Barátommal, Balázzsal, a Kolosy téren találkoztunk, a megbeszélt reggeli fél kilenckor.Pontos volt, mint mindig, ezért is szeretek vele túrázni, no meg azért, mert kedves, barátságos.Kellemes személyiség.Öt évig Angliában tanult, pontosabban a “britteknél”: Skóciában, a glasgow-i egyetemen szerzett közgazdász diplomát.Sok mindent átvett a legendás angol hidegvérből és előzékenységből.Mindig nyugodt, udvarias.Nos, amint mesélte, a skótok, akiket az egész világ kiviccel állítólagos túlzott takarékosságuk miatt, vajmi keveset tudnak a magyarokról, Magyarország- ról.Többségük szemében a magyarság ázsiai lovasnemzet, tele ide-oda nyargalások- kal.Nem csak a skótok tájékozatlanok.Egyik társa, norvég diáklány, úgy tudta, hogy Magyarország Mongóliával határos.Egy igazságot azonban mindenki jól tudott a “ködös, esős időjárás előkelő honában”, nevezetesen azt, hogy szegény ország vagyunk.Nevethettem volna a külföldiek tájékozatlanságán, de inkább elszomorított.
A szentendrei HÉV felé igyekeztünk, az előre megváltott jegyek zsebemben lapultak.
Megjött a vonat, mellettünk visszataszító kinézetű, hangoskodó-randalírozó társaság tülekedett fel ugyanabba a kocsiba.A Szentendre előtti megállónál már nem tudtuk elviselni jelenlétüket, indítványoztam Balázsnak, hogy szálljunk át a másik kocsiba.Nekiindultunk, Balázs azonban kissé lemaradt mögöttem.Manőverünk sikerült, de nem teljesen.A mozdonyvezető - valószínűleg szándékosan - gyorsan megnyomta a gombot és az ajtók záródtak. “Tű-űű-űű-ű - bumm!” - hangzott mögöttem.A fémajtók összecsapódásának hangját módosította az ami a két ajtó közé rekedt: a hátizsákom - és Balázs lába.A vonat elindult.Szegény Balázs feje vörös lett a fájdalomtól és a dühtől.Egy idő után némi erőfeszítéssel be tudtam húzni nélkülözhetetlen felszerelésem és Balázs is kiszabadította sajgó lábát a kutya- szorítóból.Sziszegett ugyan és a bokájához kapott, de az a félelmem, hogy sérülése miatt el kell halasztanunk a kirándulást, szerencsére, alaptalannak bizonyult.Balázs a végállomásnál előrement, a vezetőfülkéhez.Humoros volt látni-hallani az angol hidegvér és a tősgyökeres magyar temperamentum sajátos keverékét, amikor véleményét közölte az igen magas, kövér, kopasz vonatvezetővel:
- Ne haragudj, de mégis ki a ló…/itt a csődör nemiszervének megnevezése következett/, képzeled magad, hogy rámcsukod azt a kurva, kiba…. ajtót?!
A vonatvezető egy fémlánccal játszadozott és nem mutatott különösebb együttérzést sem Balázzsal, sem annak lábával.Végül Balázs idegesen legyintett.Átszálltunk a Pilisszentlászló felé induló buszra.A busz “jó magyar módra” kétszázszázalékos kihasználtsággal döcögött el: zsúfolásig tele volt túristákkal.Pilisszentlászlóról már gyalogosan mentünk tovább Visegrád felé.Egy kisebb fahíd közben leszakadt alattam, vészes elkorhadása, úgy látszik, mindeddig senkinek sem tünt fel, annak sem, akinek kötelessége lett volna használható állapotban tartani.Egy erdei tisztáson öt percen belül három kígyóval is találkoztunk.Balázs fütyült nekik, amikor elbújtak, de a füttyszóra kígyófülük botját se mozgatták.
A hídleszakadást ép bőrrel megúsztam, de a balszerencse nem hagyott el teljesen.A
lekaszált szénán megcsúsztam, fenékreestem és elkezdtem lefelé szánkázni.Nehéz

hátizsákom szinte tólt hátulról, lábaimmal nem tudtam hathatósan fékezni.A domb alján egy rücskös faág összekaristolta bal combom.Ezt követően a balszerencse rámunt, elröppent, kitudjahová-kitudjakihez.Gyönyörű tájak következtek: hegyek, völgyek, sziklák, források, tölgy- és fenyőerdők.Végül elértük célunk, a hegyet, melynek neve: URAK ASZTALA.
