Egy varázslótól, Százködmönös Jánostól, az kérte a nagybátyja:
- Jancsikám, segíts nekem kicsit, egy nehéz feladatnál! Tudod, hogy egyszer már könyvet írtam, SZÁZ TALPIG BECSÜLETES EMBER címmel, ami nagy siker volt, majdnem mindenki olvasta, aki meglátta a könyvesboltokban, és el akarta kerülni a véleménye szerint olyan túlzásokat, mint a talpig becsületesség. Hát, ugye, az én szándékom nem ez volt, de az olvasó gyakran olyan olvasó, - az igaz utat el-elhagyó, vagy rá se térő! Nehéz volt száz talpig becsületes embert találni, mennyit talpaltam érte!

Ám én csak azért is ilyen fennkölt lelkű varázsló maradok, ha az olvasókat meg is eszi az a madárfészkes…! Most újra könyvet írok, ÚJABB SZÁZ TALPIG BECSÜLETES EMBER címmel, csak hát nehéz ilyeneket találni, még egy ilyen végtelenül nagy varázslónak is, mint én!

Már kértem erre segítséget Igazmondó Mátyástól, a másik unokaöcsémtől, de az így válaszolt, versben:

Létezik talpig becsület?
Aki mondja: felültetett!
Ha létezik, sok nem lehet,
átláthatja ezt bölcs eszed!
Száz évenként, ha akad száz,
a Földön… Tényleg erre vársz?
Segítek, ha, költők között,
van, kinél ész elköltözött,
s tényleg ott talpig becsület,
s ahhoz halálig hű lehet,
mint vízhez kopoltyús lakó,
s előre lekopogható…

No, itt már nem is folytatom, Jancsikám, erős szavak következnek Mátyás versében, és azokhoz képest még az a méregerős paprika, abban az elképzelhetetlenül beképzelt országban is… Ismered Mátyást, elképzelheted!

Százködmönös János ismerte Mátyást, a Földet, az emberiséget, az emberséget, az embertelenséget, - de annyira szerette talpig becsületes nagybácsikáját, - talán azért is, mert Ő is a talpig becsületességet szerette, hogy beleegyezett nagybátyja kérésébe.

Egy varázslónak, persze, sok minden könnyebb, mint egy nem varázslónak, még ilyen nehéz feladat is, mint talpig becsületes embert keresni.

A varázslók örökéletűek, mert a halálból is visszavarázsolja őket valami titokzatos őserő, amiről a varázslók sem tudnak többet, csak annyit: ez az őserő nem engedi őket örökre halottként nyugodni, hanem, egy kis halálos nyugalom után, bármenyire nem akarják, visszaizgatja őket az életbe. Már erre egyelőre nincs orvosság, az élet ellen a közönséges földieknek van, ilyen a háború is, -de a varázslóknak örök élet ellen, egyelőre, nincsen.

Mit csinált ez a Százkömönös János, az Álmok Varázslója?

Lefeküdt aludni, álmodni, de előtte így szólt az Álmához:

Álom, Álom, vigyél, Messze,
hol nem köpnek Becsületre,
ahol él az Álomember,
talpig megtelt Becsülettel!

Az Álom engedelmeskedett, és Százködmönös János máris ott volt egy Fekete Erdőben, ahol minden bokor, fa, fűszál a Tudást hirdette. Ott még a Fekete is feketézett, nem az a törökös fekete levest értem csak alatta!

Ez a János elővett zsákjából egy nagy arany koponyát, amelynek két szeme helyén bűvös gyémánt fénylett, és ez a nagy koponya testvérek között is megért, nem is tudni mennyit, de sokat. A kincset jól láthatóan egy tölgyfa alá helyezte, és hívta a Fekete Erdő Szellemét.

