Fehér virágok, merre jártok
egy múltban, ahol tisztaságtok
felhőkre nézett fényörömmel,
vagy bánat szélén kigyúlt könnyel?

Piros virágok, merre jártok,
hol ragyogtok túl alkonyálmot,
míg színetek elfedi este,
s cseng a szívben csillag szerelme?

S a kék virágok hová lettek,
díszei kíváncsi szemeknek,
ha kék csodálkozott a kékre,
s kinyílt a Szépség messzesége?

Csak az a volt táj volt világom, -
a lelkét most sehol sem látom.
Színek Szépséget hoztak, vittek…
Mára e táj már színtelen lett,

mert színeiben is hazugság,
s a látszatokkal teli utcák
magát másnak játszó világa
csak látszat-fényt szór önmagára.

Mi minden rosszabbítja sorsát, -
megvetendő mint lett az ország?
Visszataszító, bűnös élet
szennyezi naponta a létet.

Ki az, kinek ilyen kereszt kell?
Ki az, aki itt nem is ember?
Ki nem szól feketén-fehéren?
Ki markol úgy: nemzeti szégyen?

Fehér virágok hová mentek,
s piros virágok, szívszerelmek,
s kék virágai békés égnek,
gondolkodásnak, tűnődésnek?

Látszat-kertekkel látszat utcák,
szabadságnak elhitt a rabság…
S Népnek mint tarthatsz olyan népet,
mely eltűr tolvaj merészséget?!

Piros, fehér, zöld, - úgy megtévedt!
S nem szól senki: - Értelem, ébredj!
S szűzmáriás, hamis vasárnap
keresztet egy pokolnak átad.

(2020)

Illusztráció: Pixabay.