Mikor keresztek árnya rebben:
kit is kell siratnom-nevetnem?
Az embert, - s öntelt hitét abban
az öröklétű pillanatban.

Mikor fentről csillagok néznek:
bánatát érzem égi szépnek,
s úgy fáj az, hogy minden szabadság
mélyén ott sír elrejtett rabság!

Mikor a vers kábít, ne tudjam,
hogy a világban mennyi bú van,
agy engedne, de szív dobogja:
nem lesz mámor felejtő foglya!

Igy hát a csillagokra nézek,
s írok - egy menekülő létnek
Vers kábít, de makacs szívemben
mindig ott egy könnycseppes isten.