Az máris jött, kissé lihegősen, hóna alatt egy fekete farkú, de nagyjából másutt fehér macskával, és hasonlóan tarka lelkiismerettel, és azt mondta:

Bocsánat, ha késtem,
kis polgári létben
platánfát rajzoltam,
az lett üdvösségem!
Fekete tó partján
áll a nagy platánfa,
rajzolásra készen
leültem alája…

Még tovább is mondta volna szabadkozását a szellemhölgy, Lustacicatartó Nóra, a nagy Képzőművész, de Százködmönös János leintette, és így szólt:
- Látod ezt az értékes, gyémántszemű Arany Koponyát? Feladatod egyszerű: aki felveszi, annak gondolatait te is felveszed, és, ha az illető talpig becsületes, akkor odatereled hozzám, akárhol vagyok is! Ha meg nem talpig becsületes, akkor nekem nem kell, csinálj vele azt, amit akarsz! Ám a tó melletti platánfára ne akaszd fel, bármennyire megérdemelné is, mert az, aki varázsló, vagy szellem, vagy ilyen nagy szellemművész, mint te, ne avatkozzon bele egyből a balga emberek dolgába, - el tudják azok intézni saját magukat nélkülünk is!

A szellemhölgy, Lustacicatartó Nóra, engedelmeskedett, no és kiderült: micsoda becsületes népek laknak abban a Fekete Erdőben!

Már röpke tíz év alatt abból a tízezer emberből, aki betévedt, vagy sötét szándékkal betért a Fekete Erdőbe, - akadt egy talpig becsületes is!

Jó arány!

Ki volt ez a talpig becsületes?

Favágó János, aki nem favágó volt szó szerint, bár az író munkája is valamilyen mértékig favágás, különösen, ha igazat ír, mert akkor teljesen az, hanem író.

Hát ennek az írónak olyan szép, igaz, erkölcsös gondolatai voltak, hogy nemhogy a világ, de egykori ismerősei is ijedten tagadták le még azt is, hogy egyáltalán ismerik. Bár, ha meggondolom, tényleg! Ismerheti egymást két varázsló, két szellem, hát még azok sem, de két ember! Utóbbi kettő egymást semmiképpen sem, de azért sok mindent mondhatnak egymásra!

Százködmönös János varázsló elbeszélgetett ezzel a Favágó Jánossal, kiderült, hogy a gyémántszemű aranykoponyát ez a másik János a Talált Tárgyak Intézményében akarta leadni, a városban, azzal a kérelemmel, hogy, ha jogos tulajdonosa nem jelentkezik érte, akkor e nagy kincs szolgálja a szegények megsegítését.

Százködmönös János elbeszélgetett druszájával, akinek bebizonyította: ő a koponya tulajdonosa. Így a csali koponyát visszavette.

Ám a beszélgetés során annyira megtetszett neki ez a Favágó János nevű, talpig becsületes író, hogy adott neki egy nagy zacskó aranypénzt, mellékjutalomként, azzal a kikötéssel, hogy csak saját maga és családja részére fordíthatja, továbbá főjutalomként két ennél sokkal értékesebb dolgot: arról álmodhat, amiről akar, és az, akitől, annak szemébe nézően, kérdez valamit, az öntudatlanul is az igazat fogja válaszolni, akár akarja, akár nem.

Az „arról álmodhat, amiről akar” azt jelentette: Favágó János megadja, lefekvés után, a kívánt álom témáját, és az álom köteles azt a témát feldolgozni az agyában.

Megörült ezeknek a jutalmaknak Favágó János, és felkiáltott:
- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Álmodok magamnak egy leányról, aki feleségnek is jó lesz, veszek egy házat, amely nagy családi háznak is jó lesz, írok egy Nagy Könyvet, amiben minden igazság benne lesz! Az lesz a címe: VILÁG, EMBERISÉG, HALLGASS AZ IGAZSÁGRA, MINDIG LEGYÉL TETŐTŐL TALPIG BECSÜLETES!

Százködmönös János elmosolyodott, és vállon veregette druszáját:
- Szép elképzelés, jó elképzelés, de nem minden jó elképzelés jó, és a talpig becsületességet sem kell túlzásba vinni!

Ám alighogy Százködmönös János eltűnt, gyorsabban, mint szürke szamár a ködben, mit lát Favágó János?

Hát egy olyan gyönyörű leányt, aki mindjárt megdobogtatta a szívét, igaz, nem annyira, mint a cirkuszi nagydob, amikor verik, de azért eléggé, és még egyéb belső és külső szerveire sem volt hatástalan.

