Mennyit kell még aludni?
Mennyit LEHET még aludni?
Ó
IÓ
CIÓ
ÁCIÓ
RÁCIÓ
ABERRÁCIÓ
DEZINTEGRÁCIÓ
A visszaszámlálás megkezdődött. Felkészülni! Vigyázz! Kész! Tűz! Rajt!
A detonációig hátralévő idő 5� 4� 3� 2� 1!
Na most melyik?!

A zuhany alatt állva üvöltöttem veled. Folyt a fejemre a forró víz. Úgy döntöttem, hogy a képedet leveszem a homloklebenyemről, és mert rossz voltál, büntetésből valamelyik sötét agykamrám polcára száműzlek, hogy ott porosodj.

Kész, ezt már elszúrtad!
Hagytad, hogy megszeresselek.

Láttalak tegnap, tegnapelőtt, és azelőtt is, de nem láttalak már két hete.
Ott voltál, de mégsem érinthettelek; meg akartam fogni a kezed, hogy valósággá válj, de rettegtem, hogy szétpukkad az illúzió.
Lehettem volna kedvesebb, szeretetreméltóbb, de mert annyira vágytam rá hogy szeress, megfagytam belül.
Csecsemővé kuporodva feküdtem az asztal alatt, folyt a nyálam, és majdnem megfojtott a torkomban görccsé gombolyodó sírás.
Nem tudtam sírni, csak nyöszörögtem.
Soha nem fogsz így látni, mert ahogy belépek hozzád, hiányod ugyanúgy irreálissá válik, mint a léted akkor, ha nem vagy ott.

Lehet ezt józanul bírni?!
Lehet ezt ép ésszel bírni?!

Annyira szép voltál tegnap� Rádnéztem, és te voltál a legszebb nő az egész világon.
Az én gyönyörű anyukám�

Anyámat soha nem láttam szépnek.

Haza akartam szaladni hozzád az óvodából, megbújni szoknyád meleg ráncaiban, bohóckodva-ugrálva eljátszani neked, hogy mi történt velem a nap során� aztán az öledbe veszel, beszívom bódító illatod, megölelsz, megsimogatsz, és a boldogságtól majdnem szétpukkadok. Vacsorát készítesz, az én szép anyukám valami mágiával egy gőzölgő tál szeretetet tesz az asztalra, és én habzsolok, míg el nem álmosít, el nem ringat lágy kezed.

Tegnap megint megégettem magam. Az endorfinok úgy kúsztak fel a tarkómon, mint egy anya simogatása, elérték a fejem búbját, majd lecsorogtak az arcomon, átsuhantak a szememen, és jóleső, édes-tejmeleg ízt hagytak a számban.
Aki látta a szemeimet akkor, azt gondolhatta, hogy valami nagyon szép jutott eszembe; talán egy kedves vicc, amit egyszer hallottam. Bódító zsibbadás fogott körül, és a zuhanás már nem fájt.

Ma már tisztább a fejem. Elmúlt a zsibbadás. A fájdalom is enyhült.
Ránézek szétégetett kezemre; egy újabb stigma. Belső rothadásom külső genny-folyama. Már megint kezdhetek hazudni, meséket gyártani balesetről, ügyetlenségről� szégyenlem magam.
A szeretet és törődés illúzió.
A molyok: valóság.
Úgy rágnak, hogy észre sem vesze(d)m.
A moly alattomosan dolgozik - csak a szeretés mutatja döglött arcát élőnek.
Megváltás lettél volna tegnap nekem, ma inkább átoknak tűnsz. De sebaj, holnapig, holnaputánig, és azutánig lassan megfojtom érzéseimet és a káoszt.
Molyirtóm nincs.
Magamat meghagyom.