Éleskardos András király fia, Károly, nem volt a világtól elzárkózó királyfi, ezt apja sem nézte volna jó szemmel, és Károly tudta, hogy mi a kötelessége. Udvari bálokon hölgyek táncoltatása, a királyi tanácsban annak megfigyelése, hogy kire számíthat majd, ha egyszer az ő fejére kerül a korona, és kire kevésbé, kinek mi a bogara, - az udvari vadászatokon pedig részvételével emelni annak fényét.

A kötelesség, - kötelesség, de, ha valaki nagyon unja a nyakán a kötelességeit, mit tehet, még ha kötelességtudó királyfi is?

Nos, használhatja a fejét, hogy egy kicsit lazítson a kötelességek által nyakába dobott gyeplőn.

Azt mondta szigorú királyapjának:
- Jó, elismerem, ott kell lennem az udvari bálokon, mert nem lehetek örökké legény. Jó, elismerem, hogy ott kell lennem a királyi tanácsban, hogy lássak, halljak, okuljak. Jó, az udvari vadászatokon is joggal elvárják a főurak, hogy ott legyek melletted.

Ám a birodalmunk is meg kellene ismernem, hegyeket, folyókat, erdőket, várakat. Amikor nincs udvari bál, nincs tanácsülés, nincs vadászat, akkor hadd barangoljam a birodalmat keresztül kasul.

A király elgondolkodott a dolgon, és a végül azt mondta:
- Jó, barangolj ilyenkor, de annak közelében, ahol tartózkodsz, tizenkét válogatott vitézem legyen ott! Ne zavarják a barangolásod, de készítsék elő. No és válassz magadnak egy inast is, aki elkísér, akivel beszélgethetsz, aki kiszolgál, mert egyedül kóborolni unalmas dolog, vagy legalábbis nem olyan szórakoztató, mint valakivel. Közöld majd Felséges Édesanyáddal, hogy kit szeretnél magad mellé inasnak, de csak az lehet inasod, akit Édesanyád is jóváhagy! Meg kell nézni az ilyen fontos feladatot kapó szolgát nem csak férfiszemmel, hanem nőivel is!

Gondolkodott a dolgon Károly királyfi, végigjárta a várat, palotát, itt is fülelt, ott is fülelt, minden zugba benézett, még a királyi konyhán is megjelent, - hát ott egy nagykanállal kását kanalazó legényt talált, aki a királyfi láttán tiszteletteljesen felugrott.

Azt kérdezte tőle a királyfi:
- Ravasz vagy-e mint a róka? Mi a neved? Miként kerültél a királyi udvarba?

Azt hitte, hogy a legény ravaszságát tagadni fogja, de ő előzőleg már hallott erről a legényről fél füllel valamit, még azt is tudta: valamilyen Jancsinak hívják.

Jancsi összecsattantotta a bokáját:
- Felséges Úrnak jelentem az igazságot: a rókánál sokkal ravaszabb vagyok, nevem Huppantó Jancsi, és valamikor gyermekként magam jöttem a királyi udvarba, saját két lábamon!

A királyfi tovább kérdezgette:
- Szoktál-e hazudni?

Azt várta, hogy a legény letagadja, de az így szólt:
- Felséges Úrnak jelentem az igazságot: szoktam! A szívem azonban nem szokott érdekből hazugságra bírni, a gyomrom néha igen. Ez a világ olyan, Feleséges Úr, hogy a hazugság olykor kikerülhetetlen, de a barátaimnak csak az ő érdekükben szoktam hazudni. Igaz, az ő érdekük sokszor egybeesik az enyémmel.

A királyfi tovább vallatta:
- No és értesz valamit a kardforgatáshoz, célba lövéshez?

Azt mondta ez a Jancsi nevű legény:
- Ha a Felséges Úr kíváncsi rá, bemutathatom ez irányú képességem, de nem szeretném, ha fény derülne rá, hogy hol találtam az ezekkel való gyakorláshoz kölcsönvett fegyvereket! Ezeket nem loptam, hanem csak kölcsönvettem, de engedély nélkül, gyakorlásra!

