Tombolt a vihar. Villámok cikáztak az égen, fülsiketítő dörgések követték egymást, és az eső annyira esett, hogy az amúgy kicsi patak vize már kiáradt a medréből, elmosva mindent, ami a közelében volt.
Még szerencse, hogy a környék lakatlan volt, mert a szerencsétlen parasztok földjeiben még ez is kárt tett volna, nem volt elég a nyár közepi szárazság.
A kihalt táj egyetlen kiemelkedő pontja egy nagyranőtt tölgyfa volt. Vajon mióta állt ott? Vajon mi mindent láthatott hosszú élete során? Sose fogja megtudni senki.
Egy lovas vágtatott el a fa mellett, majd bizonytalanul megállt és visszanézett. Körültekintett, leszállt a lóról. Kezében fehér csomagot tartott féltve, óvatosan, a ló oldalára egy ásó volt kötve, azt a szabad kezével leoldozta. Idegesen körülnézett, majd a fehér csomagot letette a földre. Az lassan mocorogni kezdett, majd egyre hangosabban sírni. Egy csecsemő volt.
Villám vágta ketté az égboltot, és a tölgyfa mellé csapódott, elvakítva a férfit, aki épp a nyergét próbálta leszedni a lóról, ami csak kisebb nehézség után sikerült neki. De sikerült, és rárakta a gyereket. Az még mindig sírt, minden nyugtatgatás ellenére is.
Muszáj volt otthagyni. Az ásóval ott helyben elkezdett egy gödröt ásni, gyorsan haladt vele. Fiatal volt, ereje teljében lévő férfi, bár arcán már nyomot hagyott a rossz életmód. Többnapos borostája pedig egészen marconássá tette.
Zsebéből két bőrzacskót vett ki, az egyikbe bele is nézett, majd a gödör mélyére tette mindkettőt. Szinte szeretettel bánt velük.
Ezután a gyerekhez ment, és karjaiba vette. Csitítgatta, ringatta egy darabig, végül az elcsendesült. Ekkor figyelmesen nézte az arcát.
Nem, még kicsi ahhoz, hogy hasonlíthasson az anyjára. Vagy az apjára. Őrá.
Eszébe jutott az anya, aki mindent megbocsátott neki a halála előtti pillanatokban. Vörös vér a fehér ruhán. Vörös és fehér. Csak arra kérte, a gyerekre gondoljon. Javuljon meg.
És megtehetné. Most megteheti. Nem üldözik, senki nem tudja, hogy nála van. Itt ez a gyerek, az egyetlen lehetősége a normális életre. Egyre növekvő kedvteléssel nézte a kis csomagot.
Tulajdonképpen miért ne?
Valami eddig ismeretlent érzett, valami kellemeset, amit nem az anyagi örömök nyújtottak neki. Nem értette.
Megcsókolta a gyermek arcát.
De a gödröt be kell temetni.
A gödörbe fektette a kisfiát, akiben most már saját magát látta továbböröklődni. A nyerget visszatette a lóra, egyre idegesebben, mert a gyerek sírt, hangosan, néha-néha elfúlva, de sírt.
A nyereg a helyére került. Sírás.
Ásó a kézben. Villám. Kettéhasította a tölgyfát, iszonyatos reccsenés hallatszott és a fa ki is gyulladt. A férfi arcát megvilágították a lángok és valami pokoli fényt kölcsönöztek a tekintetének, amint ásóval a kezében állt a gödör felett, arcán mosollyal.
Csapás. Még egy. A sírás megszűnt. Vörös vér a fehér ruhán. Vörös és fehér.
Betemette a gödröt, az ásót eldobta és ellovagolt.