is a mese a lényege ennek a kisregénynek, hanem éppen az, ami a mese csak ürügye? A sárosi világ anekdotákkal át meg átszőtt képe.
Nos� azt hiszem, egy társadalmi osztály bemutatása, nem mellőzve az adott helyzet és történelmi viszonytagságokat sem, kor és életrajz, s semmiképpen sem ködösítő, inkább is figyelemfelkeltő, szembesítő, népnevelő. Ez nagyon is jellemző rá, tanít és magyarázni próbál az írásival-írásában, felhívva a figyelmet egy szebb és erkölcsösebb, régen letűnt világra (romantika), annak és azért elkövetendő kompromisszumra önmagunkkal és embertársainkkal szemben.
S a végére� Mikszáthot sokan nem szeretik egyszerűsége végett, mert legyünk őszinték; egy felnőtt ember más "komoly könyveket" olvas, nem merül el a mesékben, míg egy gyermek, kinek a mesék szólnak- ő meg nem tudja befogadni úgy, hogy azokat a következtetések vonja le, amiket le kell (azt hiszem ez sokban közrejátszott Mikszáth sikereiben, és sikertelenségében, bár elfogadott és beépült a magyar irodalmi kánonba és korpuszba, mégis nehéz besorolni is bárhova - nem akarom, s módomban se áll pejoratívan beszélni róla, mégis azt érzem, munkásságának elismerése, és műveinek kezelése, éppen olyan faramuci módon történt-zajlik, ahogy a szereplőei karrakterei is).
Mégis Mikszáth világa és irodalma éppen eme egyszerűségében szép és komplex, abban, hogy belegondolva igenis mélységbe érkezünk el, komoly és erős szimbólumokkal operál, annak a látszatát keltve, milyen egyszerű is minden. S valóban az- egyszerű, kicsit vidám, kicsit keserű; olyan életszerű.
Azt mondjuk, a mai világban nem működnek a mesék, mert már túl egyszerűek, a világ pedig túl nehéz és értelmezhetetlen, ám ettől függetlenül a mese és a pletyka ősi emberi érzések és az élet tanulságai. Mesékre szükség van, nem csak egy gyermeknek, egy felnőttnek is.
Gyakran ötlik az agyamba az a gondolat, hogy Mikszáthra nagyon is hasonló világszemléletet és felfogást ábrázol Csáth Géza, de az is el kell mondani, hogy ő sokkal tragikusabb, sokkal sokkolóbb és valóságszerűbb. Nála az anekdota másképpen csappanik le, alapvetően nehezebb, és véresebb, mellőzve a Mikszáthra jellemző stílusos fanyarú humort.
Mivel is zárhatnám? Gavallérok voltak, vannak és lesznek, míg az ember ember, addig nagyon is fontos a külsőség és a felszín.