A terror ősrégi. Illetőségi helye szerint lehet: globális, nagybirodalmi, kisbirodalmi, országos, helyi, munkahelyi, iskolai, családi. Utóbbit okozhatja: 1. feleség /nőnemű élettárs/, 2. férj /hímnemű élettárs/, 3. gyermek, akit annyira elkényeztettek, hogy, ha nem kapja meg azonnal a víz alatt is zenélő, hosszúláncú toronyórát, akkor mindjárt robban. Más szempontból a terror elvileg lehet: politikai, gazdasági, szellemi, de a gyakorlatban csak ezek kombinációja.
Terror és terrorizmus ugyan édestestvérek, mégsem akarnak tudni egymástól /no, nem ritkaság ilyesmi testvérek között sem!/. A terrorizmusban - egyesek szerint, de majdnem fején találták a szöget! - az a különösen csúnya, hogy a terroristák nem nyílt sisakkal küzdenek elveikért, sőt, sisak helyett sokszor álarcban mennek előadást tartani színházba, iskolába, mint ez oroszhonban is előfordult. Máskor meg jámbor emberek álarcát öltik magukra. Onnan lehet meg nem ismerni őket, hogy sohasem mutatkoznak be valódi néven, valódi szándékkal. Egyik se mondja: "Én Holnapittrobbantó Ali vagyok, ez itt meg a feleségem, és holnap csinálunk egy kis bummbummot a tizenkettes metró Kutyafalkai, meg Lóversenystreet-i kijáratánál. Do you understand me?".
Igaz, ilyen szándékuk nem jelző fickók régebben is akadtak a történelemben, akik csak úgy, hadüzenet nélkül, neki egy országnak! Ám azok nem voltak álarcosak, hiszen tankjaik, egyenruháik, repülőgépeik, meg általuk jómodornak tartott viselkedésük egyből feleslegessé tették a vaszisztdasz-t. Persze, azért szebb lett volna, ha egy héttel előtte odacsöngetnek: "A cseheket már megprotektoráltuk, hamarosan Önök következnek. Vár só, kenyérrel?"
No, utóbbi hebehurgya fickókat kevesen ünneplik ma Európában. Persze, talán a csekély történelmi távlat is oka, hiszen a Római Birodalom sem terjeszkedett sokkal különbül, ma mégis fel-felsóhajtanak egyesek: "Ó, az a csodálatos Római Kultúra! Azok a győztes római légiók!".
Szerintem ma is van elég "légi ó!", dehát ezt nehezen látják be azok, akik nem kapnak a légi áldásból. Megértem. Azt is, hogy a római erkölcsöket csak cinkos összekacsintgatások közepette ítélik el, hiszen a mai erkölcs...Hej, erkölcs, erkölcs, maholnap nem lesz már amit belőle elkölts!
Talán nem lepi meg Önöket, Olvasóim, hogy én nem csupán a terrort, hanem a terrorizmust is elítélem. Sőt! Még a terrorizmus ellen küzdő terrorizmust is! Nem is szeretnek ám engem se a terroristák, sem pedig a terrorizmus ellen küzdő terroristák. Utóbbiakra az is jellemző, hogy a náluk előforduló terrorizmus ellen nagyon kikelnek magukból, de az ellenlábasaiknál terroristázók ellen csak kicsit, szőrmentén, mintha utóbbiak inkább megtévedt szabadsághősök lennének, oszt' merő megtévedésből gyilkolnák halomra, mondjuk, egy iskolában, ahová terrorizmust tanítani mentek, az iskolásgyerekeket.
A terrorizmus, az általa felhasznált eszközök szerint lehet: 1. fizikai /pl. amerókai tornyok repülőgéppel való toronytalanítása/, 2. kémiai /pl. robbanóanyag, mérgesgáz felhasználásával/, 3. biológiai /bioterrorizmus: táplálkozásra használt bio élelmiszerek helyett bio félelmiszerekkel, így élő kórokozó-károkozókkal, vagy az általuk termelt méreganyaggal/, 4. lélektani /pl. "Rettegőn-lépjen-fenébe, mindjárt jön kend lépfenéje!"-típusú pánikkeltés/.
Nekem, speciel, külön okom is van a terroristák nemszeretésére. Ennek oka egy láncreakció, amelynek a végén csattant az ostor, és, sajnos, rajtam is.