Hát erre Károly nem szólt semmit, hanem belefújt egy kis kürtbe.

Máris lerohant a vár lépcsőin tizenkét katona. Azt mondta nekik:
- Itt egy legény, Jancsi, először kardvívás következik, adjatok neki egy kardot!

Hát a tizenkettő közül tízet Jancsi győzött le, ketten őt győzték le.

A királyfi elmosolyodott:
- Akik legyőzték Jancsit, azok egy-egy aranyat kapnak, akik nem, azoknak két hét gyakorlás lesz, nem a büntetésük, hanem a jutalmuk, mert a megszerzett tudás érték.

A céllövészetben is tízszer Jancsi győzött, kétszer viszont mások jobbak voltak nála. A királyfi hasonlóan járt el, mint előbb.

Ezt követően azonban a katonák elé állította Jancsit, de a katonáknak mondta:
- Ebből a legényből faragjatok még jobb kardvívót, meg céllövőt, tanítsátok, de ő is tanítson nektek két különös tantárgyat: szívből jött rókaeszességet, meg becsületes hazudozást. Két hét múlva jelentkezzetek nálam, mind a tizenhárman! Nemesdombosgombos várában gyakoroljatok!

No, rejtély maradt a rejtély, titok a titok, de annyit a katonák is láttak, meg Jancsi is: fel kell kötni a gatyájukat, mert nem libalegeltetésre választották ki őket!

Károly meg ment Édesanyjához, mindent elmesélt neki, és azt kérte: Édesanyja is nézze meg ezt a parasztlegényt, Huppantó Jancsit, mert őt szeretné maga mellé inasnak, de nem akárhogyan, hanem úgy, hogy a király adjon neki nemes kutyabőrt, adasson neki lovat, kardot, pisztolyt, és üsse ezt a Jancsit nemes lovaggá.

A királynő tudta, hogy mi lenne Jancsi szolgálata, két teljes órán át beszélgetett ezzel a parasztlegénykével, azután a királyné felvette legcsábosabb ruháját, ami azért elég szemérmes volt, de hozzáadta bűvös mosolyát, és ment a királyhoz.

A király magában úgy gondolta: ez a Jancsi parasztlegény, még egy csatában sem tüntette ki magát, egyrészt. Másrészt viszont felesége még igencsak fiatalos, kívánatosan érett asszony, nem jó szigorúan fogni ilyen feleséget, ha másként is lehet fogni, szorosan.

Így azután a királyné egy éjjeli szerelmes csatában legyőzte-meggyőzte a királyt, de még ennek később egy kis királykisasszony is gyümölcse lett a szerelem fájáról, és Huppantó Jancsi megkapta a nemesi kutyabőrt a királytól.

Így tehát mindenki jól járt: király, királyné, királyfi, Jancsi, de még, sokkal később, a megszületett királykisasszony is, ám az már másik történet.

Hát, ha nem is írhatom ide Éleskardos Károly királyfi és inasa, nemes Huppantó János minden közös kalandját, a legutolsó közös kalandjuk mégis idefér.

Egyszer csak ott voltak mindketten egy vadregényes erdőben, amelyikben, a sok felriasztott vad után, egy elrejtőzött, de tőlük meg nem riadó, csendben hallgató várra leltek. Kicsit romosra, kicsit kopottra, - de hát milyen legyen egy vár, amelyik már régen nem új?

Azt mondta Jancsi:
- Én most róka leszek, körülszaglászom a várat, bele is szaglászok, addig a Felséges Úr, javasolom, várjon meg itt a fák és bokrok rejtekében, ha baj van, akkor fújjon a kürtbe, megérkezem én is, a völgyben táborozó katonák is, ellátjuk a baját annak, aki kéri.

