El nem mondott szavakra tervezzük életünk,
Csendben ülünk, vihar kel fölöttünk,
Nem figyelsz arra, amit a szíved súg,
Tudod, hogy mit szeretnék, Téged, de nem úgy.

El nem mondhattam, mert csak egy pillanatig érdekelt
Azt, amivel sokmindent jóvátehettem volna, testem magából kivert,
Sírok az út szélén összekuporodva,
Mint egy kislány, édesanyját szólongatva.

Nem is akarsz megérteni, akkor miért küzdök?
Nevetség tárgya lett a mosoly, melyet feléd küldök.
Sikítok a fényedbe, hátha meghallod,
S el nem nyomja a saját dallamod.

Besűrűsödik a homály felettem,
Tessék, ezt a vihart is Én keltettem,
Dörög és villámlik,
Elbújnák, de nem érne semmit.

Szembenézek a farkasommal, Veled,
Sohasem tudnák fájdalmat okozni Neked.
Pedig Te nem kívül, hanem belül vagy szőrös,
Sokszor a mosolyod oly fölényes, gőgös.

Mit szeretnél? Még választhatsz.
Megbeszéljük, vagy lezárjuk ezt a szakaszt?
Hiába szólítlak, rám sem figyelsz,
De hogy ezt jól csináld, arra ügyelsz.

Ismét ott állok a peronon és útra kelek,
Mielőtt köszöntene a kikelet,
S mikor útra keltem, látom visszafele tartok,
Ismerősek a szavak, a hazugok.

Látod menekülni sem tudok, szenvedni sem,
Ha arcommal haragszom, megbocsát szívem,
Elfelejtem a haragom, elfújom a jó kedvem elől,
Hogy láthassam az ajándékom, mit rejt belől.

Belegabalyodtam a masniba, mit rákötöttél,
Belül ismét egy kicsit összetörtél,
Csak egy kártya van benne:
„Miért kell ennek ismét így lennie?”

2005. december 05.