Az ember barátait megválogathatja. Rokonait esetleg, némi előrelátással, részben, ismerőseit inkább. A barátról, persze, kiderülhet, hogy csak rosszindulatú ismerős, rokonról, ismerősről pedig még ennél sokkal rosszabb is. Már csak ilyen a világ! Sajnos.
Piszka Kázmér kényszerű ismerősöm. Azt el kell ismernem: igen alkalmas a rosszindulatúság tanulmányozására, így valójában olykor hasznosan ártalmas. Múltkor mégis, egy beszélgetés kapcsán, úgy döntöttem: lecserélem kevésbé ártalmas ugyanilyen rosszindulatúra. Ez okból kimondtam a máskor még sohasem teljesült kívánságot:
"Vigyen el az ördög!"
Mindketten meglepődtünk. Megjelent az Ördög! Kázmér a meglepődésen túl többet is tett: kezei reszkettek, fogai citeráztak, lábai remegtek, két sunyi szemében pedig most rémület táncolt. Csárdást. Az Ördög felém fordult és vidáman javasolta:
"Egyezzünk meg! Elviszem ezt a Kázmért, de egyhónapos fegyverszünet közöttünk! Még cseresznyemaggal sem fogsz lőni rám...".
Kázmér térdreesett előttem, úgy könyörgött:
"Ne engedj elvinni! Szánj meg!"
Kérésének felét teljesítettem, mivel igen jószívű vagyok: megszántam. Ám elvinni azért engedtem, mivel azokat is megszántam, akiket Piszka Kázmér, nem tudván engedelmeskedni másnak, mint saját piszkos lelkületének, rosszindulatúságával gyötörni szokott. No meg hízelgett is hiúságomnak, hogy az Ördög fegyverszünetet kért tőlem. Hát nem vetted észre, te Patások Patáskirálya, hogy valahányszor ellened írok valamit, mindig akad olvasóm, aki utánad tudakolódzik: példát szeretne venni Rólad! Tudják itt, hogy mitől döglik a légy, meg nem csak a légy! No és cseresznyemagom honnan lenne? Főleg télen? Nem szoktam én nagyurakkal egy tálból cseresznyézni! Azt a cseresznyéskertet sem én privatizáltam el...
Az Ördög elvitte Kázmért. Nem segítettem neki a zsákbabújtatásnál, mivel láttam: nélkülem is boldogul.
Hová vitte Kázmért az Ördög? Nos, Olvasóim, Önök erre rávágják: "Természetesen, a Pokolba!"
Ilyen csacskamacskák Önök! Önöknek sok minden természetes, ami, természetesen, nem természetes, csak az önérdek-természetűek Önökbe belenevelték-beleerőszakolták... Egyébként, jó, elismerem, ezúttal én is melléfogtam. Azt hittem: Kázmér, akinek eddig annyi rosszben főtt a feje, most majd egy kondér forróvízben fő tovább, fejét illetően szintén rosszban.
Egy hónap múltán azonban ismét leesett az állam /ezúttal nem az Állam újabb negatív csodatételétől!/. Kopogtatnak. Megint jőnek, kopogtatnak. Kinézek a kulcslyukon: hát Kázmér áll az ajtóm előtt!
Egy darabig visszafojtottam lélegzetem. Ameddig bírtam. Hadd higgye: nem vagyok otthon. Ha tovább is visszafojtom, akkor ezt a kis írást most nem olvassák /vagy nem Önök olvassák/.
Másoknál elmegy ez a lélegzetvisszafojtásos trükk, de Kázmérnál nem megy el, mert előzőleg informáltatja magát a házmesterrel: otthon vagyok-e? Az meg, kérem...
Végülis be kellett engednem Kázmért. Szeméből továbbra is tömény rosszindulat áradt mások irányába, - de az én irányomba végtelenül nagy hála és jóság! Mint lehetett ez a Lehetetlen?!
Kiderült: a Pokol nem olyan hely, amilyennek az a sok pokolbansohasemjárt érdekkalandor, meg feltűnősködő tökfilkó lefesti! Kikupálták ott Kázmért, nem pedig megkupálták. Nagykabátja, öltönye, inge, nyakkendője, zoknija, cipője nem afféle akciós veddmeggyorsan-áru volt, hanem luxusminőségű. A Pokolnak hitt Földalatti Mennyországban tárcáját teletömték nagyhasú bankókkal és bankkártyákkal. Onnan egyenest hozzám sietett. Pénzét a Jóördög még útközben is gyarapította, mivel Kázmér minden koldust vállonveregetett jószándéka jeléül, igaz, rosszándéka jeléül viszont a kolduskalapban levő pénzt saját zsebébe öntötte át. /Az egyik koldusnak az utóbbi művelet annyira nem tetszett, hogy Kázmér kénytelen volt, a Földalatti Mennyországban tanultakat hasznosítva, az illetőt nem csupán a vállán veregetni, de ez részletkérdés./
Nagyon köszöngette nekem Kázmér, hogy elvitettem őt az Ördöggel! Mondta: más ember lett belőle. Sokkal kulturáltabban sokkal rosszabb, és sokkal kevésbé ember. Könyörgött: hadd csókoljon nekem kezet, múltkori könyörtelenségemért!
Nem szeretem, ha kezem csókolgatják. Én már csak ilyen szerény vagyok! Kázmér kézcsókjára meg azért sem vágyakoztam, mert nagyon nyálas. Fúj!
Végül mondtam Kázmérnak: menjen el, ördög nevében! Elment. Igaz, kissé én is megtaszajtottam az ajtóban...
Azóta többször visszajött. Az Ördög ajánlólevele alapján főkorifeus-főmufti lett az egyik pártban. Húsosfazekasban. Melyikben, mivel Önök is oda igyekeznének a csontok mellől? Nem írom ide. Ez itt nem a reklám helye, ha tudni akarják, hogy melyik pártról van szó, akkor menjenek el egy kis plakátbemutató sétára a kutyagumis főutcán! A jóízlést, persze, célszerű otthon hagyni, már ha egyáltalán rendelkeznek ilyesmivel...
Nekem hozott Kázmér egy belépési nyilatkozatot, abba a pártba. Okos párt, mert a nyilatkozat hátlapja üres, arra bármikor írhatok verset. Kértem tőle még ötezer darab darab belépési nyilatkozatot. Másnap már hozta is. Egy szót sem szólt, csak kacsintott. Azt hitte: érti. Nem értette, de senkinek sem kell mindent érteni, még az Ördögnek sem.
Azóta van elég firkapapírom. Legalább ennyi hasznom van a "demokratikus közéletből".
Sajnos, károm viszont ugyanabból a közéletből olyan sok, hogy, ha erre gondolok, már el is ment a kedvem a firkálástól. Utóbbinak, sajnos, még az Ördög is örül. Azt hiszi: kezdek átállni az Ő pártjára, önkéntesen meghosszabbítottam a tűzszünetet.
Hát, látják, ez az egyik baj ebben az országban, ebben a Világban: mindenki mást hisz, mint ami a valóság! Ez az egyik baj, de, sajnos, nem az egyetlenegy...