Egy óra múlva jött is Jancsi, jelentette:
- Itt vadpulykát sütnek, fácánsültet nem kaphatunk, de azt kibírjuk. A vár gazdája Szomorúfüzessy Aladár herceg, egyszer már volt a királyi udvarban, felismertem. Van még két szolga, az egyik a szakácsnő, a másik férfiember, ezt-azt beszerző mindenes. No és most jön a hab az egyébként szerény tortára: a herceg leánya olyan, mint egy gyönyörű, de szomorú álom. Én nem tudnám felvidámítani a szívét, mert nemes vagyok, de nem ilyen nagy urak ivadéka, ám, úgy érzem, ezen a tájon nekem is juthat egy leányvidámítási lehetőség, csak hát nem kell nekem mindenáron nemes leány, beérem én egy szépséges parasztleány férjét boldogító szívével! A Felséges Úr viszont, ha meglátja ezt a fenségesen szép és nagyon szomorú leányt, úgy sejtem, a leány egyből bekívánkozik majd az álmába.

Azt mondta Károly:
- Én itt csak Baltás Károlyként mutatkozom be, mert nem kívánom a nagy hűhót! A csendet szeretem. Te bemutatkozhatsz a saját neveden.

A várúr, Szomorúfüzessy Aladár, igen szívélyesen, sőt, örömmel fogadta őket. Azt mondta:
- Ebédnél megismerkedhetnek a leányommal, Klárával. Amióta meghalt az édesanyja, egészen megváltozott. Félénk, szomorú. Édesanyját úgy ismertem meg, hogy valaki vagy valami elől a karjaimba menekült. Nem derült ki, hogy ki vagy mi ijeszthette meg, mert nem találtam azon a helyen senkit, semmit, még nyomokat sem, állatét sem. Az a festmény, ott a falon, drága feleségem ábrázolja!

Hát a herceg felesége, ha nem hízelgett a festő ecsetje, gyönyörűbb volt a gyönyörűnél! Károly kíváncsian várta: milyen lehet a leánya, Szomorúfüzessy Klára?

Jancsi azonban, amikor rápillantott a képre, ijedten nézett körül.

Utóbbit Károly észrevette, és tréfásan mondta:
- Még sohasem láttalak ijedt arccal, Jancsi! Talán egy ördögöt vettél észre?

Jancsi rejtélyesen válaszolt:
- Hát, az ördög néha véletlenül ott van, ahol az ártatlan is… Néha meg nem is véletlenül…

Az ebéd idejére kijött szobájából a herceg leánya is.

Amikor Károly megpillantotta, nagyot ugrott a szíve! Ez egy leányékszer, akinek arcáról szomorúság fénylik, - és a fénye átterjed az ő szívébe is! Mégis eljövő örömet sejtet ez a szomorúság…

Ebéd után, leánya előtt, így szólt a vár ura:
- Klára szépsége épp olyan, mint az édesanyjáé. A szomorúság akkor költözött a szívébe, amikor édesanyja meghalt. Kislányként vidám kis csacsogó volt, kicsit nagyobbként komoly, de gyakran mosolygott. Mióta nagyleány, a bánata vele nőtt meg. Udvari bálok? Csak egyszer tudtam elvinni oda, többször nem kért belőle! Tréfásan, de valójában szomorúan, így nevezem magunkat: a Világ elől Várba Elbújtak! Ö a Világ elől elbújt Leány, én a Világ elől elbújt Apa!

- Én is legszívesebben elbújnék a világ elől, ha egy ilyen szép leány szoknyáján üldögélhetnék naphosszat, mint az Ön leánya! – mondta Károly. Egyelőre nem tehetem. Nem tudom, hogy Ön meddig tart itt minket koloncnak a vár nyakán, de szívesen maradnék még az Önök vendége, ha Klára kisasszony el tud viselni minket egy ideig…

Klára nagyon elpirult, de édesapja komolyan mondta:
- Nem csak szívesen látom Önöket, hanem a szívemmel is, vendégeimként. Leányom arcán láthatják, hogy ő is, hiszen nem szokott így elpirulni, ebből látni: Önök felé hajtja a pirosat a szíve. Maradjanak csak, amíg jól esik, de amikor már unják magukat, akkor se siessenek. Egy ilyen vár sok érdekességet rejt. Van itt visszhangos kút, amelyik valamitől néma lett. No és a környék is kész megmutatni szépségeit!