Így szólt a leányhoz:
- Nem tudja, kedves kisasszony, hogy hol szállhatnék meg egy időre? Favágó János vagyok, író, szeretnék egy csendes szobát, amibe csak madárhangok ugrálnak be időnként, meg az esti tücsökciripelések. Békabrekegés nem kell!

Azt mondta a leány:
- Én örököltem egy ötszobás házat, Diófás Rozália vagyok, és a házam nagyon csendes, mert félig az erdőben van, félig az erdőszélen, csak az a baj, hogy a bíró ki akar forgatni belőle, azzal a hazugsággal, hogy nem fizettem be az adót, pedig befizettem. Ha nem forgatnának ki a házamból, akkor szállást adnék az úrnak, igen olcsón, mert a házam nagy, de a pénzem kicsi, és nincs bátorságom az úrtól sokat kérni, de, ha volna is bátorságom, akkor sem kérnék! Az úr annyira megtetszett, hogy szívesen kiadnám Önnek az egyik szobát az ötből, mert négy üresen áll, csak az ötödiket használom.

János erre azt válaszolta:
- Én utánanézek ennek a bírói házkiforgató szándéknak a faluban, és felkeresem utána, csak mondja meg, hogy hol van a háza.

A bíró először megijedt kissé Favágó Jánostól, mert látta rajta, hogy az úrféle, és talán az ő valamelyik kissé gyanús ügyében jött, de később már nem ijedt volt, hanem rémült.

Azt mondta neki János:
- Nézzen a szemembe, Bíró Úr, és úgy mondja: tényleg nem fizette be Diófás Rozália a háza adóját?

A bíró először nem akart János szemébe nézni, de azután valami erő mégis erre kényszerítette, és, saját maga legnagyobb meglepetésére, rögtön kicsúszott a száján:
- Befizette az adót, de gondoltam, hogy becsapom, mert az én lányomnak is jól jönne az a nagy ház, ezért hazudtam Diós Rozáliának, - de miért mondom ezt Önnek, bár ez az igazság, - talán megbolondultam?

Favágó János rádörgött:
- Még nem bolondult meg, de, ha így folytatja sötét ügyeit, akkor meg fog bolondulni! Ezúttal még megkegyelmezek, de rögtön írja le pár sorban a hazugságát, röviden, írja rá a dátumot, írja alá, és nehogy ólálkodni merjen Diós Rozália háza körül, mert abból nagy baja lesz!

A bíró nadrágja tele lett, ám azzal sem mert törődni, inkább gyorsan engedelmeskedett.

János pedig azt mondta neki, miután átvette az írást:
- Rendben, menjen tisztálkodni, és máskor ne legyenek ilyen bűzös ügyei!

A bíró tíz perc múlva már azt sem tudta, hogy mit írt le saját kezűleg, de azt erősen érezte: meg kellene javulnia, és Diós Rozáliát legjobb elkerülnie, mert, ha eszébe jutott a jelenet, azzal a favágós úrral, aki így rádörgött, hát egyből a hideg rázta még a nyári hőségben is.

Diós Rozáliának Favágó János csak annyit mondott, hogy elintézte a dolgot, a bíró már nem akarja kiforgatni a házából, és megkérdezte a leánytól, hogy tényleg szívesen kiadja-e neki a szobát, vallja be őszintén, nincs ezzel semmi mellékgondolata? Nézze az ő szemébe a leány, és úgy mondja!

Rozália elvörösödött, de pír ide, pír oda, azt mondta:
- Mellékgondolatom a szobakiadással nincsen, de fő gondolatom igen, és nem is értem, ezt miért merem ártatlan leányként kimondani, annak ellenére, hogy ez egy ártatlan leánytól nem illő! Az igazság az, hogy így okoskodtam: nekem nagyon megtetszett az úr, és most még fiatal vagyok, és leányként ártatlan. Ám előbb-utóbb férjhez kell mennie minden leánynak, és úgy érzem, hogy az úrból jó férj lenne, ezért elhatároztam: mindenben, ami tisztességes, a kedvét fogom keresni, ha nálam lakik. Hátha megszeretjük egymást! Juj! Most kiadtam a szívem titkát, nem is tudom miért, szégyellem!

