- A pokolba veled, ennyire nem lehetsz tetűlassú! - ordibált magából kikelve a Férfi. Piros, nyitott tetejű sportkocsija már vagy egy perce vesztegelt egy teherautó mögött, de lehetetlen volt előzni a kanyarok miatt. És persze a szembeforgalom miatt.
A Férfi középkorú volt, enyhén pocakos, frissen borotvált, az arca a dühtől most kipirosodott, egyébként elég sápadt volt. Jól szabott, új öltönyt viselt fehér inggel és nyakkendővel, amit most idegesen megrántott néha.
Végül nem bírta tovább, beletaposott a gázpedálba és kivágódott a "tetű" mellől, nem törődve semmivel, beláthatatlan kanyarral, vagy a teherautó sofőrjénel vészjelzéseivel.
Már a felénél járt, mikor meglátta magával szemben a kamiont. Ijesztően közel volt, és a Férfi tudta, hiába itt fékezés, hiába itt minden, elkerülhetetlen a frontális ütközés. Türelmetlensége az életébe kerül.
Akaratlanul is múltjának képei villantak fel szemei előtt az utolsó pillanatban.
Az anyja képe, akit alig ismert, csak egy ideges, beteges váz volt, még nem kezdte el az iskolát, máris megtudta, milyen egy temetés.
Az apja, festőként próbált meg pénzt összeszedni, kevés sikerrel, néhány képét örökölte: silányak voltak. Aztán megpróbált öngyilkos lenni, persze nem sikerült, mert egy szerencsétlen volt. Elmegyógyintézetbe került, ő pedig röhejessé vált mindenkinek a szemében, ő volt a "gyogyós fia".
Egyetlen menedéke, a szoba a kollégiumban. Csak a tanulás. Sose szerette senki, a diákoknak ő volt a stréber, a tanárok pedig viszolyogtak tőle, hiába tudott mindig mindent. Ő is utálta mindet, ez adott erőt neki.
Hogy egyszer még megmutatja.
Annyira tehetséges volt, annyira értett mindenhez, még az egyetem se fogott ki rajta.
És az a szőke tanárnő a rövid szoknyákban. Máig nem jött rá, miért tette azt akkor. De arra a két rémült kék szemre emlékszik.
Hiába rúgták ki az egyetemről ezért, magánvállalkozásával betegre kereste magát. A pénz boldogította. Igen. Mindent meg tudott venni.
Csattanás. Éles fájdalom.
Két rémült kék szem.
Mosollyal az arcán halt meg.