Ülök a padlón,
a falnak dőlve,
s várom a megváltó
holnapot.

Pár perce
te ültél itt ugyanígy;
a rideg falba belevésődött
kedves illatod.

Emlékszel kedves?
mikor bús nap után
ölembe hajtottad
fáradt fejedet?

Belémmar a vágy,
s csókkal illetem
még forró testedtől
langyos helyedet.

Elmentél.
Itthagytál.

Zokogok.
Könnyek nélkül.
Hiszen tudod,
régen nincsenek
már könnyeim.

Az utolsó cseppig
Neked adtam zálogul.
Vagy fizetség képpen�?
Vissza talán soha nem kapom.

De hát kinek kellenek a könnyek?
Annyi mindent kaptam tőled cserébe!

Kaptam csókot,
melyet nem nekem adtál.
Kaptam órákat,
miközben rád fázva várni hagytál.
Kaptam ölelést,
de csak csupasz testemet ölelted.
Kaptam érintést,
mikor testem a rút fára szegezted.

S ha nem nedvesítené ajkaim
az arcomról patakzó vér,
azt hiszem,
szomjan halnék nélküled