Nem a legelső láncszemnél kezdem, mert a Szerkesztő majd rámír, amiért Ádámig és Éváig mentem vissza, ezért nem térek ki arra mi is lehetett a nézeteltérés bizonyos Al-Kaida és Samu Bácsi között. Tény azonban, hogy előbbi barnabőrű hívei elrepültek rekvirált repülőgépükkel toronyiránt, 2001. szeptember 11-én, és még azon a végzetes napon két torony bábeli zűrzavar közepette leomlott, meg sem várva, hogy az emberek kimenekülhessenek belőle. No, szóval, ez szőrnyűség volt, olyasféle, amelyik ugyan lépten-nyomon megtörténik a világban, oszt' már alig törődik vele valaki, - de most Amerókában! Ugye, tudod, Mása, hogy az már más kása?!
Következő láncszem: Samu Bácsi hadba indul a lovagiasnak nem nevezhető terrorizmus ellen, és felszólítja a Világot, hogy kövesse /ebben is/. A Világ egyrésze vonakodva követi, de másik /nagyobb/ része lelkesen /igaz, főleg szavakban/.
Utánakövetkező láncszem: Hungary is csatlakozik Samu Bácsihoz /ebben is, mert egyébként már előzőleg is csatlakozott, mindenben/.
Mégutána következő láncszem: Hungary összes Hungarian és nem-Hungarian zár-, ördöglakat-, titkoskulcs-, zöldresefestett rácsoskapu-, meg egyéb terrorizmus elleni kellékeket készítő, továbbá biztonsági őröket áruba bocsátó pénzimádócége lelke mélyén hálával gondol a neki - igaz, közvetve - megrendeléseket hozó 2001. szeptember 11-i terroristákra /habár befogja a pofit, csendben örül: gyűjj, te profit!/.
Az utolsó láncszem rajtam /is/ ostorcsattan. Kiderül: csődről nyögdécselő cégünk hamiska, mint a Vörösmarty-versbeli Juliska, bőven vannak százmilliói a terrorizmus elleni felkészülésre. A barátságos biztonsági őrök megszaporodásával semmi bajom, de kártyát adnak, a Svindler-cég új lifteket tesz az emeletesépületbe, állítólag Svájcból. Egy árva lélek sem mehet fel liften munkahelyére, se munkahelyiségébe, kártya nélkül. A kártyával kártyázni nem lehet, mégha harmincketten összeállnánk is, ám csinos lapocska, ügyesen, akár a táskából is, parancsol liftnek, helyiségnek. Mégis rettegek!
No, nem a terroristáktól. Ugyan! Nem törődnek azok a világhírre áhítozó fickók egy ilyen kevéssé jelentős országocskával /hiába fekszik a Hadak Útján, rajta csak végigtipornak az errefelé mászkálók, igaz, az egyik ilyen mászkálás százötven évig tartott, dehát ennyi idő is semmiség az örökkévalósághoz képest!/. Ha meg a terroristák törődnének velünk, ki a fene hiszi el, hogy azoknak problémát jelentene egy ilyen kártya megszerzése? Vagy néhány Hungarian biztonsági őr? Ne nevetessenek, kérem! Nem! Én mástól félek: attól, hogy elveszítem a kártyát. Akkor jaj nekem! Akkor se fel, se be!
Azóta nincs nyugtom. Megyek a piacra, közben ijedten tapogatom a zsebem: megvan még a kártya?! Vásárlás közben dettó. Az utcán hirtelen eszembejut a kártya, be kell tornászkodnom a nagykabát alá, a kiskabát belső zsebébe: mégvagy még, kártyácskám?! Megyek... no nem folytatom. Képzelhetik! Sőt! Még akkor is eszembejut, ha...
Igaz, ötlettel annyit gyorssegítettem magamon, hogy a kártyát tokba tettem, a tokot pedig egy cipőfűzővel a kulcskarikához erősítettem, amelyen ilyen kulcs, olyan kulcs. Lelkesen csörögnek a kulcsok a kártyának: együtt élünk, együtt halunk!
A cipőfűző erős /legalábbis ebben a szerepében/. Így fűzött be végül Samu Bácsi engem is. No, nem csak engem...