Károly nagyon jól érezte magát, mert valahányszor meglátta a leányt, hevesen dobogott a szíve, egy ismeretlen erő hajtotta. Klára meg felvette legszebb ruháját, és abban vitte oda Harcimarcit, a cicakölyök korától nevelt vadmacskát.

A macska Károly felé ugrott, játékosan, de a legény még a levegőben ügyesen elkapta. Ezen a leány nevetett. Amikor Károly visszaadta a cicát, legénykéz és leánykéz összeért.

Teltek a napok, unalomról szó sem volt, éppen ellenkezőleg. Károly mindig ügyesen ott volt, ahol a leány, de a leány sem igyekezett ezeket a találkozásokat elkerülni. Egyre többször nevetett, megmutatta Károlynak a könyvet is, amit legutóbb olvasott, az volt a címe: KELETI BÖLCSESSÉGEK KÖNYVE.

Azt mondta Károly, elismerően:
- Okos Öntől, hogy ezt olvassa! Keleti bölcsességek és velős nyugati mondások testvérek. Taníthatnák egymást! Sajnos, a keleti és nyugati csacskaságok is testvérek…

Egyik ebédnél Huppantó Jancsi, aki rendszeresen eljárt egy távolabbi faluba, de ebédre és vacsorára mindig megérkezett, felsóhajtott:
- Két ebéd, két vacsora mindennap, hát, ha ilyeneket az ember ingyen kap, akkor is sok ilyen gyomornak is, még az enyémnek is, mert itt minden bőséges!

- No lám! – nevetett Károly. Ezek szerint te a falubeli lányokhoz járkálsz ebédelni, vacsorázni, azután meg aznap mindig ide is, jó, nem mondom, a vendég, az vendég, itt is, ott is, de akkor ne panaszkodjon!

- Nem lányokhoz, hanem EGY leányhoz! – mondta Jancsi. Ám mivel már nemesember vagyok, nem árulom el a nevét!

- Ne is áruld el, Jancsi! – helyeselt Károly. Nem szép dolog az árulkodás! Az esküvőtökön úgyis meghallom majd, és a lakodalmatokon majd én is kétszer lakomázom, hogy figyelmeztesselek: - Most, bizony, már, te koma, mi vár rád? EGY vacsora, no és déltájt EGY EBÉD, de csókból tán lesz elég?

- Az van is, lesz is! – mondta Jancsi magabiztosan, mint az a kakas, aki egy tyúkot talált csak a baromfiudvarban, de az TYÚK volt ám mindkét lábán!

Jól érezte magát vendégként a két legény, ám az, ha valaki a tűzzel játszik, hát az sem mindig játék, de a szerelem tüzével az, ami ráadásul nem is játék, még inkább messze vezethet!

Károly váratlanul észrevette, hogy Klára a várkertben egy virág fehér szirmait tépdesi, a szeret - nem szeret jóslással. Ez annyit jelentett: a szíve nagyon valaki felé hajlik. Könnyen sejthető volt: ki felé is?

Óvatosan a leány mögé lopódzott és figyelt.

Az jött ki a leánynak a virágszirmokból: „nem szeret”. Szomorú lett az arca.

Károly ekkor megszólalt:
- Odaadhatom az utolsó, láthatatlan szirmot?

A leány megfordult, arca vörösre gyúlt, és még egy könnycsepp is megjelent a szemében.

Károly azonban átölelte és megcsókolta:
- Ez a csók az utolsó, láthatatlan virágszirmot jelképezi, azt, hogy szeretlek! Bízzál bennem!

A leány szemlátomás nem akart kiszabadulni Károly karjaiból, sőt, szívének vallomásaként, visszaadta a csókot.