Erről az 593 méter magas hegyről gyönyörű panoráma tárult elénk a Dunára, a többi hegyre és a közöttük szerénykedő falucskákra.A duna túlpartjáról azonban igazi város: Vác nézett vissza ránk.Mi azonban nem elsősorban a látvány miatt jöttünk ide.Balázs már járt itt, kerékpárral, katonai bunkereket talált a közelben.Az idő a romantika zöld patinájával vonja be azt a múltat, amely egykor félelmek és vágyak terepe volt.Mentünk a térkép jelölte úton, a fák mögül előbukkant a kerítés és a kapu.Az aszfaltút két oldalán kőpadkák sorakoztak.Ezek az alattuk levő elektromos kábeleket takarták, egykor a megkövetelt titkossággal, mára azonban a széttöredezett beton látni engedte a huzalokat.Az őrbódé és az ügyeletes iroda romokban hevert.A közeli őrtorony is szemmel láthatóan unta már az őrködést ebben a lepusztult világban.A téglából készült főépület betört ablakaival, a padlóra és falakra kent széklettel, az átható húgyszaggal annyira undorító volt, hogy továbbsiettünk.Az udvaron korhadt padok, szeméthalmazok, rozsdás mászókák hevertek, utóbbiak nyilván sok katonatenyér emlékét őrizték és sok megdöbbentő dologról szólhattak volna, ha tudtak volna beszélni.A betonbunkerekbe nem másztunk le, de a környezetet kiváncsian szemléltük.Széles, hosszú épülethez értünk, falain nagyobb rések voltak, mint amilyent a köpcös kis erőemberke, Botond ütött buzogányával a legenda szerint Bizánc kapuján.Kényelmesen ki-be sétálhattunk ezeken a réseken. Vastag bőrből készült bakancsomnak köszönhető, hogy lábamat nem sértette fel a sok üveg., tégla- és vastörmelék, amely helyenként a méternyi magasságot is elérte.Kiváncsian teremről-teremre, folyosóról folyosóra jártunk az épületben, mint valami múzeumban.Az egyik ajtón koszos tábla fityegett, már olvashatatlan nevekkel, ki tudja ki lehetett az a “Kov….” - valószínűleg Kovács nevű.A “körletparancsnok:….ter hadnagy” felirat rejtélye is megfejthetetlen volt számunkra.Feltámadt, zúgott a szél, szinte hallottam az egykori kiskatonák csizmáinak dübörgését, a tisztek vezényszavait.Megtaláltuk a konyhát és mosogatóhelyiséget is, majd a legénységi hálószobákat.Széttépett zöld egyenruhák, késel kettévágott matracok…Kiléptünk az udvarra és a garázsokhoz, majd a rakétasilókhoz mentünk.Defektes autógumik, egy dzsip bőrülései, rozsdás üzemanyagkannák…Csak a garázsok ajtaja volt ép.Bementünk.Hajléktalanok szétdobált pokrócait találtuk, meg üres pálinkás- és borosüvegeket, de, nagy meglepetésünkre, egy szovjet gyártmányú harckocsiakkumulátort is, viszonyleg ép állapotban.”Szgyelanó v eszeszer” állt rajta cirill betűkkel és a Szovjetúnió rövidítésről /CCCP/ eszembe jutott egyik, kissé tökkelütött, általános iskolai osztálytársam viccelődése erről: “Ciprusi Cigány Cintányérba Pisál”.Ez a gyerek utálta az orosz nyelvet, de most valószínűleg az angollal vagy némettel teheti ugyanezt, mivel mind a mai napig csak anyanyelvén beszél, azon is eléggé anyátlan-apátlan gyatrasággal.
