A porba ülteti a nyár
alkonyégtollú tyúkjait.
Ujjhegyre égő lepke száll -
virít, virít és elvirít.

Ó, érdemes-e menni még
bőrökön át és csöndeken,
kék karika-tánc, nagy varázs,
a csend, ha fenn, a csend, ha lenn?

Ha gőgös csillag nem bocsájt,
csak ragyog, ragyog, elragyog?
Ha szívem üt, fáj, félreüt?
Én is gőgösen hallgatok.

Az útjaim: a kútjaim.
Szomjanhalnék: ezért megyek.
Hirtelen felismert világ
temet, temet, - s ha eltemet?

Átfúj rajtam gyöngyszárnyú szél
s a nagy vízen világlanak
boldog tükrök mélyébe zárt
nyüzsgő, aranyszín darazsak.

Égszemű tó, még szállj velem!
Csend-vízben csengők csengenek.
Tűnő alkony pezsdít, kiolt
csengő, esengő cseppeket.

A porba tyúk ül és sötét
és fáradt, vándor mozdulat.
Hunyt szemekben új csillagok
csillagzanak, virágzanak.