Aznap este Jancsi azt mondta vacsoránál:
- Elveszem feleségül egy régi bűnöm tanúját, és kérem, hogy Szomorúfüzessy herceg úr bocsájtsa meg ezt a régi bűnöm, nagylelkűen.

Mindnyájan csodálkozással néztek rá:
- Régi bűn? Miről van szó?

Jancsi folytatta:
- Ezen a vidéken voltam egykor parasztgyerek. Az Ön felesége, aki akkor még nem volt az, herceg úr, valószínűleg tőlem ijedt meg, mert meglátta egy bokorból kivillanó szemeimet, amelyek az Ő szépségét csodálták. Nem akartam őt megijeszteni, véletlenül láttam meg. A hölgy nagyot kiáltott, erre megrémültem, gyorsan eltüntettem lábnyomaim, és elfutottam. A hölgy nem volt biztos abban, hogy emberi vagy állati szemeket látott, sőt, később élénk képzelőerejének tulajdonította a dolgot. Ön a közelben vadászott, a kiáltásra odasietett, és a hölgy az Ön karjaiba menekült, később meg az Önnel kötött házasságban boldog lett, megszületett a kislányuk.

Engem már csak a lejtőn látott futni egy gyereklány, nálam kisebb, Virág Eszti. Ő attól ijedt meg, hogy én futok.

Azt kérdezte:
- Miért futsz, Jancsi?

- Egy szép hölgy miatt! – válaszoltam.

- Én nem vagyok neked elég szép? – kérdezte Esztike. Én nem ijesztgetlek!

Most, hogy ismét e tájra kerültem, felkerestem Virág Esztert, hát látom: milyen csinos parasztleány lett belőle! No és még ártatlan, mint kislányként is volt.

Meghívott hozzájuk ebédelni, megebédeltem velük, utána azt mondtam:
- Megyek, mert hív a gazdám, de vacsorára visszajövök. Korai vacsorát kérek!

Eszti szülei kedvesek voltak, látták, hogy szép a lovam, az öltözetem, de még kardom is van, azt kérdezték:
- Nemesember lettél?

Nem akartam, hogy ettől megijedjenek, azt mondtam, hogy a szívem nemes parasztlegény szív, és bátran agyonüthetnek, ha rosszat teszek a lányuknak! Itt egy gyűrű, ha felfaljuk egymást Esztivel, akkor ez a maguké, nem loptam, hanem becsülettel szereztem!

Utóbbi igaz is volt, mi meg Esztivel először csak nagyon csókolództunk, később majdnem felfaltuk egymást, annyira. Nem faltuk fel, mert még most is faljuk, és már kitűztük az esküvő közeli napját is.

Megbocsájt nekem a herceg úr?

A herceg nagyon meglepett volt, és azt mondta:
- Nem volt bűnöd, de, ha a leselkedés bűnébe estél volna, azt is megbocsájtanám. Sőt, még hálával is tartozom neked, mert, akaratod ellenére ugyan, de kicsit a Sors keze is voltál, és én nagyon boldog voltam, amíg feleségem élt, és amikor megszületett a kislányunk, Klári, madarat lehetett volna fogatni velem. Most leányom az egyetlen boldogságom.

Önöknek nagy hálával tartozom, mert mióta Önök a vendégeim, Klára kezd megint olyan lenni, mint kisleány korában volt. Tud ismét örülni olyan apróságoknak is, amelyeknek régóta nem! Bárcsak örökre a vendégeim maradnának!

- Még az is bekövetkezhet! - mondta Károly. Ám egy levélre várok, két napja küldtem el egy legénnyel a faluból, és remélem a kedvező választ!

Ebben a pillanatban látható lett a várablakból, hogy lovas érkezett, futár.

Károly lerohant a várlépcsőn, azonnal felbontotta a levelet, gyorsan elolvasta, majd visszaröpített egy diadalmas szót a várablakhoz:
- CSÓK!