Azt mondta János:
- Ne szégyellje, Rozália, mert én író vagyok, igazi, becsületes, és a megtudott titkokat ugyanúgy kezelem, mint a betegek titkait az orvosok, legfeljebb beleteszem a titkokat a regényeimbe, de nem teszem bele a szereplőknél azok igazi nevét.

Rozália tíz perc után már nem tudta, hogy szándékát elárulta Favágó Jánosnak, csak megmaradt benne a jó érzés: most már nem él egyedül ebben a nagy házban, van, aki megvédelmezi, és továbbra is nagyon tetszett neki ez az író János.

Jánostól pénzt is kapott, hogy vegyen reggelire, ebédre, vacsorára mindkettőjüknek, amit akar. Rozália olyan kitűnően tudott főzni és sütni, hogy ezt az erősségét bátran megmutathatta: reggel mindig megkérdezte Jánostól, hogy mit szeretne aznap enni, ebédre, meg vacsorára. Igaz, pihenésképpen, János írásszünetet is tartott néha, és akkor ő vágta fel a fát tüzelőnek, mert, bár nyár volt, de a tűzhelynek a konyhában égnie kellett.

Egy ilyen tűzifakészítésnél jutott János eszébe: - Hohó! Ő egy másik ajándékot is kapott attól a varázslótól, aki megjutalmazta! Arról álmodhat, akiről, amiről, akar! Mi volna, ha Diós Rozáliáról álmodna, aki leánynak gyönyörű, szorgalmas, kedves, és olyan szerelmes pillantásokkal felejti néha rajta azokat a nagy, elbűvölő szemeit?

Azt mondta a leánynak néhány igen szép álma után:
- Nézz a szemembe, Rozália, valld be, meg szoktam jelenni álmaidban?

Elvörösödött a leány, de még egy könnycsepp is megjelent a szemében, amelyet két másik követett, hogy az első ne legyen egyedül:
- Ne haragudjon az úr, de nekem már elvette az eszem a szerelem, mindig az úrral álmodom, és annyira megszerettem álmomban, ott már csak Jánosnak szólítom, az úr meg engem Rozinak, és ott egy asztalnál reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk! Szégyellem ezt elmesélni, de így van!

Azt mondta János, engedékenyen, mert egyre inkább tetszett neki a leány:
- Ha akarod, Rozika, szólíthatsz engem Jánosnak, és együtt reggelizhetünk, ebédelhetünk, vacsorázhatunk! Attól még te ártatlan leány maradsz Rozika, én meg talpig becsületes legény!

Nagyot ugrott Rozi örömében:
- Jaj de jó! Köszönöm! Elárulom, hogy ma van a születésnapom!

Aznap éjjel nagyon boldog álma volt Jánosnak, mert álmában megkérte Rozika kezét, és álmában rájött arra, hogy szereti ezt a Rozit, nem csak azt a diós patkót, amit Rozika sütött a saját születésnapjára, de a legnagyobb részét János ette meg, annyira finom volt.

A következő nap már nem volt a diós patkóból egy sem, de Rozika habcsókot sütött, hát az is olyan jó volt, hogy János igen belapátolt belőle. Azt mondta a leánynak:
- Ilyen finom habcsókért megérdemelnél egy csókot…

A leány szeméből kigördült egy könnycsepp, amit két másik követett, és azt mondta:
- Ha megérdemlem, miért nem kapom meg?

János szíve válaszolt erre, de előbb azt mondta:
- Igazad van Rozi, jön egy ártatlan, baráti csók!

Igen, de János úgy átölelte a leányt, szorosan, és olyan hosszú ideig tartott a csók, hogy az akár egy varázslatos szerelmi csóknak is elmehetett volna.

Azt mondta a leány:
- Kérek még egy ilyet, ilyen ártatlant, és ilyen barátit!

Megkapta, méghozzá kétszer is!

Aznap éjjel ijedten rontott be Rozika Jánoshoz, és így kiáltott: - Medve! Segítség!

Azt gondolta János, aki álmából felébredt, hogy a leány rosszat álmodott, de mivel már egy idő óta elhatározta, hogy megkéri a leány kezét, azt mondta:
- Jó! Megkérem a kezed, ha odaadod! Odaadod?

- Még a lábam is, ártatlanságom is, meg mindenem! – kiáltotta a leány boldogan.

