Téged küldlek Angyal, hogy segíts Nekünk,
Segíts jobbá tenni az életünk,
Mit elrontottunk megbocsátanunk,
Magunknak, hogy ne szenvedjünk.
Hogy úrrá legyünk a fájdalmunkon,
S hogy majd boldogság legyen úrrá bánatunkon.
Hogy könnyeink elapadjanak, amikor már nem kell,
Hogy szívünkből a bánatot törölje el.
Hogy boldog létünk legyen, ha külön is vagyunk,
Hogy tudjuk egymás lelkében maradandót hagyunk.
Maradandót, mi nem fájdalom,
Úrrá lehessünk felettünk uralkodó hatalmunkon,
Hogy tudjuk, helyes döntést hoztunk,
Hogy tudjuk, nem bántuk meg amit magunk mögött hagytunk.
Megbántam, hogy megbántottam,
De fájdalomra fájdalommal válaszoltam
Sértődötten ordítottam fájdalmam a világba,
S egy emberre, a Te arcodba.
Nem akarom, hogy fájjon nekünk, az, amit vétettünk,
Egymás és magunk ellen vétkeztünk.
Szavak röpködtek, hazug mondatok,
Ez lett mi nekünk a sors szerint adatott.
Adatott? Mi tettük ilyenné,
A jelenünket, más szebbé nem tehetné,
Csak a megbocsátás, Te is szeretnéd és Én is
Hogy boldogan keljünk fel az ágyunkból holnap is.
Nem lehet, már elindult a lavina,
Már lezúdul, minden fájdalom, minden mi hiba,
Minket maga alá temet,
Megfulladunk, a legkegyetlenebbül, ahogy csak lehet.
Megkapjuk, most ami már kijárt,
Tudom, hogy minden nem lehet a Te hibád,
De hidd el, tudom, hogy nem jó ez így,
Nem bízunk egymásban, ez így nem működik.
Én azért nem bízok, mert Te sem,
Nem tudom, ki segíthetne, ha Én sem?
Mást választottál, Én csak elviselem,
És haragot vált ki belőlem kételyem.
Elegem lett, sok nem kellett,
Hogy úgy érezzem végleg a pohár betelt,
S a könnyekkel már nem vívok szélmalomharcot,
Csak hagyom, hogy a könnyfátyoltól ne lássam az arcod.
Zokogok, mint egy gyermek, kitől elvették a játékát,
Csak Én felnőtt vagyok, ki nem egyedül szúrta el, viseli hibáját.
Csókot lehelek arcodra, az utolsót,
Ez remélem hibámért kárpótolt.
Gyenge vagyok, és nem érzem magam annak,
Hogy neked most ismét kiutat mutassak.
Elhagyom a valóságom, az álmomba menekülök majd megint,
Ott majd ismét bátor leszek az elképzelésem szerint,
S nem fogok sírni, ha beütöm a térdem,
S segítségedért nem könyörgök, hogy jelenj meg a fényben.
Nem tudom, mit is akartam, csak imádkozni?
Vagy még a maradék anyagból valamit kihozni?
Már nincs elég foldozni, a kabátot,
Az emlékek sokasága lassan mind a lyukas zseben kihullott.
Nem, nem felejtelek el, megígérem,
De most külön kell nélküled élnem az életem.
Én is döntöttem, de nem egyedül,
Segített, hogy a két hegedűs együtt már hamisan hegedül.
Régóta már, nem most kezdődött,
Sárga korong világít majd ki a viharfelhők közt.
Majd ő megmutatja az utunk,
S majd lélekvesztve egymástól külön irányba rohanunk…
Nem akarom végigcsinálni a válópert,
Nincs erőm, ez az egész szörnyen levert.
Csak egyszerűen felébrednék, mindent elfelejtenék,
S a mámat mosollyal köszönteném, ha ilyet tehetnék.
Elfelejtenék minden fájó tüskét, mit adtam, s kaptam,
S megláthatnám a boldogságom a melegséget árasztó Napban.
Majd felmelegíti megfagyott lelkem,
Segít, hogy nem úgy essen, hogy halálomat vérben fagyva leljem…
Csókokat, az arcodra, s öleléseket küldök,
Mást nem adhatok, egyéb fájdalmat már nehezen tűrök.
Boldogtalan lettem, közös döntés volt
Olyan, mint az első lépés megtörténtekor…
Te és Én volt már csupán,
Emlékeimben keresgélek oly sután,
Megbénított, elárult a pillanat,
Ez a dolog újat nem mutat.
Szerettem minden jót mi velünk történt,
Azt hogy mennyire szerettük a fényt,
Egymás örömének fényében fürödtünk,
Amelyet egymásból előhozott boldog lelkünk.
Ez volt mit igazán köszönök, hogy szívembe bátorság költözött,
Erős lettem, lelkem megerősítettem,
S elhagyom a fészkem immáron,
Újat már nem tanulhatok, a rosszat már nem várom.
Egyszóval köszönöm, sokmindent köszönök neked,
Köszönöm, hogy 6 évig nem éreztem magam kényszernek melletted.

2005. december 16.