Az óévtől búcsúzol, volt-idődnek
holt darabjától? Hiszen nincs is év!
Folyó van csak, rohan, s mindenben elrejt
messzeséget, - mely nem is Messzeség!

Nekem Messzeség kellene, de nincsen.
Csak Félelem. Szétfolyik tér, idő.
Vélt isten-arcból - milyen rút varázslat! -
mindig és mindig sátán-arc kinő,

s az Érdekek odatartják a markuk,
könyörögnek, gyűlölnek, ál-kopott
ruhában mondják agresszív imájuk.
Testvéreim talán e koldusok?

Apám gyermek, kilencvenhárom évvel
/bár nincs is év/. S a Folyó mást sem ád,
mint rohanást, hogy fel ne ismerd, ember:
egyetlen urna maga a Világ!

Lehet: Világ csak annak, aki élő
valónak hiszi el magát, s halott
idő-darabkát könnyesen törülget.
/A Nagy Folyóról néki hallgatok./

Játsszak Veled, Óév, különös Látszat,
ha pezsgőzik Sorstól bőgő barom, -
s az is, ki nem tenné, de kényszeríti
bálvány-szokás, hajlongó Alkalom?

A szót szépítsem, nektek udvaroljak?
Érdek-eszmétől fekélyes beteg
azért valahol kínt érez, míg egyre
hivalkodik zászlóján szeretet.

Inkább a Nincset írom: Messzeségem,
melyben - nem-voltban - piros meggyszem ég,
s kis titok-magnak ég-áramkörében
össze-összeér kezdet és a vég

pirost csodálón, fény, ha rávilágít.
Miért nem önmagunkra hallgatunk,
ha hív az Út, hív gyermekdal-szerelme,
s felette Szépségpiros Csillagunk?

Tudom, írom mindezt, bár oly hiába,
ha nyárfa sír a nyárban, míg meleg
légpillanatban ezüstpont-bogárka
tűnődik, elszáll, múlttá szendereg,

vagy fenyő áll a télben és fehéren
ágán hóálma diadalt ragyog.
Nincs diadal. Nincs álom. Ragyogás sincs.
Csak Folyód: gonosz halhatatlanod.

...és Búcsúzás sincs. Ezt Apám sem érti.
Néki is úgy kell minden szalmaszál!
Nem érti meg, hogy kétféle a béke:
nincs-álmunké, - meg ami ránktalál.

Az Óév hull, e nincs-álom darabka,
s a nincs-Út felett újévi sötét, -
de csak meséld, Te, Nincsen-Messzeségem
Csillagodról a színigaz mesét!

E Csillag sincs, - de hiánya a Léte,
idő-darabkán piros szín remeg,
s lehet: e szín egyszer Álom lesz, Isten, -
már-már nem is várt békéd, istened...