A leány melléje bújt, és János mindjárt arra gondolt: milyen bolond is volt, hogy nem kérte meg már előbb Rozika kezét.

Egy idő után, és sok csók után, amikor elégedetten feküdtek egymás mellett, azt mondta János:
- Végtelenül hálás vagyok annak a medvének, álmodban, amiért a szobámba hozott!

- Nem álom volt! – mondta Rozika. Valóban egy medve nézett be az ablakomon! Ó! Most meg a te ablakodon néz be, de már nem félek tőle itt, erős férfikarjaidban, asszonyként!

János nagy szemeket meresztett, mert tényleg egy medvefej volt az ablakban. Ám nem tűnt mérges medvének, inkább kíváncsinak.

Azt mondta János:
- Hozok a medvének a kamrából egy rúd kolbászt! Szerintem ez egy szelíd medve!

A medve megkapta az ablakon át a kolbászt, hálás szemeket vetett Jánosra és Rozikára, és máris nekiállt a kolbász bekebelezésének.

Másnap kiderült, hogy valóban egy szelíd medvéről van szó. János hirdetést tett közzé a lapokban, de a medve gazdája nem jelentkezett.

Azt mondta János:
- Megtarthatjuk ezt a medvét kutya helyett. Igaz, többet eszik, mint egy kutya, de érdekes állat. Csak, ha enni adunk neki, akkor vigyázzunk, nehogy véletlenül a kezünket is bekapja!

Még aznap házasságot kötöttek, a lakodalmon nem voltak sokan, de mivel három varázsló is jött, meg néhány szellem, a nászajándékok igen értékesek voltak, bár kicsit különösek.

A Fekete Erdő Szelleme, Lustacicatartó Nóra egy hatalmas platánfát hozott, csak kissé ügyetlenül, mert a faágak sok pecsenyét lesodortak a lakodalmas asztalról, ami a cica és kutyavendégek számát növelte, de a varázslók a terített asztalt újravarázsolták. A cica- és kutyavitákon nem tudtak segíteni, de végül azok is elültek.

Más érdekes és mérsékelten hasznos nászajándékok voltak: IDŐT MEGÁLLÍTÓ FALIÓRA, ami, a fal tiltakozása ellenére, felkerült a falra, a FÁBÓL TÖRTÉNELMI VASKARIKA, amelyik el is tudott gördülni, meg vissza is, és amelynél a türelem nem rózsát termett, hanem csípős csalánt, MEGHÍVÓK BOLHABÁLBA, olyan különleges ÁLARCOK, amelyeknél az áll is egyből leesik…

Diós Rozika is, Favágó János is sugárzott a boldogságtól, az esküvőn is, a lakodalmon is, de ki volt a legboldogabb?

Százködmönös János, a varázsló, mert felfedezte, hogy Favágó Jánosné, leánynevén Diós Rozália is talpig becsületes ember, így még egy további talpig becsületes embert tudott szerezni nagybácsikája készülő másik könyvéhez, az ÚJABB SZÁZ TALPIG BECSÜLETES EMBERHEZ.

Fohászkodott is varázslóhoz méltóan:

Gólya! Szolgálj szép Hazát!
Hozz e párnak száz babát!
Legyenek e gyerekek
talpig becsületesek!
Így elkészül újabb könyv,
s örömkönnyeket ki önt?
Nagybácsikám, aki itt
erre örömkönnyezik!

A gólya azonban nem tett eleget a varázsló kérésének, mert csak határidőre szállított két babát, a kért száz helyett, ahelyett, hogy ötös- vagy hatos ikreket hozott volna! Igaz, kétszer még megismételte a babakettős hozást, de az így is összesen csak hat gyerek lett végül, igaz, mind talpig becsületes lett, és az is maradt.

Százködmönös János, a nem kellő mennyiségű gólyateljesítmény miatt, csúnyán nézett minden gólyára, de hát nem tehetett semmit, mert a varázslók sem mindenhatóak.

János és Rozália azonban nem volt elégedetlen ezzel a hatos gyerekszámmal, mert hat gyerek is sok mindenre hathat egy ötszobás házban.

Hatott is!

(2020)

Illusztráció: Pixabay.