Héthegyföldi Károly varázsló délceg legény volt, - és nagy tréfamester! Ám minden tréfája jószívűségét tükrözte.

Aki rászolgált feddésre, azt ugyan megleckéztette, de azt is csak a megjavulás kedvéért. Nagy tévedés ugyanis, hogy azzal, aki másoknak rosszat tesz, mindig kesztyűs kézzel kell bánni. Az ilyesmi végül árt a kárt okozónak is, - és egyúttal másoknak is.

Károly ki tudta találni mások gondolatait. Ez a bűvös tulajdonsága lehetővé tette azt is, hogy tréfával jutalmazzon, és azt is: hasonló módon segítsen a hibák, vétkek felismerésében.

Karácsonykor Károly lakóhelyének, Szerencseperecnek minden utcáját végigjárta.

Szépen becsomagolt csokoládé szívecskét adott ezen az ünnepen mindenkinek, függetlenül attól, hogy valaki jót vagy rosszat tett abban az évben, vagy mindkettőt, vegyesen. Az ajándék csokoládé szívecskéket a maga költötte versikékkel adta át.

Egy zsugori, mohó embernek például ezt került az ajándék mellé:

Önnek mondom, Apóka:
kelmed de ravasz róka!
Nem lehet, hogy itt, meg ott
hét embert is becsapott?

Az ember, érdekes módon, büszke lett arra, hogy ravasz rókának nevezték, és örült az ingyen csokoládénak. Rögtön bekapta, nehogy más kapja be helyette.

Igen, de a csokoládészív hatni kezdett az ő szívére, előbb valamiféle sajgást érzett legbelül, ami már a megbánás előszobája volt. A végén lábai önként elindultak azokhoz, akiket becsapott. Nem csupán a pénzüket adta vissza, hanem még meg is tetézte valami szép ajándékkal. Utána, ha nem is boldog, de jóérzéssel teli, kellemes ünnepe volt.

Másoknál, persze, a varázsló által mondott versike más volt, de a csokoládészív ugyanaz. Volt, akit a bűvös szívecske arra vett rá, hogy felkeresse igazságtalanul megbántott feleségét, és kibéküljön vele. A másik ember pedig rég nem látott rokonához nézett be: nincs-e szüksége valamire, a kedves szavakon kívül?

Héthegyföldi Károly e karácsonyi körútján újonnan épült házikóhoz érkezett.

Új házikó? Lakója is új lehet! A kertben feldíszített karácsonyfa nézte a csillagokat.

Károlynak feltűnt, hogy milyen különös is az a karácsonyfa! Rajta cinkék, vörösbegyek, feketerigók csipegettek a díszekből, a ragyogó kis gyertyák között, de úgy, mintha otthon lennének, az övék volna a fa. Egy mókus pedig végigfutott az ágon, és elvitte a lelógó diószemet.

No, mindez még nem volt különös, - de az elvitt diószem helyén ott termett egy másik!

Nagyot füttyentett Károly, mert a házikó fényes ablakában meglátott egy árnyat.

Az árny gyönyörű leányt sejtetett.

A legény nagyot kiáltott:

A lábam nem ördög lába!
Szívemben meg kincsesláda!
Mint nyílik e láda zárja?
Tán egy leány kitalálja..
Héthegyföldi Károly vagyok!
Karácsonyi csókot kapok?

Az ablakon szépséges leány dugta ki a fejét. Nevetett, és így szólt:

Hiú legény ördög átka!
A szívedben kincsesláda?
Magad tartod olyan sokra,
hogy máris vársz a csókokra?
Könnyen lehet: csalódsz, nagyot!
Hétvölgytáji Éva vagyok!

Megijedt Károly, hogy ez a tréfája rosszul sült el. Elkezdte kiengesztelni a leányt:

Dicsekvésem butuska,
ám itt egy szép cicuska!
Amikor ő dorombol,
kevesebb lesz a gondból!

Gyönyörű kékesszürke cicát varázsolt elő, és átnyújtotta a kerítésen. Kijött a leány, átvette a cicát, a szép bundás pedig rögtön hozzásimult, dorombolt.

Azt mondta a leány a legénynek:
- Bejöhetsz vacsorázni te fél ördög, mert ismerlek! Te nem emlékezel rám, mert még kicsi voltam, amikor te is Nyurgaagár faluban laktál. Minden karácsonykor adtál nekem egy csokoládé szívecskét. Nem ettem meg ezeket, csak eltettem, mindegyiket. Közben megnőttem. Látom az orrodról, hogy tudod rólam: varázslóleány vagyok. Én is tudom rólad, hogy te meg varázsló vagy. Megvacsorázunk, azután csinálunk ennek a városkának, ahová nemrég költöztem, egy kis közös karácsonyi varázslatot.

Ha két varázsló megfogja egymás kezét, akkor a varázslat hatalma is megnő!

Így is történt.

Megvacsoráztak. Utána a leány, a fa gyökereivel együtt, kivarázsolta a földből a különös fenyőfát, a legény pedig óriási virágcserepet teremtett elő. Abba tették, de megígérték neki: karácsony után visszaültetik a kertbe.

Még utána közösen elővarázsoltak tizenkét nagyon erős embert, és átvitették velük a fenyőt a városka, Szerencseperec főterére. A madarak és mókusok ott is vidáman eszegették a fa díszeit. Károly osztogatta a bűvös csokoládészíveket, Éva pedig dalokat énekelt fenyőerdőkről, hegyekről, ébredő szemű tavakról, zászlót magasba emelő és lobogtató szabadságról, az elvesztett és megtalált boldogságról.

Az előadás után Károly Éva felé nyújtotta a kezét, amit a leány, örömtől csillogó szemekkel, elfogadott. Többen csatlakoztak hozzájuk, végül egyre táguló, vidám körtánc alakult ki a fenyőfa körül.

Az égen pedig feltűnt egy piros csillag. A Szívek Csillaga? A Reménykedésé? A Jövőé?

Annyi biztos: akkor, abban az ünnepi hangulatban mindenki érezte a csillag hatalmát.

Megkapta-e Károly Évától azt a karácsonyi csókot, amelyet a legény tréfás versikéjében kért?

Ez maradjon titok, még akkor is, ha annak, aki gondosan olvasta ezt a mesét, nem is olyan nagy titok.

A szíveknek vannak olyan titkai, amelyeket titokként kell megbecsülni, őrizni, - igaz, olyan beszédes, nyílt tettei is, amelyeket nem eltitkolni kell, hanem elősegíteni, hogy általuk egyre többen megérthessék az olyan szavak valódi értelmét, mint a jóság, őszinteség, és a szeretet.

(2014)

llusztráció: Pixabay.
.