Szívedbe vág olykor a furcsa kés,
villanó penge: az emlékezés, -
és újra fáj elmúlt árnyak alatt
a gyúlt piros tavaszseb-pillanat.

Jajdul már hitted megbékélt világ:
eltűnt utcád, elvirágzott virág,
meghalt rokon, bár arcából maradt
más arcokban egy-egy álomdarab.

A tavasz sokszor jobban fáj nekem,
mint egy-egy ősz, esőkkel végtelen,
ha filmje fut és gyász-varjúcsapat
már télbe tartón tár ki szárnyakat.

Tavaszsebek, múlt arcok, volt-szemek, -
miért őrzöm éles emléketek?
Minek a vers, e kártyavár-haza,
s öntelt egén a Szépség Csillaga?

Az ember menne, s hová? Nincs is út.
Itt is, ott is úttalan háborúk.
Emlékezés? Minek? Új fény-napok
kékje minek kelt tavaszt, látszatot?

Mikor a múlt, emlék szívekbe vág,
szomorúbb lesz a szomorú világ,
kártyavár dől, a kéz arcot temet,
s volt csillagok, könnycseppek vérzenek.

(1990-es évek)

Illusztráció: Pixabay.