A technika ördöge játszik a gépen,
szép feje billeg, ritmusra jár,
úgy teszi, hogy én is érteni véljem
mit, miért és hogyan is csinál.
Hosszú az ujja, gépel éppen,
szöveget szerkeszt, mit számba kíván,
rágózik közben és körmöt élez
a váriálódó klavia-túrán.
Szólnék hozzá, de éppen a szavak
sűrű erdejében kószál,
simogatja a hangok törzsét,
ágak helyett vesszőket vág,
ostorozni készül, és csak most
veszem észre, hogy nekem
játssza jól kitalált p(r)óza-dalát.
Össze meg vissza fűzi a szálakat,
jobbra meg balra is klikkel,
átrendezi majd a szó-rengeteget
nekünk egy frappáns kis cikkel.
Nem kelt ma bal lábbal,
hajnalban sem találkoztam vele,
és íróeszközt sem látott még soha
jól ápolt kis keze.
Pontos és gondos, nincs félrecsúszott papírdarab,
amiből rájöhetnék, hogy játékszer nélkül belőle mi is marad.
Így hát félrehúzódunk,
a papír,
a tollam,
meg én,
és rajzolunk, festünk, meg írunk
együtt
egyet,
valamit,
a szoba közepén.