A vár ura közben látta amint leánya elfehéredik a félelemtől, majd hirtelen az öröm pirosába öltözik az arca.

Károly visszarohant a levéllel, és azt mondta:
- Tisztelt Herceg Úr! Nekem is meg kell bocsájtania egy bűnt, úgy látszik, Önnek ma megbocsájtós napja van! Beleszerettem az Ön leányába, és néhány jelből úgy értelmeztem, hogy ezt leánya viszonozza. Ám még két helyről beleegyezés kellett, az egyikről megkaptam. Édesapám, a király, és Édesanyám, a királyné beleegyezett házasságomba az Ön leányával. Az én teljes nevem, - és itt kérem bocsánatát e kis füllentésért! – nem Baltás Károly, hanem Élesbaltás Károly, de, ha Ön is beleegyezik a házasságunkba, akkor ma én vagyok a legboldogabb ember világon!

Szomorúfüzessy Aladár herceg percekig magához sem tudott térni a váratlan örömtől és nagy megtiszteltetéstől, azután megölelte Károlyt is, leányát is, és azt mondta, meghatottan:
- Elbújtunk a Világ elől, de ránk talált a Világ!

Kitűnő borral koccintottak a nagy eseményre, de Jancsi néhány perc múlva lerohant a várlépcsőn, mert lovas érkezett.

A lóról egy igen csinos parasztlány ugrott le, gyönyörű ruhában, és azt mondta:
- Ne haragudj, Jancsi, de három hétig nem várhatok az esküvővel! Három hét alatt három leány is lecsaphat a kezemről egy ilyen remek fickót, mint te vagy, viszont, ha már a feleségem vagy, akkor én majd akkorát csapok rájuk, ha ilyesmivel próbálkoznak, hogy többet már senkire sem csapnak le!

Nem hagyom, hogy más leány boldogtalanná tegyen, ha itt vagyok én, aki ennyire szeretlek! Mindent elrendeztem, ne haragudj, hogy engedelmed nélkül előrehoztam egy kicsit a távolabbit! Holnap megesküszünk, de már ma is gyere velem, hozzánk, mert biztos, ami biztos! Nem fogod megbánni!

Jancsira, úgy látszik, nagy hatással volt a leány bűvös „nem fogod megbánni” ígérete, mert egyből visszarohant a várbeli örvendezőkhöz:
- Holnapra meghívom Önöket házasságkötési bemutatóra! Az én házasságom lesz Virág Eszterrel! A lakodalmunkra is meghívom Önöket, esküvői ajándékot nem kötelező hozni, de illik!

Ha pedig a herceg úr szegény hercegnek gondolja magát, akkor, ha ideadja a fülit, belesúgok valamit. A bájos leánya fülébe nem merném belesúgni, mert gazdám, Élesbaltás Károly királyfi, esetleg féltékennyé lenne, és kardjával felaprítana!

A herceg e boldog napon hajlott ilyen tréfára, és odaadta a fülét.

Jancsi, azaz Huppantó János nemes lovag pedig belesúgta:
- Herceg Úr! Az Ön visszhangos kútja azért lett néma, mert lent a torkán megakadt egy továbbgördült ócska hordó. Lemásztam, megnéztem. A hordón már nagy lyukak vannak, így bor nem tölthető bele. Ám azt, ami benne van, kicsit mutogatja így is. Nem nyúltam a tartalmához, mert én nemes ember vagyok és becsületes, engem még egy kút sem tud megvesztegetni!

Ekkor a herceg már kezdte sejteni: ez a Huppantó János nem akárki!

Hamarosan sor került a királyi udvarban Károly és Klára esküvőjére, lakodalmára is.

Még azon az éjszakán az asszonnyá lett leány férje fülébe súgta:
- Azt a hiányzó, láthatatlan virágszirmot még sokszor add oda nekem, mert egy leányból telhetetlen feleséget alkottál magadnak. Ám nagyon jó így veled, telhetetlenül!

(2020)

Illusztráció: Pixabay.