Egy hatalmas festett plakát, csodák csodája, felismerhető állapotban maradt.Három katona fogott kezett rajta: egy sárga /valószínűleg kínai/, a másik barna bőrű volt /nyilván arab/, a harmadik testének kültakarója pedig fehér.Mindegyikük nyakában géppisztoly lógott, mögöttük pedig a földgolyó volt látható Európával, Ázsiával és Afrikával.A békeszerető géppisztolyosok feje fölött büszkén hirdette az írás: “ A VARSÓI SZERZŐDÉS A VILÁGBÉKE ERŐS VÉDŐPAJZSA”. Elmosolyodtam.Nos, Varsói Szerződés ide, Varsói Szerződés oda, ilyesfajta barátság a NATO-nak is elkelne, egyelőre azonban szegény barnabőrű katonára igencsak rájár a rúd és a sárga is ki tudja mit forgat a fejében…Sőt, igaz, ami igaz, többnyire a fehér se jobb a Deákné vásznánál, még ha Deáknét Mrs.Deáknak hívják is…
Kicsit eltűnődtem az egykori politikai oktatási anyagon, de azután javasoltam Balázsnak: menjünk tovább.Barátom rábólintott.Ekkor azonban feltünt egy terepszínű egyenruhát viselő, még fiatalnak tűnő férfi. Szomorúan lépkedett a szétszórt törmeléken, faldarabokon.
Nálánál jóval fiatalabb, csinos nő követte, babakocsival, nyilván a felesége.A nő kiemelte a kocsiból a kisbabát és mosolyogva mutatta neki a betonbunkereket, az épületek romjait:
-Látod, kicsim, itt dolgozott apukád, amíg el nem veszítette állását!
-Fejezd már be! Ne emlékeztess! - fordult hátra feleségéhez a férfi ingerült hangon.
-Ne maradjunk sokáig! Megfázhat a gyerek! - válaszolt az asszony, védekezőn-visszakozón.
-Azt hiszed, én élvezem?! - hördült fel a férj.
Közelünkbe értek, megszólítottam a férfit:
-Jó kis laktanya lehetett. Kár érte! Még így, romjaiban is érdekes…
-Jó volt bizony! Kitűnő volt a hangulat és volt elég pia! - hangzott a férfi nosztalgiás válasza.
-Szóval maga itt szolgált?! - kiváncsiskodtam.
-Igen. Hadnagy voltam. Néha idelátogatok a családommal.Ez a feleségem, az apróság pedig a lányom.
-Szép kislány! - dícsértem meg a gyermeket és az iránt érdeklődtem, hogy miért szünt meg ez a katonai bázis.
-Miért? Az ok: a politika. Politika ez az egész szar világ!Mindent átsző a politika, ez az undorító nyálú pók.Azt mondták a bázisra: túl drága, nem tudják fenntartani…meg már nincs veszély Nyugat felöl.Azt hiszitek, hogy most van az országnak megfelelő légvédelme?! Nincsen. Mindent tönkretesznek ezek a szemetek, hogy ott dögölnének meg, ahol vannak! Bennem nem bíztak meg, másutt sem kaptam állást a honvédségnél, leszereltek.
A férfi felesége ijedten közbeszólt:
-Béla, ne politizálj!
-Maradj már! - csitította az egykori hivatásos hadnagy.Ám néhány perc múlva kissé nyugodtabban folytatta:
-Na jól van, ég veletek! Megyek a p…! - nevezte meg az egyesek által oly gyakran emlegetett női nemiszervet.Sajnos, a mai napig állás nélkül vagyok!
Rezignáltan legyintett.
-Sok sikert! A legjobbakat kívánom! - szaladt ki számon a szokásos illem-ostobaság.
Ám nem vette rossznéven, ránk nézett és egy “Kösz!”-t préselt ki fogai közül, csöppnyi reménnyel, hátha igazam lesz.Elindult, felesége követte.Elnéztem a férfit, katonásan mozgott, mint valószínűleg egykor is, a parádékon.
Nos, igen, volt és van valami nagyon szomorú ezen a helyen és hozzá, a bunkerekhez vezető úton.Ó, te hol némettel, hol törökkel, hol másféle nációkkal szövetkező magyarság, ami eddig végül elértél az mindig csak a dúló tatár volt!Dehogy van merszed őszintén szembenézni akár közelebbi, akár kissé távolabbi, Don-kanyargós múltaddal!Beéred a kegyeletes hazugságokkal vagy a hamisító hallgatással… Vajjon mit hoz a jövőd? Félek, hogy csak új utat új bunkerekhez…